Mostanában nagyon ritkán jelentkezem frissítéssel, vagy ha frissülök, akkor a régebbi emlékeimet osztom meg azokból az időkből, amikor még volt életem. Eh na igen, pont a mondat utolsó része az, ami miatt mostanában ritkán frissülök: elveszettnek érzem magam, elveszettnek érzem az életem értelmét, lamentálni meg nem akarok folyton itt a blogon. De most úgy érzem, mégis muszáj, mert ezt a keserűséget már nem tudom magamban tartani.
Ebben az évben bármiért küzdöttem, a végén mégis minden elveszett; és ezalatt most nem csak a tanulással kapcsolatos dolgokat értem, bár azokról is tudnék regélni oldalakon át. (főleg, amióta dec. 12-én kiderült, hogy hiába határoztam el a velencei tervet, oda sem juthatok el az egyetemmel, hiába adtam bele mindent. Ezenkívül a szakfordítói álomjövőm is kérdéses, csak, hogy teljes legyen a kép.)
De ebben az évben más, szintén értékes dolgok is elvesztek az életemből. Hogy mik ezek? Egész egyszerűen: az emberi kapcsolatok. Bár ha belegondolok, ezek már régebben eltűnőben voltak, vagy csak látszatkapcsolatok voltak, nem tudom.
A lényeg, hogy most egyedül várom az éjfélt: senki nem írt, hogy buliznánk-e együtt, mindenki megfeledkezett arról, hogy én is létezem. Bár ha jobban belegondolok, egy kis összejövetelre áltban én próbáltam eddig meghívni azokat az embereket, akik év közben körülvettek, de 2008-tól kezdve tavalyig mindenki lepattintott, hogy már programja van, hiába kezdtem el kérdezgetni a társaságot már november elején. A tavalyi volt az összes közül a legfájóbb, mert mind a hat... ?barátnőm?
akit kérdeztem, a pasijára hivatkozva pattintott le. Na akkor fogadtam meg, hogy nem próbálok invitálni senkit, ha ők hívnak, annak örülök, de én minek kérdezgessek, ha egyszer jobb dolguk is akad annál, hogy velem töltsék az év utolsó napját?
Persze most, hogy tudom: maguktól nem gondolnak rám, rájöttem, hogy mégis jobb lett volna pár csajnál rákérdezni. Ezt is megbántam, nemcsak azt, h tavaly kérdeztem! Ez egy ördögi kör. Tavaly csak az elutasítás fájt, most viszont az, hogy ha én nem is kérdezek, biztos lehetek bennek, hogy ők sem fognak, el is felejtik, hogy létezem!
És ahogy ezt keserűen végiggondolom ma este, a szobám magányában, egyetlen kérdés fut át az agyamon: vajon létezik-e olyan ember a földön a családomon kívül, aki gondol rám, akinek jelentek valamit?
Szóval most itt ülök, jövőtlenül, barátnők és pasi nélkül. Bár hogy pasim nincs, az az előbbi két dologhoz képest nem is fáj annyira...
Itt egy dal, ami a mostani hangulatomat teljesen kifejezi. És bár ez az utolsó 2012-es bejegyzésem elég letargikusra sikerült, egy valamit azért még mindig meg tudok ígérni. Mégpedig azt, hogy megfogadom mindazt, amire ez a dalszöveg kér! Kérlek, tegyetek ti is így!
december 31, 2012
december 20, 2012
Közös temperamentum - mégis különböző? - az Enrico-sztori befejezése
A 2012-es tali második napján, febr. 8-án Bp-n kirándult a nemzetközi csapat, de én ezúttal nem mentem, mert tudtam, hogy sokat lennénk a szabadban és ahhoz túl hideg volt. Nagyon sajnáltam, főleg, amikor visszaemlékeztem, hogy februárhoz képest tavaly ilyenkor már olyan tavaszias idő volt, hogy meg se kottyant, amikor több órán át sétáltunk Pesten az akkori csapattal. De az ideji pesti kirándulásra egyékbént is csak néhány magyar ment el, így nem én voltam az egyetlen, aki a mínusz 500 fok miatt lemondott róla:D az olaszok mondták is másnap, csütörtökön, amikor már újra Piliscsabán folytatódott az előadássorozat, hogy nagyon nagyon élvezték a bp-i kirándulást, de borzasztóan fáztak, mert 5 órán keresztül a szabadban voltak.. igen, ilyen szempontból rossz, hogy mindig télen van ez a jó kis tali... Mondtam is az olaszoknak csütörtökön, hogy szerdán úgy emlegettem őket otthon, hogy "na, vajon mi újság az olasz pingvinekkel?":D
Csütörtökön a négy fantasztikus előadáson kívül, volt a magyar est, ahol Bálint és a zenekara bevezette a külföldieket a magyar népdalok és különböző népi táncok világába, majd táncház is volt. Jól szórakoztunk, bár a végére persze mindenki kifáradt egy kicsit.
Amikor volt egy kis szünet a táncok között, láss csodát, odajött hozzám Enrico!::D kérdeztem tőle, hogy tetszik neki a magyar táncház, mire olyan érzelmesen, olyan nagy szerelemmel kezdett áradozni mindenről, ami magyar és mindenről, ami Magyarországgal kapcsolatos, hogy alig tudtam elhinni. Ekkora érzelmekkel én szoktam beszélni mindenről, ami olasz és ausztrál:D Mondta, hogy már nagyon hiányzott neki Mo, a magyar ételek, a magyar zene; és hogy Mo milyen csodálatos; ja és, hogy azt sem bánja, ha most hideg van, mert, idézem: "Magyarországon még a hó is más! Itáliában olyan vizes és könnyen olvad, de itt olyan jó, olyan igazi!" Nem tehettem róla, nem bírtam ki nevetés nélkül:D persze nagyon meghatott, hogy egy olasz srác - aki ráadásul épp Enrico, - legalább olyan csodásnak látja Mo-t, mint én Olaszországot. De a java még csak most jön! Enrico mondta, hogy nagyon szeretne megtanulni magyarul. És hogy a himnuszunk is milyen gyönyörű! Már azt is elkezdte tanulni, mondta, hogy a dallama már megy is, csak úgy érzi, a kiejtéssel még gondjai vannak. Egy kicsit énekelt is belőle, ahogy egy igazi magyarfanhoz illik - és tényleg volt néhány hiba a kiejtésében, ezeket próbáltam javítgatni, nem azért, hogy kritizáljam, vagy csúfoljam őt, hanem mert tényleg látszott rajta, hogy ez neki nagyon fontos, mert a szívébe zárt mindent, ami magyar. Tényleg nagyon aranyos volt, de ez a magyarfansága meggyőzött, hogy már csak azért sem lenne vele jó összejönni, mert ha tényleg megtanul magyarul, akkor valószínűleg mindig magyarul akar majd beszélni és itt szeretne majd élni Mo-n, én meg ugye Olaszországban szeretnék élni és sokat beszélni olaszul:D (vagy Ausztráliában, de akkor aztán igazán rá kell kapcsolnom az angolra:D Bár a mostani jövőépítős lehetőséggel és tervvel már ez sem elképzelhetetlen ;) hát, majd kiderül,melyik verzió valósul meg :) a kettő közül bármelyiket szívesen megvalósítanám! De most jut eszembe, még ötvözni is lehetne a kettőt: keresnem kellene egy olyan olasz pasit, aki szintén Ausztrália-fan; egy ideig Olaszországban élnénk, de hamarosan kiköltöznénk az Ötödik Kontinensre, így az életet mindkét álomhelyen kitapasztalhatnám:D Ausztráliában otthon olaszul, ausztrál társaságban meg angolul beszélnénk... jaj, de belemerültem a fantáziálásba:O hiába, ha egyszer beindul a fantáziám, nehezen tudom kikapcsolni... de most már akkor értitek, miért az Olasztrália alcíme, hogy "álmok határok nélkül"?:D Pontosan azért, hogy ilyeneket is le lehessen benne írni!:O
Na de vissza a valós élménybeszámolóhoz! A beszélgetésünket Enricóval egy újabb táncsorozat szakította meg, majd megint volt egy kis szünet, amikor Lucianóval folytattam egy különleges eszmecserét az olasz identitásról. De úgy tervezem, hogy a részleteket, néhány nagy olasztól származó idézettel együtt csak márc. 17-én, az olasz nemzeti ünnep alkalmából fogom itt megosztani!
Sajnos csak este 9-ig kaptuk meg a termet az egyetemen, ahol a táncház volt, így elég hamar hazaértem, viszont élményekből most sem volt hiány :)
Éppen ezért is írok így a végére többet az élményekről, mint Enricóról. Vele kapcsolatban ugyanis épp a fenti beszélgetés ébresztett rá arra, hogy bár mindkettőnkben megvan a túláradó lelkesedés dolgok iránt, mégis kevés bennünk a közös. Valahogy ő sokkal elvontabb, mint én, bár az elején lehet, épp ez az elvontság tetszett benne, tette őt különlegessé a számomra. Enrico egy finom, szeretnivaló, csodálatos lélek. Felnőttként is megőrizte gyermeki lelkesedését, s ez nagyon értékessé és különlegessé teszi őt előttem. De az enyém sohasem lehet. Ettől függetlenül mégis sokat gondolok rá még úgy is, hogy ez tisztázódott bennem. Most is, nem véletlenül idéztem fel a vele kapcsolatos emlékeket. Az ő ismeretsége az életem része és hálás vagyok érte, ezért gondoltam megosztani a történetét itt is. Attól függetlenül, hogy nem jöhetünk össze, az ő története nélkül még mindig nem érezném teljesnek Olasztráliát. De most már teljes! ;)
Csütörtökön a négy fantasztikus előadáson kívül, volt a magyar est, ahol Bálint és a zenekara bevezette a külföldieket a magyar népdalok és különböző népi táncok világába, majd táncház is volt. Jól szórakoztunk, bár a végére persze mindenki kifáradt egy kicsit.
