Olasztrália leírása

2018. január 8., hétfő

Ajándék a "légörvényt kavaró angyalkáktól"

A címet mindjárt megmagyarázom:D

Ismét eltűntem, bár minden évben megfogadom, hogy rendszeresen jövök, eddig még talán csak 2012-ben tudtam hű maradni ehhez a fogadalmamhoz. Így idén nem fogadom meg és akkor hátha sikerül gyakrabban frissülnöm:D

2018-as bejelentkezésnek kivételesen most nem olasz és nem is ausztrál zenei ajándékot hoztam (az AJÁNDÉK szó szószerint értendő, mert az a címe!:D) hanem amerikait. A Youtube megmutatta jan. 2-án, hogy bizony nemcsak az ausztrálok tudnak olyan különleges hangulatú zenéket kreálni, mint a The Temper Trap vagy a The Jesabels. Igazán meglepődtem, de ez a dal, a többi 22-vel együtt, amit a "légörvényt kavaró angyaloktól" (Angels and Airwaves) felfedeztem az utóbbi napokban, tényleg egy igazi ajándék! Küldöm szeretettel, aztán holnap ausztrálok is jönnek ám! (és persze nemcsak zenék.)


2017. november 20., hétfő

nem igazi bejegyzés, csak próba

a megjelenésen próbáltam változtatni, azt szerettem volna, hogy a cím alatt legyen a nevem és az időpont. De valószínű, hogy ez nem sikerült. Aki tudja, hogy állíthatomm be, légyszi írjon!

2017. április 20., csütörtök

Mesterszakdoga nélküli búcsú az egyetemtől

Amikor 2009-ben egyetemre mentem, végig az a cél lebegett a szemem előtt, hogy fordító leszek, miután befejeztem. Az alapképzés alatt sok jel volt, ami bizonyította, hogy nem lennék rossz fordító. Sokáig viszont úgy nézett ki, hogy a Pázmányon nem indul majd fordítói mesterképzés. Márpedig én mindenképp ott akartam folytatni. 2012 elején azonban fordult a kocka: azév januárja végén kiderült, hogy mégiscsak indul, viszont az angol is kell hozzá, mert az angol tanszék szervezi és ezért az olasz csak másodnyelv lehet. Ez nem szegte kedvem. Sőt, mivel abban az időben már aktívan ausztráloztam, még meg is erősített abban, hogy több, mint valószínű, hogy nemcsak az olasz az utam.

A siker érdekében még az alapszakos szakdolgozatomat is fordításból írtam. Reménykedtem abban, hogy ez számít majd, amikor a fordítói mesterszakra jelentkezem.

Sajnos nem így lett. De ami még rosszabb, hogy épp az angolon véreztem el mindkét alkalommal, amikor megpróbáltam bejutni. A 2013-as próbálkozásomnál nem volt felsőfokú angol nyelvvizsgám és így buktam egy rakás pontot. A 2014-esnél pedig csak egy fél volt, vagyis csak az írásbeli része, amire ugyanúgy nem kaptam pontot, mintha egyáltalán nem lett volna semmi. Egy világ omlott össze bennem.

Felvettek viszont az olasz irodalom és kultúra MA-ra. Épp nagynéniméknél voltam, amikor jött az sms. Nagynénim nagyon aranyosan örült a hírnek, majdnem sírva is fakadt. Én viszont örömkönnyek helyett krokodilkönnyeket sírva hívtam fel anyut, aki úgy vette fel a telefont: "Italiaustralia Per Sempre!" Amikor megtudta, hogy "még mindig csak Italia", meglepődött és elszomorodott, tudta, menynire szerettem volna a fordítóit, az angollal együtt is.

De ha annyira azt szerettem volna, hát miért jártam az olasz MA-ra? A válasz egyszerű: 2013-tól 2014 szeptemberéig "honvágyam" volt. Hiányoztak az olasz szakos professzoraim, nem akartam már otthon ülni. Meg különben is, hát azért az olasz még mindig olasz, akkor is, ha nem fordítói mesterképzés keretében hallom!

Szereztem is sok szép olasz élményt, amik miatt valahol úgy érzem, még meg is érte. Sőt, a kötelezően-szabadonválasztható tárgyak révén még nem olaszosokat is :) (de nem is ausztrálokat:O)

De az, hogy végül "lehet, hogy nem fejezem be a mesterszakot", 2015 áprilisában merült fel először, amikor olyan száraz nyelvészeti feladatot kaptam, amihez látóként kellett volna kutatni. Abban az évben azt a tárgyat nem is teljesítettem, csak tavaly. Akkor is úgy, hogy igazából PETIMTŐL jött az ötlet, hogy ha nem akadálymentes a feladat, hát írjak magáról az akadálymentesítésről. Hál. Istennek épp olyan téma volt, amivel kapcsolatban volt is erre lehetőség, így végül azt a nagyon nehéz tárgyat is sikerült teljesítenem.

Szakdolgozattémát viszont nem találtam. Vagyis voltak elképzeléseim, de nem tűntek megvalósíthatónak. Azt hittem, az ezév ápr. 7-i előadás segít majd. Pár napig úgy is tűnt, rálelkesedtem a témára. De csak pár napig. Aztán húsvét előtt már azt éreztem, valahogy már nem köt le annyira, mint az eddigi olasz dolgok, amikkel foglalkoztam. Pedig izgalmas, csak már motivációm sincs. Ennek a végén már nincs ott az, hogy na, ha megírom ezt az ötven oldalt, akkor esélyem lesz bekerülni a fordítóira. Ennek a végén csak az van, hogy na, ha megírom, akkor... nem történik majd az ég egyadta világon semmi azon kívül, hogy megírtam. Hisz nem járul hozzá a fordító jövőmhöz sem, és különben sem ez a mesterszak volt az eredeti célom.

Nagyon hálás vagyok az olaszos profjaimnak az évek alatt nyújtott sok segítségért, sokszor még lelki támogatásukért is. De a mesterképzéstől ezúttal szakdolgozat nélkül búcsúzom. Már csak egy dilemma maradt: mindezt valahogy nekik is meg kellene írnom...

2017. április 8., szombat

Olasz idők következnek :)

De persze azért majd az ausztrálokról sem feledkezem meg:D

Tegnaptól viszont olyan olasz hangulatom van, amilyen már legalább egy éve nem volt. S hogy mi ennek az oka? Hát az, hogy tegnap újra benéztem az egyetemre egy fantasztikus előadásra, ami ihletet adott a mester-szakdolgozatomhoz is. Május 18-án lesz egy éve, hogy az utolsó órám ill. zh-m volt az egyetemen. Befejeztem mindent, meglett az összes tárgyam és kreditem, már csak az a fránya szakdoga és államvizsga hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen. Eddig szinte reménytelennek tűnt a dolog. Méghozzá annyira, hogy jóformán hallani sem akartam róla. Az okokról írok majd később.Mindenesetre, azért még most sem merem száz százalékra írni, hogy tényleg meglesz a szakdoga, de mindenesetre érzem, hogy a tegnapi előadás nem volt véletlen. Mert mégis, vajon mekkora a valószínűsége, hogy hirtelen épp az a professzor tart előadást nálunk, akinek az 1848-49-es olasz-magyar kapcsolatokról írt könyvét két éve olvastam és akihez ugyanennyi ideje készülök Debrecenbe?:D De végül, mivel nem érkeztem meg hozzá, hát eljött és a gondolatébresztő előadáson túl még beszélhettem is vele, fel is ajánlotta, hogy segít, amiben csak szükséges. Adott is forrást, amit ma már el is kezdtem tanulmányozni :)

Néha olyan érdekesen alakulnak a dolgok. Épp egy hete akartam írni, hogy lehet, nem nagoyn lesz már egyetemmel kapcsolatos bejegyzés itt, erre tegnap úgy jöttem haza, hogy á, dehogynem!:D Ennek örömére hoztam egy dalt, amit az olasz vendégeink sokat énekeltek, amikor egy-két hétre eljöttek hozzánk a téli egyetemekre. Ezért ez a dal mindig őket, ill. az akkori (2010-11-2012-es) olasz találkozókat, és a diákéletet fogja eszembe juttatni!