Amikor volt egy kis szünet a táncok között, láss csodát, odajött hozzám Enrico!::D kérdeztem tőle, hogy tetszik neki a magyar táncház, mire olyan érzelmesen, olyan nagy szerelemmel kezdett áradozni mindenről, ami magyar és mindenről, ami Magyarországgal kapcsolatos, hogy alig tudtam elhinni. Ekkora érzelmekkel én szoktam beszélni mindenről, ami olasz és ausztrál:D Mondta, hogy már nagyon hiányzott neki Mo, a magyar ételek, a magyar zene; és hogy Mo milyen csodálatos; ja és, hogy azt sem bánja, ha most hideg van, mert, idézem: "Magyarországon még a hó is más! Itáliában olyan vizes és könnyen olvad, de itt olyan jó, olyan igazi!" Nem tehettem róla, nem bírtam ki nevetés nélkül:D persze nagyon meghatott, hogy egy olasz srác - aki ráadásul épp Enrico, - legalább olyan csodásnak látja Mo-t, mint én Olaszországot. De a java még csak most jön! Enrico mondta, hogy nagyon szeretne megtanulni magyarul. És hogy a himnuszunk is milyen gyönyörű! Már azt is elkezdte tanulni, mondta, hogy a dallama már megy is, csak úgy érzi, a kiejtéssel még gondjai vannak. Egy kicsit énekelt is belőle, ahogy egy igazi magyarfanhoz illik - és tényleg volt néhány hiba a kiejtésében, ezeket próbáltam javítgatni, nem azért, hogy kritizáljam, vagy csúfoljam őt, hanem mert tényleg látszott rajta, hogy ez neki nagyon fontos, mert a szívébe zárt mindent, ami magyar. Tényleg nagyon aranyos volt, de ez a magyarfansága meggyőzött, hogy már csak azért sem lenne vele jó összejönni, mert ha tényleg megtanul magyarul, akkor valószínűleg mindig magyarul akar majd beszélni és itt szeretne majd élni Mo-n, én meg ugye Olaszországban szeretnék élni és sokat beszélni olaszul:D (vagy Ausztráliában, de akkor aztán igazán rá kell kapcsolnom az angolra:D Bár a mostani jövőépítős lehetőséggel és tervvel már ez sem elképzelhetetlen ;) hát, majd kiderül,melyik verzió valósul meg :) a kettő közül bármelyiket szívesen megvalósítanám! De most jut eszembe, még ötvözni is lehetne a kettőt: keresnem kellene egy olyan olasz pasit, aki szintén Ausztrália-fan; egy ideig Olaszországban élnénk, de hamarosan kiköltöznénk az Ötödik Kontinensre, így az életet mindkét álomhelyen kitapasztalhatnám:D Ausztráliában otthon olaszul, ausztrál társaságban meg angolul beszélnénk... jaj, de belemerültem a fantáziálásba:O hiába, ha egyszer beindul a fantáziám, nehezen tudom kikapcsolni... de most már akkor értitek, miért az Olasztrália alcíme, hogy "álmok határok nélkül"?:D Pontosan azért, hogy ilyeneket is le lehessen benne írni!:O
Na de vissza a valós élménybeszámolóhoz! A beszélgetésünket Enricóval egy újabb táncsorozat szakította meg, majd megint volt egy kis szünet, amikor Lucianóval folytattam egy különleges eszmecserét az olasz identitásról. De úgy tervezem, hogy a részleteket, néhány nagy olasztól származó idézettel együtt csak márc. 17-én, az olasz nemzeti ünnep alkalmából fogom itt megosztani!
Sajnos csak este 9-ig kaptuk meg a termet az egyetemen, ahol a táncház volt, így elég hamar hazaértem, viszont élményekből most sem volt hiány :)
Éppen ezért is írok így a végére többet az élményekről, mint Enricóról. Vele kapcsolatban ugyanis épp a fenti beszélgetés ébresztett rá arra, hogy bár mindkettőnkben megvan a túláradó lelkesedés dolgok iránt, mégis kevés bennünk a közös. Valahogy ő sokkal elvontabb, mint én, bár az elején lehet, épp ez az elvontság tetszett benne, tette őt különlegessé a számomra. Enrico egy finom, szeretnivaló, csodálatos lélek. Felnőttként is megőrizte gyermeki lelkesedését, s ez nagyon értékessé és különlegessé teszi őt előttem. De az enyém sohasem lehet. Ettől függetlenül mégis sokat gondolok rá még úgy is, hogy ez tisztázódott bennem. Most is, nem véletlenül idéztem fel a vele kapcsolatos emlékeket. Az ő ismeretsége az életem része és hálás vagyok érte, ezért gondoltam megosztani a történetét itt is. Attól függetlenül, hogy nem jöhetünk össze, az ő története nélkül még mindig nem érezném teljesnek Olasztráliát. De most már teljes! ;)
2012 februári olasz élmények
2012 elején aztán ismét volt egy fantasztikus olasz-cseh-magyar tali az egyetemen. Az első napja febr. 7-én volt. És már harmadjára veszek részt ilyen talin az egyetemen, de csak ebben az évben valósult meg az az álmom, hogy már első nap egész sokat lehettem az olasz diákokkal!
Voltak köztük hárman, akiket már ismertem, ezért is volt könnyű "elvegyülni" köztük:D egyikük, egy hiperédes srác, Luciano, aki már októbeben is töltött itt pár napot, bemutatott a többieknek és ettől kezdve a középpontban voltam:D hogy miért? Mert Luciano, amikor a szakdogámról meséltem neki, nem győzött csodálni, hogy milyen szép témát választottam és hogy a fordítás tényleg nem lehet könnyű és mégis vállalkoztam rá, etc. S a többieknek már úgy mutatott be, hogy "bemutatom nektek Annie-t, a legigazibb és legtapasztaltabb olaszos lányt!" - erre a bókra aztán igazán nem számítottam, de nagyon jól esett még akkor is, ha tudom, hogy vannak azért nálam jóval zsenibbek is :) mindenesetre olaszosabban nem is fogadhatták volna azt, hogy ennyire szeretek mindent, ami velük kapcsolatos, csomót beszéltünk rólam, én alig tudtam róluk kérdezni, mert folyamatosan bombáztak kérdésekkel :) pl. kérdezték, hogy kezdtem az olaszt és mondtam, h tulajdonképpen Andrea Bocelli dalai és a róla szerzett hírek miatt (15 évesen tudtam meg, hogy írt egy könyvet, amit még nem fordítottak magyarra; na akkor határoztam el, hogy fordító leszek). Ettől nagyon meghatódtak:D
Aztán együtt mentünk be a terembe,ahol a kéthetes találkozó megnyitója volt. Egy része angolul zajlott. Az angol hallatán Luciano, aki már tudott az "olasztrál" szakfordítói terveimről, azt kérdezte: "érted, amit mond?" - "Nagyjából" - mondtam, mire ő mosolyogva: "Akkor légyszi fordíts!":D Aztaa, angolról olaszra?:O máris bedob a mélyvízbe?:D persze tudtam, hogy csak hülyéskedik, de azért jól is esett ez a megelőlegezett nagy bizalom:D
A megnyitó után már jött is az első előadás, ami az 1848-49-es olasz-magyar irodalmi kapcsolatokról szólt, nagyyon tetszett. De Luciano a végén megint hülyéskedett: kérdezte, hogy tetszett, mire én: "nagyon érdekes volt, még magyar töriből is tudtam meg olyasmit, ami meglepett. És neked hogy tetszett?" - Luciano: "tetszett neke is, viszont.. mintha a tanár úr kicsit gyorsan beszélt volna!":O Wow! Most ezt komolyan egy olasztól hallom?XD Hisz a legtöbb olasz gyorsan beszél, és ez nem csak sztereotipia, hanem saját tapasztalat is!De mindenesetre, Luciano tök jó fej!!!
Előadás után ebédelni mentünk és én persze még mindig az olasz csapattal tartottam. Míg átmentünk a HK-ba (Hallgatói Klub) enni, Laura és Luciano épp arórl beszéltek, h van egy srác (a nevét nem mondták), aki nem tudott eljönni az első előadásra, mert 39 fokos láza van, a koleszban maradt, de remélik, hamarosan lemegy a láza. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, mert gondolom, már nagyon várta, hogy itt lehessen. Luciano meg is erősítette, hogy de még mennyire, hogy várta, azt mondta, egy Magyarországra szóló repülőjegynél szebb ajándékot el sem tudott volna képzelni! Hmm, ezek szerint ez a srác már járt nálunk - gondoltam, - de ki lehet az?
Hát ki más lehetett volna, mint Enrico! Ebédre pont befutott, akkorra lement a láza. Nem sokkal később jött, mint mi. Csak engem a többi olasz annyira lekötött, hogy nem is tűnt fel, hogy vele eddig nem találkoztam:D És mivel ilyen könnyedén éltem meg, a találkozás nem is dobogtatta meg annyira a szívem, mint gondoltam. Hiába, egy év, az egy év, akárhogy is... :) olvadozni legfeljebb csak atótl olvadoztam, hogy olaszok vesznek körül, de ettől már reggel 9 óta olvadoztam:O
Ebéd után volt még három előadás, amik közül kettő érintette az olasz identitás témáját. Kaptunk is egy kis szorgalmi "házit", hogy írjuk le róla a gondolatainkat. Ez engem nagyon megihletett, volt is róla sok gondolatom, de végül egyet sem mertem leírni, mert féltem, hogy túl komolytalanul látom a kérdést. De majd azért itt is fogok róla írni. Annál is inkább, mert két nappal később kiderült, hogy nem is hülyeség, amit gondoltam:D
Voltak köztük hárman, akiket már ismertem, ezért is volt könnyű "elvegyülni" köztük:D egyikük, egy hiperédes srác, Luciano, aki már októbeben is töltött itt pár napot, bemutatott a többieknek és ettől kezdve a középpontban voltam:D hogy miért? Mert Luciano, amikor a szakdogámról meséltem neki, nem győzött csodálni, hogy milyen szép témát választottam és hogy a fordítás tényleg nem lehet könnyű és mégis vállalkoztam rá, etc. S a többieknek már úgy mutatott be, hogy "bemutatom nektek Annie-t, a legigazibb és legtapasztaltabb olaszos lányt!" - erre a bókra aztán igazán nem számítottam, de nagyon jól esett még akkor is, ha tudom, hogy vannak azért nálam jóval zsenibbek is :) mindenesetre olaszosabban nem is fogadhatták volna azt, hogy ennyire szeretek mindent, ami velük kapcsolatos, csomót beszéltünk rólam, én alig tudtam róluk kérdezni, mert folyamatosan bombáztak kérdésekkel :) pl. kérdezték, hogy kezdtem az olaszt és mondtam, h tulajdonképpen Andrea Bocelli dalai és a róla szerzett hírek miatt (15 évesen tudtam meg, hogy írt egy könyvet, amit még nem fordítottak magyarra; na akkor határoztam el, hogy fordító leszek). Ettől nagyon meghatódtak:D
Aztán együtt mentünk be a terembe,ahol a kéthetes találkozó megnyitója volt. Egy része angolul zajlott. Az angol hallatán Luciano, aki már tudott az "olasztrál" szakfordítói terveimről, azt kérdezte: "érted, amit mond?" - "Nagyjából" - mondtam, mire ő mosolyogva: "Akkor légyszi fordíts!":D Aztaa, angolról olaszra?:O máris bedob a mélyvízbe?:D persze tudtam, hogy csak hülyéskedik, de azért jól is esett ez a megelőlegezett nagy bizalom:D
A megnyitó után már jött is az első előadás, ami az 1848-49-es olasz-magyar irodalmi kapcsolatokról szólt, nagyyon tetszett. De Luciano a végén megint hülyéskedett: kérdezte, hogy tetszett, mire én: "nagyon érdekes volt, még magyar töriből is tudtam meg olyasmit, ami meglepett. És neked hogy tetszett?" - Luciano: "tetszett neke is, viszont.. mintha a tanár úr kicsit gyorsan beszélt volna!":O Wow! Most ezt komolyan egy olasztól hallom?XD Hisz a legtöbb olasz gyorsan beszél, és ez nem csak sztereotipia, hanem saját tapasztalat is!De mindenesetre, Luciano tök jó fej!!!
Előadás után ebédelni mentünk és én persze még mindig az olasz csapattal tartottam. Míg átmentünk a HK-ba (Hallgatói Klub) enni, Laura és Luciano épp arórl beszéltek, h van egy srác (a nevét nem mondták), aki nem tudott eljönni az első előadásra, mert 39 fokos láza van, a koleszban maradt, de remélik, hamarosan lemegy a láza. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, mert gondolom, már nagyon várta, hogy itt lehessen. Luciano meg is erősítette, hogy de még mennyire, hogy várta, azt mondta, egy Magyarországra szóló repülőjegynél szebb ajándékot el sem tudott volna képzelni! Hmm, ezek szerint ez a srác már járt nálunk - gondoltam, - de ki lehet az?
Hát ki más lehetett volna, mint Enrico! Ebédre pont befutott, akkorra lement a láza. Nem sokkal később jött, mint mi. Csak engem a többi olasz annyira lekötött, hogy nem is tűnt fel, hogy vele eddig nem találkoztam:D És mivel ilyen könnyedén éltem meg, a találkozás nem is dobogtatta meg annyira a szívem, mint gondoltam. Hiába, egy év, az egy év, akárhogy is... :) olvadozni legfeljebb csak atótl olvadoztam, hogy olaszok vesznek körül, de ettől már reggel 9 óta olvadoztam:O
Ebéd után volt még három előadás, amik közül kettő érintette az olasz identitás témáját. Kaptunk is egy kis szorgalmi "házit", hogy írjuk le róla a gondolatainkat. Ez engem nagyon megihletett, volt is róla sok gondolatom, de végül egyet sem mertem leírni, mert féltem, hogy túl komolytalanul látom a kérdést. De majd azért itt is fogok róla írni. Annál is inkább, mert két nappal később kiderült, hogy nem is hülyeség, amit gondoltam:D
december 19, 2012
2011 októberi olasz tali - Enrico nélkül
2011. okt. 8. szombat
okt. hetedikén hat olasz diák (két pasi és négy csaj) jött az egyetemre pár napra, így tegnap igazi partytime volt! Party-t szerveztünk a fogadásukra. A franciások és a spanyolosok is ott voltak, így tényleg jó sokan összejöttünk. Az olasz diákok között ott volt egy lány azok közül, akik februárban voltak nálunk. És ő... szóbahozta Enricót!:D mondta, hogy üdvözöl és egyébként meg néha emleget..:O nahát! A februári válaszmailjéből valahogy nem az jött át, hogy fog rám gondolni, inkább az, hogy el akar felejteni és inkább írjanak neki a többiek, de én ne:DD furcsa, mert már viszonylag rég volt, mégis, ahogy beszéltünk róla az olasz csajokkal, éreztem, hogy pirul az arcom, és a csajok is látták, hogy érzékenyen érint a téma. Így gyorsan át is kapcsoltunk az egyetemi dolgokra. Utána meg ettünk-ittunk, énekeltünk és még táncoltunk is. Olyan jó hangjuk van! Amikor gitárkísérettel énekeltek néhány olasz dalt, olyan volt, mintha már ezer éve együtt koncerteznének:D pedig akkor énekeltek együtt először, mert nem is csoptársak, hanem különböző évfolyamban és különböző szakokon tanulnak. Elhangzott többek között ez a szép nápolyi dal is:
Hát, ha valakik, akkor ők igazán tudnak jó hangulatot varázsolni! És már megint úgy énekeltem velük én is, mintha én is Itáliában születtem volna:D bezzeg utána, amikor a magyar táncház jött.. hát, a táncon még van mit gyakorolnom, de az olasz barátainknak mindenesetre tetszett a táncház is:) bárcsak gyakrabban jönnének! Ma meg holnap bp-i körúton vannak. Szívesen csatlakoztam volna én is, már csak a társaság miatt is, csak... annyira hideg van, még jóformán itt a lakásban is! Ilyen szempontból kár, hogy nem egy héttel előbb jöttek:D de sebaj, a jövő héten még lesz lehetőségem együtt lenni az olasz barátainkkal, mert ígérték, hogy lesz egy este, amikor ők főznek és meghívnak bennünket a koliba :) csak még azt nem tudom, melyik az a nap, de hamarosan :) unilife forever! Vagy olaszul vita d'uni per sempre!:D
okt. hetedikén hat olasz diák (két pasi és négy csaj) jött az egyetemre pár napra, így tegnap igazi partytime volt! Party-t szerveztünk a fogadásukra. A franciások és a spanyolosok is ott voltak, így tényleg jó sokan összejöttünk. Az olasz diákok között ott volt egy lány azok közül, akik februárban voltak nálunk. És ő... szóbahozta Enricót!:D mondta, hogy üdvözöl és egyébként meg néha emleget..:O nahát! A februári válaszmailjéből valahogy nem az jött át, hogy fog rám gondolni, inkább az, hogy el akar felejteni és inkább írjanak neki a többiek, de én ne:DD furcsa, mert már viszonylag rég volt, mégis, ahogy beszéltünk róla az olasz csajokkal, éreztem, hogy pirul az arcom, és a csajok is látták, hogy érzékenyen érint a téma. Így gyorsan át is kapcsoltunk az egyetemi dolgokra. Utána meg ettünk-ittunk, énekeltünk és még táncoltunk is. Olyan jó hangjuk van! Amikor gitárkísérettel énekeltek néhány olasz dalt, olyan volt, mintha már ezer éve együtt koncerteznének:D pedig akkor énekeltek együtt először, mert nem is csoptársak, hanem különböző évfolyamban és különböző szakokon tanulnak. Elhangzott többek között ez a szép nápolyi dal is:
Hát, ha valakik, akkor ők igazán tudnak jó hangulatot varázsolni! És már megint úgy énekeltem velük én is, mintha én is Itáliában születtem volna:D bezzeg utána, amikor a magyar táncház jött.. hát, a táncon még van mit gyakorolnom, de az olasz barátainknak mindenesetre tetszett a táncház is:) bárcsak gyakrabban jönnének! Ma meg holnap bp-i körúton vannak. Szívesen csatlakoztam volna én is, már csak a társaság miatt is, csak... annyira hideg van, még jóformán itt a lakásban is! Ilyen szempontból kár, hogy nem egy héttel előbb jöttek:D de sebaj, a jövő héten még lesz lehetőségem együtt lenni az olasz barátainkkal, mert ígérték, hogy lesz egy este, amikor ők főznek és meghívnak bennünket a koliba :) csak még azt nem tudom, melyik az a nap, de hamarosan :) unilife forever! Vagy olaszul vita d'uni per sempre!:D
december 17, 2012
Elérhetetlen Enrico története 3. rész
Az étteremből együtt mentünk vissza a szállásra Enricóval. Még mindig fürdőztem az aurájában és folyton arra gondoltam, amit az előbb mondott.
A csehek estjét is nagyon élveztük, volt benne egy paródia is Bálintról, amin szakadtunk:D jut eszembe, h lehet egy paródiát nevetés nélkül előadni?:D nekik ez is ment :) nekem az ilyesmi nem menne, mert sokszor már a legapróbb dolgokon is nevetek:D
Ezután ismét party jött, amikor is természetesen igyekeztem Enrico közelében maradni. Ő épp 36 képeslap megírásán dolgozott. Ezeket az Itália különböző pontján élő barátainak és "lelki társainak" küldte el. A képeslap-írás után összegyűjtötte az aláírásainkat, emlékül a két Mo-n töltött hétről és rólunk. (másnap én is követtem a példáját a buszon: körbeadtam a laptopom és megkértem az olasz és cseh barátainkat, h írják be a mailcímüket).
Enrico még az utolsó este sem várta meg a party végét: hamar jött, hogy elbúcsúzzon. Ekkor átöleltük egymást :) persze megint kértem, h ne menjen el holnap:D de erre azt mondta, h "dehát tudod, h nem lehet! De sosem felejtelek el. Vigyázz magadra!" - lassan elengedtük egymást és csak azt éreztem, h majd kiugrik a szívem és h legszívesebben visszafordítanám az időt, ha tudnám...
Másnap már hatkor fenn voltunk, mert a busz fél hétkor indult Szegedről. Naivan azt hittem, h még lesz lehetőség egy kis társalgásra az olaszokkal, de igazából mindenki nagyon álmos volt a búcsúparty után, még én is, így inkább csak bóbiskoltunk:D de azért a mailcímeket megszereztem, ami nagy szó, mert a tavalyi csapatótl nem sikerült:D
Ferihegyen aztán leszálltak az olaszok. Mondanom sem kell, nem kis kísértést éreztem arra, h leszálljak velük én is.. Enrico.. Kétszer is visszaszállt elbúcsúzni, a másodiknál majdnem fent is maradt a buszon:D Ezen elmosolyodtam, de egyébként meg ismét zokogtam. Tudtam, h nehéz lesz, de hogy ennyire... a mellettem ülő bnőm azzal vigasztalt, h neten simán tarthatjuk a kapcsolatot. Erre én zokogva: "az lehet... de kár,... h msn-en nem lehet aurát küldeni!..":D
De a szomorú az, h mint kiderült még mailben sem... Mert hát persze nem bírtam ki és már következő nap, szombaton küldtem egy mailt Enricónak. Megírtam benne, h azért volt olyan nehéz a búcsú, mert tudtam, h ezután egy évig nem találkozhatunk (még csütörtök este mondta, hogy ha minden jól megy, egy év múlva visszajön Mo-ra, mert itteni művtöris témáról szeretne szakdolgozni). írtam neki keresztényi dolgokkal kapcsolatban is, hisz tudtam, h ez tetszeni fog neki. Csatoltam egy keresztény dalt is a mailhez (magyart nem akartam, de tudtam, h angolul is ért, így egy angol keresztény kórusművet csempésztem a mellékletbe, aminek a címe: I'm forever grateful"). Megírtam neki még, h sosem felejtem el a szavait és ő örökké a szívemben fog élni, még, ha nem is lehet velem itt Mo-n.
Izgatottan vártam a válaszát. Vasárnap vissza is írt, de a szentimentális szavaimra egyáltalán nem reagált, amiből megértettem, h egy értékes barátságnál semmi többet nem akar. Érzelmek helyett megkért arra, h mondjam meg a többi csoptársamnak (vagyis a többi lánynak!) h írjanak neki, h megtudja a címüket. Jaés ő is küldött egy (olasz) keresztény zenét.
Azóta már legalább ötször sírtam érte, de írni azóta egyszer sem írtam neki. Mert hát mit írjak ezek után? Mi történt az egyetemen? Mit tanulok? H telnek a napjaim? Szal ilyen általánosat, érzelmek helyett?... az nekem nem menne.. nem tudnék neki közömbösen írni. persze ha tudnám, h ő is azt érzi, amit én, más lenne, akkor persze elcseveghetnénk bármilyen általános dologról is, de így üresen nem (nem tudom, értitek-e ezt a megfogalmazást, remélem igenXD).