Még jó pár ilyen van, de ez volt talán a legjellegzetesebb. Ezt valahogy mindig az ő hangjukon hallom, amikor hallgatom. Sokat jelent nekem. Meg ezt az énekest amúgy is nagyon bírom, fogok tőle hozni mást is majd, amit le is fordítok.

P.s.: aztaaa, ennyi idő után még címkézni is fura volt ezt a bejegyzést! Valahogy furcsa, hogy nem az ausztrál címkék kerültek rá:O

2017. április 2., vasárnap

Egy ember, aki csak a vakságom miatt akar megismerni

Épp most volt egy nagyon különös élményem. Facebookon bejelölt egy ismeretlen külföldi srác. Az adatlapjáról számomra nem derült ki semmi, bár láttam, hogy van két közös ismerősünk: egy olasz és egy magyar lány. Ez nekem kevés volt ahhoz, hogy visszajelöljem, ezért írtam neki egy üzenetet, amiben megkértem, ugyan írjon már egy kicsit magáról! Pár percen belül válaszolt is: kiderült, hogy Németországban él és azért jelölt be, mert kíváncsi arra, hogy milyen lehet vakon élni és szeretne vakokkal ismerkedni.

Hát... Egy részről örülök a nyitottságának. Más részről viszont nem tetszik, hogy elsősorban mint vakot keres és nem mint emberi lényt. Nem tudom eldönteni, hogy fogadjam-e el ezt és levelezzek vele vagy inkább elutasítsam... Ha már Facebook, akkor ott tudok egy nemzetközi csoportot, ahol sok kérdésére választ kaphatna. Ha nem engem akar igazán megismerni, csak a vakságot, akkor gondolom, ez is megteszi.

Már tíz perce pörög az agyam egy párhuzamon, ami nem tudom, mennyire az, de mindenesetre leírom, aztán ki-ki döntse el.

Szóval 2012-ben, amikor - szintén a Facebook révén - részt vettem egy ausztrál őslakos mozgalomban, bejelöltem a mozgalom oldalán egy nálam két évvel idősebb llányt. Lájkoltuk egymás kommentjeit, meg láttam, hogy az adatlapja alapján Ausztráliának épp azon a részén él, ahová én is el szeretnék jutni. A nevéből ítélve is valószínű volt, hogy Yolngu!

Nem is tévedtem, bár valójában félvér volt - az édesanyja Yolngu, az édesapja pedig eredetileg osztrák. Méghozzá nyelvész, aki sokáig élt abban a közösségben, ahol a lány született, de jelenleg már Melbourne-ben dolgozik.

Miután bejelöltem, pár hétig leveleztünk ezzel a lánnyal. Megírtam neki, hogy mennyire tisztelem az ausztrál őslakosokat és minden vágyam, hogy jobban megismerjem a kultúrájukat. És hogy ez a nagy szerelem Gurrumul Djarimirri c. dalával kezdődött 2011-ben.

Feltettem a lánynak pár kérdést azzal kapcsolatban, milyen az élet abban az őslakos közösségben, ahol most él. Reméltem, hogy részletesen ír majd róla, esetleg néhány kulturális dolgot is megtudhatok tőle. De csalódnom kellett: sok kérdésemre csak kitérő választ adott.

Rájöttem tehát, hogy ezt így nem lehet. És most már azt is tudom, mit érezhetett szegény lány, amikor a buta kérdéseimmel bombáztam. Bár én nem éreztettem vele olyasmit, hogy csak azért leveleznék vele, mert félvér... Eszembe sem jutott ilyesmi. De talán mégis hasoló a szitu.

Ti mit tennétek a helyemben ezzel az ismeretlen német sráccal?

2017. március 28., kedd

Maradj talpon! De gundi nélkül is?