Szóval Enrico most Bergamóban... Én meg itt Mo-n... egyedül... :( és igazán reményem sincs arra, h valaha is többet fog érezni irántam egy értékes barátságnál :( és ennek nemcsak az az oka, h országok választanak el minket, és most már csak neten tudnánk tartani a kapcsolatot, hanem az is, hogy... hát elgondolkodtam és úgy érzem, a katolikus kereszténység az, ami mellett igazán elkötelezte magát. Így már nem fér a képbe egy barátnő :(
2011. febr. 18-án tehát visszatért Itáliába.. És nem hagyott nekem mást, mint egy szép álom emlékét...
A csehek estjét is nagyon élveztük, volt benne egy paródia is Bálintról, amin szakadtunk:D jut eszembe, h lehet egy paródiát nevetés nélkül előadni?:D nekik ez is ment :) nekem az ilyesmi nem menne, mert sokszor már a legapróbb dolgokon is nevetek:D
Ezután ismét party jött, amikor is természetesen igyekeztem Enrico közelében maradni. Ő épp 36 képeslap megírásán dolgozott. Ezeket az Itália különböző pontján élő barátainak és "lelki társainak" küldte el. A képeslap-írás után összegyűjtötte az aláírásainkat, emlékül a két Mo-n töltött hétről és rólunk. (másnap én is követtem a példáját a buszon: körbeadtam a laptopom és megkértem az olasz és cseh barátainkat, h írják be a mailcímüket).
Enrico még az utolsó este sem várta meg a party végét: hamar jött, hogy elbúcsúzzon. Ekkor átöleltük egymást :) persze megint kértem, h ne menjen el holnap:D de erre azt mondta, h "dehát tudod, h nem lehet! De sosem felejtelek el. Vigyázz magadra!" - lassan elengedtük egymást és csak azt éreztem, h majd kiugrik a szívem és h legszívesebben visszafordítanám az időt, ha tudnám...
Másnap már hatkor fenn voltunk, mert a busz fél hétkor indult Szegedről. Naivan azt hittem, h még lesz lehetőség egy kis társalgásra az olaszokkal, de igazából mindenki nagyon álmos volt a búcsúparty után, még én is, így inkább csak bóbiskoltunk:D de azért a mailcímeket megszereztem, ami nagy szó, mert a tavalyi csapatótl nem sikerült:D
Ferihegyen aztán leszálltak az olaszok. Mondanom sem kell, nem kis kísértést éreztem arra, h leszálljak velük én is.. Enrico.. Kétszer is visszaszállt elbúcsúzni, a másodiknál majdnem fent is maradt a buszon:D Ezen elmosolyodtam, de egyébként meg ismét zokogtam. Tudtam, h nehéz lesz, de hogy ennyire... a mellettem ülő bnőm azzal vigasztalt, h neten simán tarthatjuk a kapcsolatot. Erre én zokogva: "az lehet... de kár,... h msn-en nem lehet aurát küldeni!..":D
De a szomorú az, h mint kiderült még mailben sem... Mert hát persze nem bírtam ki és már következő nap, szombaton küldtem egy mailt Enricónak. Megírtam benne, h azért volt olyan nehéz a búcsú, mert tudtam, h ezután egy évig nem találkozhatunk (még csütörtök este mondta, hogy ha minden jól megy, egy év múlva visszajön Mo-ra, mert itteni művtöris témáról szeretne szakdolgozni). írtam neki keresztényi dolgokkal kapcsolatban is, hisz tudtam, h ez tetszeni fog neki. Csatoltam egy keresztény dalt is a mailhez (magyart nem akartam, de tudtam, h angolul is ért, így egy angol keresztény kórusművet csempésztem a mellékletbe, aminek a címe: I'm forever grateful"). Megírtam neki még, h sosem felejtem el a szavait és ő örökké a szívemben fog élni, még, ha nem is lehet velem itt Mo-n.
Izgatottan vártam a válaszát. Vasárnap vissza is írt, de a szentimentális szavaimra egyáltalán nem reagált, amiből megértettem, h egy értékes barátságnál semmi többet nem akar. Érzelmek helyett megkért arra, h mondjam meg a többi csoptársamnak (vagyis a többi lánynak!) h írjanak neki, h megtudja a címüket. Jaés ő is küldött egy (olasz) keresztény zenét.
Azóta már legalább ötször sírtam érte, de írni azóta egyszer sem írtam neki. Mert hát mit írjak ezek után? Mi történt az egyetemen? Mit tanulok? H telnek a napjaim? Szal ilyen általánosat, érzelmek helyett?... az nekem nem menne.. nem tudnék neki közömbösen írni. persze ha tudnám, h ő is azt érzi, amit én, más lenne, akkor persze elcseveghetnénk bármilyen általános dologról is, de így üresen nem (nem tudom, értitek-e ezt a megfogalmazást, remélem igenXD).
Szóval Enrico most Bergamóban... Én meg itt Mo-n... egyedül... :( és igazán reményem sincs arra, h valaha is többet fog érezni irántam egy értékes barátságnál :( és ennek nemcsak az az oka, h országok választanak el minket, és most már csak neten tudnánk tartani a kapcsolatot, hanem az is, hogy... hát elgondolkodtam és úgy érzem, a katolikus kereszténység az, ami mellett igazán elkötelezte magát. Így már nem fér a képbe egy barátnő :(
2011. febr. 18-án tehát visszatért Itáliába.. És nem hagyott nekem mást, mint egy szép álom emlékét...
Elérhetetlen Enrico története 2. rész
Szerda este a csoptársaim elmentek egy volt oszttársukhoz és mivel tudták, h Enrico bejön nekem, kérdezték, h ők ugyan nem lesznek itt az esti bulin, de mi lenne, ha Enricóval mennék el? Király ötletnek tűnt (ez persze nem olyan buli volt, ahová egymást meghívtuk, hanem alapból ment az egész olasz-cseh-magyar társaság, szal még félreérthető sem lehetett). Amikor odamentünk Enricóékhoz, mondták, h persze, miért ne tölthetnénk együtt az estét.. De ehhez képest épp Enrico volt az, aki már a leghamarabb eltűnt a buliról. Azt mondta, fáradt és szomorú és nincs kedve szórakozni. Ezt végképp nem tudtam mire vélni és nagyon rosszul esett. Főleg azért, mert tudtam, h pénteken már utaznak haza Olaszországba és nincs már sok időnk együtt. De tényleg furcsa volt ez a szomorúság, amiről nem derült ki, mi okozta, csak egyik percről a másikra tört rá. Akárhogy kértem, h ne lépjen le, lelépett már 11 körül. Aztán éjfélkor újra visszajött, de csak odaköszönt nekem. Na, ennyit a hozzáfűzött álmokról - gondoltam. Egész este azon gondolkodtam, mi miatt lehetett szomorú és miért viselkedett olyan furcsán, amikor napközben meg még vacsinál is vidámnak tűnt. Abban még reménykedtem, h esetleg ő is érzi, h kevés időnk van péntekig - na de utána az is eszembe jutott, h akkor, ha én is úgy bejönnék neki,ahogy ő nekem, biztos ott lett volna velem hajnali 2ig a buliban (nem hangos diszkóparty volt, hanem olyan helyre mentünk bulizni, ahol a zene mellett is simán tudtunk beszélgetni, így végképp nem értettem a szitut).
A többi olasszal el voltam hajnalig, haverkodtunk, és csomót énekeltünk, teljesen le voltak döbbenve, h mennyi olasz dalt ismerek:D nekik meg a csoptársaimmal és Bálintékkal magyar népdalokat is tanítottunk, arik voltak, ahogy énekelték :)
Csütörtök volt az uccsó napunk együtt az olaszokkal. Elhatároztam, h nem gondolok Enricóra, de ez persze nem sikerült, annál is inkább, mert szinte minden előadáshoz fűzött egy-egy észrevételt, így mindig hallottam a hangját és ábrándoztam arról, h milyen jó lenne, ha ma este kiderülne, hogy ő is engem keresett már évek óta:D
A vacsinál aztán pont hozzánk ült le, épp velem szemben. A csajokkal és vele elkezdtünk beszélgetni az olaszországi tanulási lehetőségekről, irodalomról, zenéről és egyházról... igen, jólolvastátok, egyházról. Ugyanis egy valamit nem írtam le eddig Enricóról. Mégpedig azt, hogy klerikus: olyan diák, aki különböző egyházi szolgálatokat végez (pl. kántor, ministráns, etc.). Egy klerikus félúton van a világi és a papi lét között, vagyis igazából még nyugodtan lehetne barátnője, ha szeretné... Ez a mély vallásosság Enrico egész lényére rányomja a bélyegét. Ettől én egy percig sem riadtam vissza, hisz a vallás tőlem sincs távol. De Enricót valahogy, mintha ez a végtelen őszinteség és szeretet tette volna különlegessé a számomra. Na meg persze a közös zenei, történelmi érdeklődés, a kellemes ének- és beszédhang, stb.
Ahogy ott ültünk az asztalnál és beszélgettünk, rádöbbentem, hogy ha tehetném, nem engedném vissza Olaszországba. De mielőtt még ezen szomorkodhattam volna, egyik csoptársam elterelte a figyelmem egy vicces kérdéssel: "Enrico, hallottam, h orgonán játszol. Játszottál már hidrauliszon is?":D A hidraulisz, mint tudjuk, egy antik római hangszer:O Bár lehet, még valahol ma is létezik hasonló, de mindenesetre nagyot nevettünk.
Nemsokára Enrico különböző szép idézetet olvasott fel a zenéről és nagyon megdobogtatta velük a szívem. Te jó ég, hát még létezik pasi, akinek ennyire egyezik az érdeklődése az enyémmel? Jó, nyilván, zeen nélkül senki sem tudna élni. De ahogy Enrico olvasott róla, azt sosem fogom elfelejteni, mert azokból az idézetekből átjött, hogy nemúgy éli meg a zenét, mint bárki más, hanem, mint az élet egyik nagy csodáját: ahogy én is :)
Aztán a csajok mondták, h lassan menjünk át a másik épületbe, mert kezdődik a csehek estje. De akkor már alig hallottam, amit mondtak.. hogy is mondjam... fürdőztem Enrico aurájában (bocsi, ezt máshogy nem tudom kifejezni:D) és egyre azt kívántam, bárcsak ne menne haza másnap! Észre sem vettem, hogy könnycseppek peregnek az arcomon.. a csajok megkérdezték olaszul, h mi történt? És ekkor törtem ki, de csak magyarul: "én nem akarom, h Enrico visszamenjen olaszországba! Azt akarom, h maradjon itt velem Mo-n!" Egyik csoptársam, aki közvetlen mellette ült, megsúgta neki olaszul, amit mondtam. Igazából örültem ennek, mert magamtól nem mertem volna neki így megmondani, mert már sokszor így is az volt az érzésem, h túlságosan lerohanom őt.
Enrico ezután végtelenül szép dolgokat mondott,amik örökké a szívemben maradnak, de ahhoz, hogy leírjam őket, nincsenek igazán szavak. Pl. hogy az, hogy megismerhettük egymást, egy igazi felejthetetlen ajándék, több, mint egy egyszerű ismerettség. És hogy mostantól egyikünk sem lesz egyedül, mert, bár ő holnap hazamegy, lélekben mindig együtt lehetünk, nem hagy egyedül. (aki nem ismeri őt, talán furcsának tartja mindezt, de én a szívembe véstem és sohasem felejtem el). Még sohasem vigasztalódtam meg ilyen könnyen. Ahogy Enrico beszélt, azt vettem észre, hogy a könnyek helyébe észrevétlenül a mosoly lép és csak arra tudok gondolni, hogy Enrico egy nemmindennapi ember és végtelenül hálás vagyok, hogy én is ismerhetem.
A többi olasszal el voltam hajnalig, haverkodtunk, és csomót énekeltünk, teljesen le voltak döbbenve, h mennyi olasz dalt ismerek:D nekik meg a csoptársaimmal és Bálintékkal magyar népdalokat is tanítottunk, arik voltak, ahogy énekelték :)
Csütörtök volt az uccsó napunk együtt az olaszokkal. Elhatároztam, h nem gondolok Enricóra, de ez persze nem sikerült, annál is inkább, mert szinte minden előadáshoz fűzött egy-egy észrevételt, így mindig hallottam a hangját és ábrándoztam arról, h milyen jó lenne, ha ma este kiderülne, hogy ő is engem keresett már évek óta:D
A vacsinál aztán pont hozzánk ült le, épp velem szemben. A csajokkal és vele elkezdtünk beszélgetni az olaszországi tanulási lehetőségekről, irodalomról, zenéről és egyházról... igen, jólolvastátok, egyházról. Ugyanis egy valamit nem írtam le eddig Enricóról. Mégpedig azt, hogy klerikus: olyan diák, aki különböző egyházi szolgálatokat végez (pl. kántor, ministráns, etc.). Egy klerikus félúton van a világi és a papi lét között, vagyis igazából még nyugodtan lehetne barátnője, ha szeretné... Ez a mély vallásosság Enrico egész lényére rányomja a bélyegét. Ettől én egy percig sem riadtam vissza, hisz a vallás tőlem sincs távol. De Enricót valahogy, mintha ez a végtelen őszinteség és szeretet tette volna különlegessé a számomra. Na meg persze a közös zenei, történelmi érdeklődés, a kellemes ének- és beszédhang, stb.
Ahogy ott ültünk az asztalnál és beszélgettünk, rádöbbentem, hogy ha tehetném, nem engedném vissza Olaszországba. De mielőtt még ezen szomorkodhattam volna, egyik csoptársam elterelte a figyelmem egy vicces kérdéssel: "Enrico, hallottam, h orgonán játszol. Játszottál már hidrauliszon is?":D A hidraulisz, mint tudjuk, egy antik római hangszer:O Bár lehet, még valahol ma is létezik hasonló, de mindenesetre nagyot nevettünk.
Nemsokára Enrico különböző szép idézetet olvasott fel a zenéről és nagyon megdobogtatta velük a szívem. Te jó ég, hát még létezik pasi, akinek ennyire egyezik az érdeklődése az enyémmel? Jó, nyilván, zeen nélkül senki sem tudna élni. De ahogy Enrico olvasott róla, azt sosem fogom elfelejteni, mert azokból az idézetekből átjött, hogy nemúgy éli meg a zenét, mint bárki más, hanem, mint az élet egyik nagy csodáját: ahogy én is :)
Aztán a csajok mondták, h lassan menjünk át a másik épületbe, mert kezdődik a csehek estje. De akkor már alig hallottam, amit mondtak.. hogy is mondjam... fürdőztem Enrico aurájában (bocsi, ezt máshogy nem tudom kifejezni:D) és egyre azt kívántam, bárcsak ne menne haza másnap! Észre sem vettem, hogy könnycseppek peregnek az arcomon.. a csajok megkérdezték olaszul, h mi történt? És ekkor törtem ki, de csak magyarul: "én nem akarom, h Enrico visszamenjen olaszországba! Azt akarom, h maradjon itt velem Mo-n!" Egyik csoptársam, aki közvetlen mellette ült, megsúgta neki olaszul, amit mondtam. Igazából örültem ennek, mert magamtól nem mertem volna neki így megmondani, mert már sokszor így is az volt az érzésem, h túlságosan lerohanom őt.
Enrico ezután végtelenül szép dolgokat mondott,amik örökké a szívemben maradnak, de ahhoz, hogy leírjam őket, nincsenek igazán szavak. Pl. hogy az, hogy megismerhettük egymást, egy igazi felejthetetlen ajándék, több, mint egy egyszerű ismerettség. És hogy mostantól egyikünk sem lesz egyedül, mert, bár ő holnap hazamegy, lélekben mindig együtt lehetünk, nem hagy egyedül. (aki nem ismeri őt, talán furcsának tartja mindezt, de én a szívembe véstem és sohasem felejtem el). Még sohasem vigasztalódtam meg ilyen könnyen. Ahogy Enrico beszélt, azt vettem észre, hogy a könnyek helyébe észrevétlenül a mosoly lép és csak arra tudok gondolni, hogy Enrico egy nemmindennapi ember és végtelenül hálás vagyok, hogy én is ismerhetem.
Elérhetetlen Enrico története 1. rész
Megint rám tört a nosztalgia és egy tavalyi olaszos élményemet hoztam most el. Mostanában megint gyakran van szentimentális és pasihiányoló hangulatom, talán ezért is törtek fel ezek az emlékek, amik most jönnek, fejezetekben, mintha vmi kisregény lenne:O csakhogy ez a sztori igaz.
17 éves korom óta olasz pasiról álmodtam, olyanról, aki nem iszik, nem dohányzik, szép hangja van, ért a zenéhez, lehet vele erről beszélgetni és élvezi is, kedves és igazi olaszos kisugárzása van. Na és persze romantikus, jó a humora. Éjszakánként sokat álmodoztam róla, sőt, még vmi regényféleséget is elkezdtem írni, amiben megörökítettem ezeket a romantikus álmokat.
Teltek-múltak az évek, de persze sokáig nem bánkódtam azon, h nincs pasim, mert biztos voltam benne, hogy ha Itáliában élnék, már rég lenne. Úgy gondoltam, csak azért nincs, mert, úgymond, rossz helyen vagyok. Mo-n (és pláne vidéken) kevés az esélye annak, h pont olaszokkal fussak össze...
De aztán eljött 2011, február 7-e, amikor olasz és cseh diákok érkeztek az egyetemre egy kéthetes kurzusra. Először úgy tudtam, az olaszok közt nincs is pasi. Mígnem febr. 10-én kiderült, h mégis:D csak mivel szőke és nem tipikus a kinézete, mindenki azt gondolta, h cseh, csak nagyon jól beszél olaszul XD Enricónak hívják. 10-én szerveztünk "magyar estet", ahol volt kvíz is, ezen épp egy csapatban voltam vele, meg egy Federica nevű lánnyal. Nagyon jól elszórakoztunk, rengeteget nevettünk, olasz dalokat énekeltünk (egyszer még egy kis töri is szóbakerült, így még az olasz himnuszt is elénekeltük együtt:O) és tényleg úgy éreztem, hogy na igen, ez az az igazi életérzés, amire mindig is vágytam. (nem véletlenül írtam ám a nyárral kapcsban sem, h nem angolul szeretném felfedezni Itáliát! :)
Jaj, nagyon eltértem az eredeti sztoritól.. szóval az az este nagoyn vidáman telt. Legközelebb épp febr. 14-én találkoztam Enricóval, amikor az egész olasz-cseh-magyar csapat Szegedre utazott. Enrico mellém ült a buszon és beszélgettünk. Mögöttünk Federicáék ültek, akiknek egyszercsak eszébe jutott, h Valentin-nap volt és van egy Valentino (Bálint!XD) nevű jófej magyar srác, akit a névnapja alkalmából felköszönthetnének. Elkezdtünk énekelni, amibe még a tanárok is bekapcsolódtak :) később Enrico és Marcello valami angol dalt is énekelt, aztán Enrico olasz dalokkal jött vissza. És minnél többet énekelt, annál jobban belopta magát a szívembe. De persze nemcsak a hangjával: később zenetöriről beszélgettünk és ő majdnem mindegyik korszakból idézett egy-egy művet. Szinte már zavarban voltam, mert némelyik áriának v egyházi műnek nem jutott eszembe rögtön a szövege. Komolyan mondom, át tudtam volna ölelni éneklés közben. Hihetetlen kisugárzása van, még nem találkoztam ilyen pasival.
Aznap este rengeteget gondoltam rá. Valahogy úgy éreztem, a Valentin nap hozta el nekem őt. De aztán kedden jöttek az előadások és valahogy mindig a csoptársaimmal voltam: vártam, hogy Enrico keressen, mert nem akartam rámenős lenni.
Kedden este, febr. 15-én volt az olaszok estje. Ők is többféle játékot találtak ki rá. Az egyik az volt, h vkinek a homlokára ragasztottak egy nevet és az illetőnek kérdezgetnie kellett arról a névről, amit ráírtak, míg ki nem találta, h ki lehet. Pl. így: "olasz vagyok? Híresség? Politikus? A teremben vagyok?" a többiek látták, h milyen név áll a homlokán és eszerint válaszoltak. Na nem fogjátok kitalálni, h én "ki voltam"! :) Nanná, h Enrico! A csajok le is fényképeztek úgy, h rám van írva a neve és Ő ott áll mögöttem XD
Nem tudom miért, de ezt jelnek vettem. Így van ez, ha vki tetszik, mindjárt félreérted a legapróbb dolgot is, ami vele kapcsolatos... És aztán rövidesen ki is derült, hogy mennyire!
17 éves korom óta olasz pasiról álmodtam, olyanról, aki nem iszik, nem dohányzik, szép hangja van, ért a zenéhez, lehet vele erről beszélgetni és élvezi is, kedves és igazi olaszos kisugárzása van. Na és persze romantikus, jó a humora. Éjszakánként sokat álmodoztam róla, sőt, még vmi regényféleséget is elkezdtem írni, amiben megörökítettem ezeket a romantikus álmokat.
Teltek-múltak az évek, de persze sokáig nem bánkódtam azon, h nincs pasim, mert biztos voltam benne, hogy ha Itáliában élnék, már rég lenne. Úgy gondoltam, csak azért nincs, mert, úgymond, rossz helyen vagyok. Mo-n (és pláne vidéken) kevés az esélye annak, h pont olaszokkal fussak össze...