Írtam itt róla párszor, így most sem hagyom ki. Még mindig változatlanul szeretem ezt a műsort, sok érdekes ember játszik benne, akik közül többeket szívesen megismernék. De aki miatt még igazán szerettem, az maga a műsorvezető, Gundel-Takács Gábor volt. Ezért hát iszonyúan sokkolt, amikor e hó közepén leváltották. Pontosabban ő lépett ki. Ráadásul nem is én fedeztem fel a dolgot, hanem PETIM, márc. 14-én este, ahogy szörfölt a neten, egyszercsak csodálkozva kérdezte: "Nahát, új műsorvezetője van a Maradj talpon!-nak?" Én meg csak lestem, hogy micsodaaa? Előző héten még Gundi volt, hát mi történik itt, emberek? PETIM olvasott egy Facebook-megosztást, ami arról szólt, hogy Héder Barnával sem rossz a Maradj talpon!, csak nagyon más és hogy Gundi mindenkinek hiányozni fog.

Meghiszem azt! Az első gondolatom ennnek hallatán az volt, hogy ez a műsor Gundi nélkül olyan lehet, mint Ausztrália lenne kenguruk vagy koalák nélkül. Majdnem sírva fakadtam, amikor kiderült...

Másnap vagy harmadnap visszanéztem az első Barnás részt. Az első benyomásom az volt, hogy Barna mintha megpróbálna stílusában hasonlítani Gundira, de ez nem igazán jön neki össze. Gundi csak egy van és én továbbra is őt szeretném! Nagyon fog hiányozni :( Tudom, hogy már 2011 óta vezette ezt a műsort és köszönöm neki a sok felejthetetlen percet.

Idővel majd lehet, hogy megbarátkozom Barnával is. Legalábbis megpróbálok. Mást úgyse nagyon tehetek, mert magáról a műsorról nem akarok lemondani!

A jövő hetet anyuéknál töltöm, kíváncsi vagyok, őket hogyan érintette ez a váltás.

2017. március 27., hétfő

Ősi értékek, amikhez képest minden pénz értéktelen

A Yolngu Radio révén pár hete fedeztem fel ezt a gyönyörű, ám egyben szomorú ősausztrál dalt az egyik legismertebb együttestől, a Yothu Yinditől. Sem a dallama, sem a mondanivalója nem megy ki a fejemből. Különösen ez a rész: "It's not forty thousand dollars or more, but forty thousand years of culture here."
Bárcsak megértenék végre azok, akiknek szól! Pénzben nem mérhető mindaz, amit az őslakosoktól elvettek.


Készítettem hozzá egy - nem művészi - fordítást.

Emlékszem, mikor édesanyám elvezetett a bozóton át az ugrándozó kengurukhoz; yam-gyökeret és méhrajokat kerestünk. De a föld odalett, elvette a bánya embere - hát nem látjátok, mit tettetek velem?
Minden változik, de a föld itt marad, hogy birtokoljuk és megtartsuk. Nem negyvenezer vagy több dollárról van szó, hanem negyvenezer év kultúrájáról! A boldogság valós dolog, de most árapály jön. Galamb kiált a szélben: itt vannak a cápák!
A föld odalett, elvette a bánya embere. - Nem látjátok, mit tettetek velem?

Bár ez egy megható, kellemes hangzású dal, én mégmérgesebb vagyok - az őslakosok szavaival élve - a "bánya emberére". Főleg Adani-ékra, akik nem is ausztrálok, hanem egy indiai mammutcég, aminek a tervei életveszélyesen hathatnak a Nagy-korallzátonyra. A helyi őslakosok, a Wangan és Jagalingou népek 2013 óta harcolnak ellenük és ennek az egyedülálló természeti kincsnek a jövőjéért. Mivel egy-egy petícióhoz én is csatlakoztam, így rendszeresen küldenek nekem hírlevelet az aktuális helyzetről. De általában olyan híreket küldenek, amik csak növelik az elkeseredésemet mind az ő jövőjükkel, mind a Nagy-korallzátonyéval kapcsolatban. Szívből drukkolok ennek az őslakos népnek, hogy ők kerüljenek ki győztesen a harcokból! Hiszen egy olyan egyedülálló természeti csoda értékét, mint a Nagy-korallzátony, valóban nem lehet pénzben mérni.