De aztán eljött 2011, február 7-e, amikor olasz és cseh diákok érkeztek az egyetemre egy kéthetes kurzusra. Először úgy tudtam, az olaszok közt nincs is pasi. Mígnem febr. 10-én kiderült, h mégis:D csak mivel szőke és nem tipikus a kinézete, mindenki azt gondolta, h cseh, csak nagyon jól beszél olaszul XD Enricónak hívják. 10-én szerveztünk "magyar estet", ahol volt kvíz is, ezen épp egy csapatban voltam vele, meg egy Federica nevű lánnyal. Nagyon jól elszórakoztunk, rengeteget nevettünk, olasz dalokat énekeltünk (egyszer még egy kis töri is szóbakerült, így még az olasz himnuszt is elénekeltük együtt:O) és tényleg úgy éreztem, hogy na igen, ez az az igazi életérzés, amire mindig is vágytam. (nem véletlenül írtam ám a nyárral kapcsban sem, h nem angolul szeretném felfedezni Itáliát! :)
Jaj, nagyon eltértem az eredeti sztoritól.. szóval az az este nagoyn vidáman telt. Legközelebb épp febr. 14-én találkoztam Enricóval, amikor az egész olasz-cseh-magyar csapat Szegedre utazott. Enrico mellém ült a buszon és beszélgettünk. Mögöttünk Federicáék ültek, akiknek egyszercsak eszébe jutott, h Valentin-nap volt és van egy Valentino (Bálint!XD) nevű jófej magyar srác, akit a névnapja alkalmából felköszönthetnének. Elkezdtünk énekelni, amibe még a tanárok is bekapcsolódtak :) később Enrico és Marcello valami angol dalt is énekelt, aztán Enrico olasz dalokkal jött vissza. És minnél többet énekelt, annál jobban belopta magát a szívembe. De persze nemcsak a hangjával: később zenetöriről beszélgettünk és ő majdnem mindegyik korszakból idézett egy-egy művet. Szinte már zavarban voltam, mert némelyik áriának v egyházi műnek nem jutott eszembe rögtön a szövege. Komolyan mondom, át tudtam volna ölelni éneklés közben. Hihetetlen kisugárzása van, még nem találkoztam ilyen pasival.
Aznap este rengeteget gondoltam rá. Valahogy úgy éreztem, a Valentin nap hozta el nekem őt. De aztán kedden jöttek az előadások és valahogy mindig a csoptársaimmal voltam: vártam, hogy Enrico keressen, mert nem akartam rámenős lenni.
Kedden este, febr. 15-én volt az olaszok estje. Ők is többféle játékot találtak ki rá. Az egyik az volt, h vkinek a homlokára ragasztottak egy nevet és az illetőnek kérdezgetnie kellett arról a névről, amit ráírtak, míg ki nem találta, h ki lehet. Pl. így: "olasz vagyok? Híresség? Politikus? A teremben vagyok?" a többiek látták, h milyen név áll a homlokán és eszerint válaszoltak. Na nem fogjátok kitalálni, h én "ki voltam"! :) Nanná, h Enrico! A csajok le is fényképeztek úgy, h rám van írva a neve és Ő ott áll mögöttem XD
Nem tudom miért, de ezt jelnek vettem. Így van ez, ha vki tetszik, mindjárt félreérted a legapróbb dolgot is, ami vele kapcsolatos... És aztán rövidesen ki is derült, hogy mennyire!
december 11, 2012
Velencei vigaszdíj! - ugye összejön?
Bár pénteken azt írtam, most egy ideig nem írok az egyetemről, mert annyi csalódás ért vele kapcsban, hogy sztrájkolok, most mégis meg kell osztanom valamit. Egy időben úgy volt, hogy amiről itt a blogon írtam, az legtöbbször össze is jött, így remélem, most is így lesz. Rám férne már!
Nos arról van szó, hogy kiírtak az egyetemen egy pályázatot, aminek a keretében 2013 májusában két hétig ösztöndíjal Velencében lehet tanulni. Ezt már erre az évre is kiírták, tavaly pályáztam is, csak mivel nem volt elég jó a tanulmányi átlagom, így lecsúsztam róla. Idén viszont újra meg fogom próbálni és bízom abban, hogy a legutóbbi két félévem áltaga kijuttat Velencébe két hétre! Tavaly sokat bosszankodtam, hogy nem igazság,hogy csak zseniknek írják ki ezt a szuper lehetőséget, és olyanok, akik már voltak az egyetemmel Itáliában, kijutottak, én meg nem. Pedig annyira az én átalgaim sem voltak rosszak, bár volt benne egy 3,97-es is, valószínűleg az nem tetszett a bírálóknak. Idén viszont mindkét félévemé 4 egész valamennyi, így jobban reménykedhetek! Kérlek, drukkoljatok!
Igazából azért is reménykedem benne, mert szeretnék valami vigaszdíjat, amiért ebben a félévben mégsem államvizsgázhatok. Igen, ez volt az a dolog, amiről pénteken nem akartam írni. Hiába igyekeztem, hogy időben leadhassam a szakdogát, államvizsgázni mégsem mehetek januárban. Ennek az oka egész egyszerűen kredithiány.
Tudni kell rólam, hogy én eredetileg magyar szakról mentem át olaszra, és a szakváltási kavarodás miatt sohasem láttam egyben a kreditjeimet, mert sem az indexemben, sem a rendszerben nem szerepeltek helyesen. A program rosszul adta össze, emiatt éltem abban a tévhitben, hogy megvan a 180. De nov. 29-én hívott a tanulmányi előadóm, hogy sajnos vissza kell vonnia a jelentkezésemet az államvizsgára, mert a kötelező 180 kredit helyett összesen csak 170 van. Ez is csak velem történhet meg! Igazából igazságtalanságnak tartom, hogy a kreditmennyiség dönti el, hogy államvizsgázhatok-e, nem pedig az, hogy a szakos tárgyaimat már egytől egyig teljesítettem. Bár szakos tárgyból összesen csak 130 jön ki, ezt tudtam már régebben, csak azt hittem, hgoy a régi magyarszakom kreditjei kiteszik még azt az ötvenet, ami kell a 180-hoz. De tévedtem:S Így most nem elég, hogy az adminisztrációs hülyeségek miatt megint csúszom egy félévet, még azt sem tudom, mi a szöszt vegyek fel februárban. Azt hiszem, angolon nézek majd valamiket, lehetőleg olyanokat, amik nem vizsgásak. Az angolozás úgyis tervben volt továbbra is, igaz, nem egészen ilyen formában, dehát veszteni talán nem vesztek azzal semmit, ha nemcsak bejárok az angolokra önszorgalomból, hanem még kreditté is teszem őket:D Igen, ezt így is lehet nézni, viszont azért ott van bennem, hogy milyen jó lett volna most januárban álamvizsgázni annál is inkább, mert igencsak megdolgoztam azért, hogy időben leadjam a szakdogát. Ha kicsit előbb kiderül, hogy gond van a kreditekkel és emiatt még rá kell húznom egy félévet, akkor nyugodtan feladhattam volna a szakdoga-dolgot nov. 10-én, ahogy mérgemben egyébként is mondtam ilyet és akkor tényleg csak jövő áprilisra adtam volna be. Persze azzal megint csak nem vesztettem semmit, hogy most adtam be novemberben, legfeljebb az idegeskedést spóroltam volna meg magamnak, ha tudtam volna, hogy hiába adom be most, január helyett így is úgy is csak júniusban engednek államvizsgázni.
Dehát mostanában mindig közbejön valami olyankor, amikor már azt hiszem, célba értem. Éppen ezért most már olyasminek kell történnie, ami arról győz meg, hogy jó oldala is van ennek az egésznek. És ha ez a velencei álomlehetőség összejönne, az pont egy ilyen meggyőző érv lenne! Nagyon drukkoljatok, kérlek! Ez az utolsó reményem az elveszett egyetemista önbizalmam és az egyetemi élet iránti lelkesedésem visszaszerzésére!
Nos arról van szó, hogy kiírtak az egyetemen egy pályázatot, aminek a keretében 2013 májusában két hétig ösztöndíjal Velencében lehet tanulni. Ezt már erre az évre is kiírták, tavaly pályáztam is, csak mivel nem volt elég jó a tanulmányi átlagom, így lecsúsztam róla. Idén viszont újra meg fogom próbálni és bízom abban, hogy a legutóbbi két félévem áltaga kijuttat Velencébe két hétre! Tavaly sokat bosszankodtam, hogy nem igazság,hogy csak zseniknek írják ki ezt a szuper lehetőséget, és olyanok, akik már voltak az egyetemmel Itáliában, kijutottak, én meg nem. Pedig annyira az én átalgaim sem voltak rosszak, bár volt benne egy 3,97-es is, valószínűleg az nem tetszett a bírálóknak. Idén viszont mindkét félévemé 4 egész valamennyi, így jobban reménykedhetek! Kérlek, drukkoljatok!
Igazából azért is reménykedem benne, mert szeretnék valami vigaszdíjat, amiért ebben a félévben mégsem államvizsgázhatok. Igen, ez volt az a dolog, amiről pénteken nem akartam írni. Hiába igyekeztem, hogy időben leadhassam a szakdogát, államvizsgázni mégsem mehetek januárban. Ennek az oka egész egyszerűen kredithiány.
Tudni kell rólam, hogy én eredetileg magyar szakról mentem át olaszra, és a szakváltási kavarodás miatt sohasem láttam egyben a kreditjeimet, mert sem az indexemben, sem a rendszerben nem szerepeltek helyesen. A program rosszul adta össze, emiatt éltem abban a tévhitben, hogy megvan a 180. De nov. 29-én hívott a tanulmányi előadóm, hogy sajnos vissza kell vonnia a jelentkezésemet az államvizsgára, mert a kötelező 180 kredit helyett összesen csak 170 van. Ez is csak velem történhet meg! Igazából igazságtalanságnak tartom, hogy a kreditmennyiség dönti el, hogy államvizsgázhatok-e, nem pedig az, hogy a szakos tárgyaimat már egytől egyig teljesítettem. Bár szakos tárgyból összesen csak 130 jön ki, ezt tudtam már régebben, csak azt hittem, hgoy a régi magyarszakom kreditjei kiteszik még azt az ötvenet, ami kell a 180-hoz. De tévedtem:S Így most nem elég, hogy az adminisztrációs hülyeségek miatt megint csúszom egy félévet, még azt sem tudom, mi a szöszt vegyek fel februárban. Azt hiszem, angolon nézek majd valamiket, lehetőleg olyanokat, amik nem vizsgásak. Az angolozás úgyis tervben volt továbbra is, igaz, nem egészen ilyen formában, dehát veszteni talán nem vesztek azzal semmit, ha nemcsak bejárok az angolokra önszorgalomból, hanem még kreditté is teszem őket:D Igen, ezt így is lehet nézni, viszont azért ott van bennem, hogy milyen jó lett volna most januárban álamvizsgázni annál is inkább, mert igencsak megdolgoztam azért, hogy időben leadjam a szakdogát. Ha kicsit előbb kiderül, hogy gond van a kreditekkel és emiatt még rá kell húznom egy félévet, akkor nyugodtan feladhattam volna a szakdoga-dolgot nov. 10-én, ahogy mérgemben egyébként is mondtam ilyet és akkor tényleg csak jövő áprilisra adtam volna be. Persze azzal megint csak nem vesztettem semmit, hogy most adtam be novemberben, legfeljebb az idegeskedést spóroltam volna meg magamnak, ha tudtam volna, hogy hiába adom be most, január helyett így is úgy is csak júniusban engednek államvizsgázni.
Dehát mostanában mindig közbejön valami olyankor, amikor már azt hiszem, célba értem. Éppen ezért most már olyasminek kell történnie, ami arról győz meg, hogy jó oldala is van ennek az egésznek. És ha ez a velencei álomlehetőség összejönne, az pont egy ilyen meggyőző érv lenne! Nagyon drukkoljatok, kérlek! Ez az utolsó reményem az elveszett egyetemista önbizalmam és az egyetemi élet iránti lelkesedésem visszaszerzésére!
december 07, 2012
Éjféli kékség
Múlt héten újra felfedeztem magamnak Enyát. Igazából 2002 óta ismerem a dalait és ő is egyik nagy zenei példaképem. Hihetetlen, hogy a mai rohanó világban vannak még emberek, akik olyan dalokat tudnak írni, amikből árad a nyugalom, a derű, a szeretet és a béke.
Egyik dalát már régebben lefordítottam, ennek a címe az Éjféli kékség. Egy kis álom is van benne és a télhez is kapcsolódik. A fordítással kapcsban várom az építő kritikákat! Enya dalát
itt
hallgathatjátok meg, az angol szövegét pedig
itt
olvashatjátok. És akkor jöjjön az én fordításom:
Csillagok és éjféli kékség
Emlékek, melyek közösek
Pillanatok, melyeket senki más nem élt át
A szívemben örökké őrizni fogom őket,
Eltűnni nem engedem már.
Egy nap rózsákat adtál nekem,
Majd enyém lett szíved is,
Mikor megcsókoltál
a szerelem a létünket jelentette.
De az idő gyorsan halad,
s az égen egy hófelhő
lassan lebeg
Hideg, fagyos az éj
Mikor mellettem fekszel
Hallom szívverésedet.
Te elvesztél álmaidban,
s én elvesztem benned.
Most a tiszta ég alatt fekszünk
S nincs más velünk,
Csak a csillagok s az éjféli kékség.
P. S.: Ha checkoljátok az angol szöveget, látni fogjátok, h az utolsó előtti sor ("s nincs más velünk") nincs benne, csak én írtam be a magyarba, mert így tűnt összefüggőnek.
Egyik dalát már régebben lefordítottam, ennek a címe az Éjféli kékség. Egy kis álom is van benne és a télhez is kapcsolódik. A fordítással kapcsban várom az építő kritikákat! Enya dalát
itt
hallgathatjátok meg, az angol szövegét pedig
itt
olvashatjátok. És akkor jöjjön az én fordításom:
Csillagok és éjféli kékség
Emlékek, melyek közösek
Pillanatok, melyeket senki más nem élt át
A szívemben örökké őrizni fogom őket,
Eltűnni nem engedem már.
Egy nap rózsákat adtál nekem,
Majd enyém lett szíved is,
Mikor megcsókoltál
a szerelem a létünket jelentette.
De az idő gyorsan halad,
s az égen egy hófelhő
lassan lebeg
Hideg, fagyos az éj
Mikor mellettem fekszel
Hallom szívverésedet.
Te elvesztél álmaidban,
s én elvesztem benned.
Most a tiszta ég alatt fekszünk
S nincs más velünk,
Csak a csillagok s az éjféli kékség.
P. S.: Ha checkoljátok az angol szöveget, látni fogjátok, h az utolsó előtti sor ("s nincs más velünk") nincs benne, csak én írtam be a magyarba, mert így tűnt összefüggőnek.
Hát mi is lett a szakdogával? Na és velem?:D
Hát itt vagyok, majdnem egy hónapnyi hallgatás után, amiért mindenkitől elnézést kérek. Igazából azért hallgattam ilyen sokáig, mert gondoltam, minél több idő eltelik, annál biztosabb, hogy sikerül írnom a szakdogával kapcsolatos utolsó eseményekről egy nyugodt hangú bejegyzést. De sajnos, ahogy elnézem, a nyugodt hang még ennyi idő után sem jött össze, valahogy még mindig nem tudok indulatok nélkül írni a szakdolgozós időszakról.
Hogy mi történt nov. 10. óta? Hát, kezdjük ott, hogy miután aznap megírtam ide a "Minden szakdolgozó rémálma" c. helyzetjelentést, átzokogtam a napot. Mérgemben és bánatomban elhatároztam, hogy engem már nem érdekel, ha ennyi gond van azzal is, amire egyszer már azt mondták, hogy rendben, akkor legfeljebb halasztok még egy félévet és majd júniusban államvizsgázom. Ha ennyire nem akar összejönni ez a november 15-i leadás akkor sem, ha eddig mindent megtettem, akkor már kár is erőltetni.
Este viszont hírt kaptam a "mentorházból": végül a professzor átküldte megformázva a fordításom és pár dolgot még magyarosabbá is tett benne. Ettől a kő negyede leesett ugyan a szívemről, csakhogy kért, hogy írjak a fordítási nehézségekről elemzést. Igen, ezt már rég megírhattam volna, az igaz, de eddig nem kaptam ennyi kommentet és most,hogy láttam azokat a részeket a szövegben, amiket a tanár úr kicsit átjavított, új fényben tűnt fel előttem az elemzés gondolata is. És ez az új fény nem volt kevesebb, mint az ihlet fénye! Bár azért még mindig nagyon morcos voltam, mert még mindig az járt a fejemben, hogy az ihlethozó kommentek igazán jöhettek volna októberben is és akkor a fordítási elemzést is időben meg tudtam volna írni. Annál is inkább, mert nov. 11-ére valami egészen mást terveztem; pihenést, ausztrálozást, mindent, ami nem a szakdogával kapcsolatos. És nemcsak azért, mert nov. 11-e vasárnapra esett, hanem azért is, mert ez a nap életem
legszebb ausztrál felfedezésének
az évfordulója, amit nem szakdolgozós parával és körmöléssel szerettem volna megünnepelni. De sajnos, nem volt más választásom; de. 10-kor vettem egy nagy levegőt és könnyek között du. 5-re megírtam azt a nyavalyás elemzést, ami sokkal könnyebb volt, mint gondoltam és a kevés időhöz képest úgy érzem, jól is sikerült. Igazából ez már csak egy kis rövid, háromoldalas szösszenet volt; a szeptember 10-ére elkészütl fordítás 15, a novemberre elkészült történelmi háttérbemutatás és kutatás pedig 12 volt, szóval ez a kis valami már tényleg nem kellett volna, hogy ekkora gondot okozzon:D végül is nem is maga az elemzés okozta a gondot, csak az időzítése. Mindenesetre, miután az is kész lett, kezdtem elhinni, hogy még a végén tényleg le tudom adni a nov. 15-i határidőre a szakdogát.
És így is lett! Nem csak egyszerű reménykedés volt ez, hanem az utolsó percben mégis összejött! Bár a leadás előtti nap is elég zűrös volt, mert a 12 oldalas történelmi bemutatómra meg persze a vasárnapi elemzésre még azért vártam volna visszajelzést hétfőn és kedden, ezek viszont nem jöttek sajnos. Ebből szerdán még lett némi bonyodalom és félreértés, meg minden, amit el tudtok képzelni. Hát ezt rá is bízom inkább a képzeletetekre, nem részletezem, mert.. nem szeretnék senkit sem megsérteni.
Mindenesetre a sok bosszúságtól függetlenül nov. 14-én du. négy körül a majdnem három hónap alatt (február végét és március elejét is belevéve) született művem már egy nyomtatóval megáldott gépen várta, hogy kitörhessen a pendrive fogságából. De persze, ahogy azt már megszokhattuk, ez sem ment simán, a változatosság kedvéért most a nyomtatóval volt gond. Ez valahogy annyira jellemző volt az egész szakdolgozós időszakomra: mindig azzal az eszközzel volt gond, amire a legnagyobb szükségem lett volna; és ugyanez sajnos még emberekről is elmondható... Na, de végül sikerült a nyomtatás is. A bekötés volt az egyetlen dolog, ami miatt már nem aggódtam, ugyanis ez le volt szervezve egy nagyon kedves könyvkötő ismerősünkkel, akihez szerda este elvittük és csütörtök délutánra el is készítette. Nélküle biztosan nem tudam volna leadni nov. 15-én időben, mert a legtöbb könyvkötő egy hetet kér a megrendelőtől, nekem meg hol volt előtte egy hetem?:O
Egyszerűen földöntúli érzés járt át, amikor leadtam:D Hihetetlen volt,hogy bár sokszor voltam annak a határán, hogy feladom, mert nem bírom, a végén mégis sikerült időben leadnom! Aznap és az azutáni hétvégén aztán ünnepeltünk is ezerrel:D
Viszont sajnos ez az öröm megint nem lehet felhőtlen. És talán ez is az oka annak,hogy még ennyi idő után sem tudtam nyugodtabb hangon írni a szakdolgozatkreálás utolsó napjairól. De hogy miért nem felhőtlen a leadás öröme, arról majd inkább kicsit később, talán olyan január környékén írnék. Ugyanis annyira elkeserítő dolgot tudtam meg múlt héten, hogy azóta az egyetemről jóformán hallani sem akarok már. Furcsa, hogy ezt pont én írom, én, akinek az egyetem volt három évig a második otthona.. De az utóbbi hónapok sajnos nagyon átírták bennem ezt az életérzést. Szóval most egy ideig nem fogok az egyetemről írni, pihentetem, sztrájkolok, stb. Helyette viszont írok bármiről, ami foglalkoztat :) Mert ötletem van ám bőven ;)
Még1x bocsi mindenkitől a hosszú eltűnésért! Mostantól leszek!
Hogy mi történt nov. 10. óta? Hát, kezdjük ott, hogy miután aznap megírtam ide a "Minden szakdolgozó rémálma" c. helyzetjelentést, átzokogtam a napot. Mérgemben és bánatomban elhatároztam, hogy engem már nem érdekel, ha ennyi gond van azzal is, amire egyszer már azt mondták, hogy rendben, akkor legfeljebb halasztok még egy félévet és majd júniusban államvizsgázom. Ha ennyire nem akar összejönni ez a november 15-i leadás akkor sem, ha eddig mindent megtettem, akkor már kár is erőltetni.
Este viszont hírt kaptam a "mentorházból": végül a professzor átküldte megformázva a fordításom és pár dolgot még magyarosabbá is tett benne. Ettől a kő negyede leesett ugyan a szívemről, csakhogy kért, hogy írjak a fordítási nehézségekről elemzést. Igen, ezt már rég megírhattam volna, az igaz, de eddig nem kaptam ennyi kommentet és most,hogy láttam azokat a részeket a szövegben, amiket a tanár úr kicsit átjavított, új fényben tűnt fel előttem az elemzés gondolata is. És ez az új fény nem volt kevesebb, mint az ihlet fénye! Bár azért még mindig nagyon morcos voltam, mert még mindig az járt a fejemben, hogy az ihlethozó kommentek igazán jöhettek volna októberben is és akkor a fordítási elemzést is időben meg tudtam volna írni. Annál is inkább, mert nov. 11-ére valami egészen mást terveztem; pihenést, ausztrálozást, mindent, ami nem a szakdogával kapcsolatos. És nemcsak azért, mert nov. 11-e vasárnapra esett, hanem azért is, mert ez a nap életem
legszebb ausztrál felfedezésének
az évfordulója, amit nem szakdolgozós parával és körmöléssel szerettem volna megünnepelni. De sajnos, nem volt más választásom; de. 10-kor vettem egy nagy levegőt és könnyek között du. 5-re megírtam azt a nyavalyás elemzést, ami sokkal könnyebb volt, mint gondoltam és a kevés időhöz képest úgy érzem, jól is sikerült. Igazából ez már csak egy kis rövid, háromoldalas szösszenet volt; a szeptember 10-ére elkészütl fordítás 15, a novemberre elkészült történelmi háttérbemutatás és kutatás pedig 12 volt, szóval ez a kis valami már tényleg nem kellett volna, hogy ekkora gondot okozzon:D végül is nem is maga az elemzés okozta a gondot, csak az időzítése. Mindenesetre, miután az is kész lett, kezdtem elhinni, hogy még a végén tényleg le tudom adni a nov. 15-i határidőre a szakdogát.
És így is lett! Nem csak egyszerű reménykedés volt ez, hanem az utolsó percben mégis összejött! Bár a leadás előtti nap is elég zűrös volt, mert a 12 oldalas történelmi bemutatómra meg persze a vasárnapi elemzésre még azért vártam volna visszajelzést hétfőn és kedden, ezek viszont nem jöttek sajnos. Ebből szerdán még lett némi bonyodalom és félreértés, meg minden, amit el tudtok képzelni. Hát ezt rá is bízom inkább a képzeletetekre, nem részletezem, mert.. nem szeretnék senkit sem megsérteni.
Mindenesetre a sok bosszúságtól függetlenül nov. 14-én du. négy körül a majdnem három hónap alatt (február végét és március elejét is belevéve) született művem már egy nyomtatóval megáldott gépen várta, hogy kitörhessen a pendrive fogságából. De persze, ahogy azt már megszokhattuk, ez sem ment simán, a változatosság kedvéért most a nyomtatóval volt gond. Ez valahogy annyira jellemző volt az egész szakdolgozós időszakomra: mindig azzal az eszközzel volt gond, amire a legnagyobb szükségem lett volna; és ugyanez sajnos még emberekről is elmondható... Na, de végül sikerült a nyomtatás is. A bekötés volt az egyetlen dolog, ami miatt már nem aggódtam, ugyanis ez le volt szervezve egy nagyon kedves könyvkötő ismerősünkkel, akihez szerda este elvittük és csütörtök délutánra el is készítette. Nélküle biztosan nem tudam volna leadni nov. 15-én időben, mert a legtöbb könyvkötő egy hetet kér a megrendelőtől, nekem meg hol volt előtte egy hetem?:O
Egyszerűen földöntúli érzés járt át, amikor leadtam:D Hihetetlen volt,hogy bár sokszor voltam annak a határán, hogy feladom, mert nem bírom, a végén mégis sikerült időben leadnom! Aznap és az azutáni hétvégén aztán ünnepeltünk is ezerrel:D
Viszont sajnos ez az öröm megint nem lehet felhőtlen. És talán ez is az oka annak,hogy még ennyi idő után sem tudtam nyugodtabb hangon írni a szakdolgozatkreálás utolsó napjairól. De hogy miért nem felhőtlen a leadás öröme, arról majd inkább kicsit később, talán olyan január környékén írnék. Ugyanis annyira elkeserítő dolgot tudtam meg múlt héten, hogy azóta az egyetemről jóformán hallani sem akarok már. Furcsa, hogy ezt pont én írom, én, akinek az egyetem volt három évig a második otthona.. De az utóbbi hónapok sajnos nagyon átírták bennem ezt az életérzést. Szóval most egy ideig nem fogok az egyetemről írni, pihentetem, sztrájkolok, stb. Helyette viszont írok bármiről, ami foglalkoztat :) Mert ötletem van ám bőven ;)
Még1x bocsi mindenkitől a hosszú eltűnésért! Mostantól leszek!
december 05, 2012
Emlékek, álmok 4ever - avagy ismét egy ausztrálos versem
Néhány bejegyzésben már említettem az első Students of the Worldös ausztrál levelezőtársamat, Calt, akivel tavaly nyáron leveleztem. Most csak azért említem meg újra, mert ma van a születésnapja:D Attól függetlenül, hogy 22 mail után eltűnt, sokszor gondolok vissza rá és néha olvasgatom, amiket írt, mert tényleg. Tetszett a széleslátókörűsége és hogy minden ausztrálos kérdésemre nagyon részletesen válaszolt. Beszélgettünk suliról, filmekről, még időutazásról, történelemről és földrajzról is; ja, meg a napelemes házakról, amik arrafelé elég gyakoriak. Én, mint Ausztrália távoli felfedezője, rácsodálkoztam arra, amikor arról írt, hogy telente háromszor még hó is esik ott, ahol ő él; egészen addig csodálkoztam, míg kiderült, hogy a Kék-hegységben él, ahol Ausztrália más tájaival ellentétben tényleg gyakoribb a hó. Mindenesetre a Kék-hegységet a mai napig nagyon különlegesnek tartom és annyira tetszett, hogy Cal épp ott él, hogy titokban "kék-ausztrálként" emlegettem őt. Nagyon reméltem, hogy sokáig fogunk írogatni és jobban megismerhetem; de amikor 2011 aug. végén eltűnt, annyira szomorú lettem, hogy még verset is írtam róla. Ennek a 2011. aug. 24 és 25 között kreált versnek a középpontjában főleg Cal, a tőle szerzett infók és eddigi ausztrál ismereteim állnak, de persze Cal megismerésének az előzményei sem maradhatnak el, így az elején megjelennek a 2011-es nyári vágyaim is. Íme életem leghosszabb verse!
Nyári álom
Sokáig nem tudtam, mihez kezdjek nyáron,
Mert ahogy kitört a szünet,
eltűnt minden közelinek vélt barátom.
A nyár nagy részét a négy fal között töltöm,
ami olyan nekem, mint valami börtön.
Társaságra vágyom és élni szeretnék,
bárcsak újra az egyetemen lehetnék!
De távol még a nap, mikor újra ott lehetek,
s újra átélhetek felejthetetlen perceket.
De addig mit tegyek? Hisz olyan a négy fal
mint egy valódi börtön,
Keresek hát valakit
A Students Of The Wordön!
S ezzel az ötlettel kezdődik egy álom,
melynek valóságát május óta várom.
A májusi álom júliusban valóra vált,
az internet közelebb hozta Ausztráliát!
Új-Dél-Walesből érkezett az ausztrál üzenet,
a küldője pedig Cal,
ki e tájon született.
Cal volt az egyetlen a szép Déli Földön,
ki válaszolt nekem Students Of The Wordön!
E kedves ausztrál a kék-hegységi Oberonban él,
ahol a kontinens legtöbb pontjánál hidegebb a tél.
Hogy ez mennyire így van, íme kiderül
az alábbi példából,
mely nem jutna eszünkbe
a napfény hazájáról.
Az ott élőknek nem ismeretlen a hó,
s hogy ez milyen meglepő! Arra nincs is szó!
A hóban persze nem osztozik egész Ausztrália,
Csak tél idején a Kék-hegység s a messzi Tasmania.
Levelezni Callal valóságos álom,
bár sose ébrednék fel,
ez minden kívánságom!
Jöhet time travel, zene vagy történelem,
"kék-ausztrálom" mindig gyorsan ír nekem.
Egy történelmi városba jár ő iskolába,
ami Oberontól nincs messze, csak félórára.
Ez a város Bathurst, hallhattunk már róla,
rég Macquarie kormányzó
volt az alapítója.
Bathurst itt város, ám Torontóban utca,
ez sem lehet véletlen, mindenki tudja! :)
Egy valami van csak, mi néha kissé lehangol,
mégpedig az, hogy nekem még lassan megy az angol.
De ez semmiben sem akadályoz engem,
így még napelemekről
is vígan leveleztem.
19 napig élt ez a szép álom,
de múlt szerdán eltűnt a "kék-ausztrálom"...
Nem tudom, hogy mi történt, de már nagyon aggódom,
ezért éjjel-nappal nézem a postafiókom.
Bár ne ért volna véget soha az álom!
bárcsak most is tartana még,
így ismét nem tudom, mihez kezdjek nyáron,
de egy angol kérdés most a távolba száll:
"I'm calling you, sweet Australian, where you are?"
(Írtam: 2011. aug. 24. és 25. közöött)
Nyári álom
Sokáig nem tudtam, mihez kezdjek nyáron,
Mert ahogy kitört a szünet,
eltűnt minden közelinek vélt barátom.
A nyár nagy részét a négy fal között töltöm,
ami olyan nekem, mint valami börtön.
Társaságra vágyom és élni szeretnék,
bárcsak újra az egyetemen lehetnék!
De távol még a nap, mikor újra ott lehetek,
s újra átélhetek felejthetetlen perceket.
De addig mit tegyek? Hisz olyan a négy fal
mint egy valódi börtön,
Keresek hát valakit
A Students Of The Wordön!
S ezzel az ötlettel kezdődik egy álom,
melynek valóságát május óta várom.
A májusi álom júliusban valóra vált,
az internet közelebb hozta Ausztráliát!
Új-Dél-Walesből érkezett az ausztrál üzenet,
a küldője pedig Cal,
ki e tájon született.
Cal volt az egyetlen a szép Déli Földön,
ki válaszolt nekem Students Of The Wordön!
E kedves ausztrál a kék-hegységi Oberonban él,
ahol a kontinens legtöbb pontjánál hidegebb a tél.
Hogy ez mennyire így van, íme kiderül
az alábbi példából,
mely nem jutna eszünkbe
a napfény hazájáról.
Az ott élőknek nem ismeretlen a hó,
s hogy ez milyen meglepő! Arra nincs is szó!
A hóban persze nem osztozik egész Ausztrália,
Csak tél idején a Kék-hegység s a messzi Tasmania.
Levelezni Callal valóságos álom,
bár sose ébrednék fel,
ez minden kívánságom!
Jöhet time travel, zene vagy történelem,
"kék-ausztrálom" mindig gyorsan ír nekem.
Egy történelmi városba jár ő iskolába,
ami Oberontól nincs messze, csak félórára.
Ez a város Bathurst, hallhattunk már róla,
rég Macquarie kormányzó
volt az alapítója.
Bathurst itt város, ám Torontóban utca,
ez sem lehet véletlen, mindenki tudja! :)
Egy valami van csak, mi néha kissé lehangol,
mégpedig az, hogy nekem még lassan megy az angol.
De ez semmiben sem akadályoz engem,
így még napelemekről
is vígan leveleztem.
19 napig élt ez a szép álom,
de múlt szerdán eltűnt a "kék-ausztrálom"...
Nem tudom, hogy mi történt, de már nagyon aggódom,
ezért éjjel-nappal nézem a postafiókom.
Bár ne ért volna véget soha az álom!
bárcsak most is tartana még,
így ismét nem tudom, mihez kezdjek nyáron,
de egy angol kérdés most a távolba száll:
"I'm calling you, sweet Australian, where you are?"
(Írtam: 2011. aug. 24. és 25. közöött)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)