Olasztrália leírása

április 20, 2017

Mesterszakdoga nélküli búcsú az egyetemtől

Amikor 2009-ben egyetemre mentem, végig az a cél lebegett a szemem előtt, hogy fordító leszek, miután befejeztem. Az alapképzés alatt sok jel volt, ami bizonyította, hogy nem lennék rossz fordító. Sokáig viszont úgy nézett ki, hogy a Pázmányon nem indul majd fordítói mesterképzés. Márpedig én mindenképp ott akartam folytatni. 2012 elején azonban fordult a kocka: azév januárja végén kiderült, hogy mégiscsak indul, viszont az angol is kell hozzá, mert az angol tanszék szervezi és ezért az olasz csak másodnyelv lehet. Ez nem szegte kedvem. Sőt, mivel abban az időben már aktívan ausztráloztam, még meg is erősített abban, hogy több, mint valószínű, hogy nemcsak az olasz az utam.

A siker érdekében még az alapszakos szakdolgozatomat is fordításból írtam. Reménykedtem abban, hogy ez számít majd, amikor a fordítói mesterszakra jelentkezem.

Sajnos nem így lett. De ami még rosszabb, hogy épp az angolon véreztem el mindkét alkalommal, amikor megpróbáltam bejutni. A 2013-as próbálkozásomnál nem volt felsőfokú angol nyelvvizsgám és így buktam egy rakás pontot. A 2014-esnél pedig csak egy fél volt, vagyis csak az írásbeli része, amire ugyanúgy nem kaptam pontot, mintha egyáltalán nem lett volna semmi. Egy világ omlott össze bennem.

Felvettek viszont az olasz irodalom és kultúra MA-ra. Épp nagynéniméknél voltam, amikor jött az sms. Nagynénim nagyon aranyosan örült a hírnek, majdnem sírva is fakadt. Én viszont örömkönnyek helyett krokodilkönnyeket sírva hívtam fel anyut, aki úgy vette fel a telefont: "Italiaustralia Per Sempre!" Amikor megtudta, hogy "még mindig csak Italia", meglepődött és elszomorodott, tudta, menynire szerettem volna a fordítóit, az angollal együtt is.

De ha annyira azt szerettem volna, hát miért jártam az olasz MA-ra? A válasz egyszerű: 2013-tól 2014 szeptemberéig "honvágyam" volt. Hiányoztak az olasz szakos professzoraim, nem akartam már otthon ülni. Meg különben is, hát azért az olasz még mindig olasz, akkor is, ha nem fordítói mesterképzés keretében hallom!

Szereztem is sok szép olasz élményt, amik miatt valahol úgy érzem, még meg is érte. Sőt, a kötelezően-szabadonválasztható tárgyak révén még nem olaszosokat is :) (de nem is ausztrálokat:O)

De az, hogy végül "lehet, hogy nem fejezem be a mesterszakot", 2015 áprilisában merült fel először, amikor olyan száraz nyelvészeti feladatot kaptam, amihez látóként kellett volna kutatni. Abban az évben azt a tárgyat nem is teljesítettem, csak tavaly. Akkor is úgy, hogy igazából PETIMTŐL jött az ötlet, hogy ha nem akadálymentes a feladat, hát írjak magáról az akadálymentesítésről. Hál. Istennek épp olyan téma volt, amivel kapcsolatban volt is erre lehetőség, így végül azt a nagyon nehéz tárgyat is sikerült teljesítenem.

Szakdolgozattémát viszont nem találtam. Vagyis voltak elképzeléseim, de nem tűntek megvalósíthatónak. Azt hittem, az ezév ápr. 7-i előadás segít majd. Pár napig úgy is tűnt, rálelkesedtem a témára. De csak pár napig. Aztán húsvét előtt már azt éreztem, valahogy már nem köt le annyira, mint az eddigi olasz dolgok, amikkel foglalkoztam. Pedig izgalmas, csak már motivációm sincs. Ennek a végén már nincs ott az, hogy na, ha megírom ezt az ötven oldalt, akkor esélyem lesz bekerülni a fordítóira. Ennek a végén csak az van, hogy na, ha megírom, akkor... nem történik majd az ég egyadta világon semmi azon kívül, hogy megírtam. Hisz nem járul hozzá a fordító jövőmhöz sem, és különben sem ez a mesterszak volt az eredeti célom.

Nagyon hálás vagyok az olaszos profjaimnak az évek alatt nyújtott sok segítségért, sokszor még lelki támogatásukért is. De a mesterképzéstől ezúttal szakdolgozat nélkül búcsúzom. Már csak egy dilemma maradt: mindezt valahogy nekik is meg kellene írnom...

április 08, 2017

Olasz idők következnek :)

De persze azért majd az ausztrálokról sem feledkezem meg:D

Tegnaptól viszont olyan olasz hangulatom van, amilyen már legalább egy éve nem volt. S hogy mi ennek az oka? Hát az, hogy tegnap újra benéztem az egyetemre egy fantasztikus előadásra, ami ihletet adott a mester-szakdolgozatomhoz is. Május 18-án lesz egy éve, hogy az utolsó órám ill. zh-m volt az egyetemen. Befejeztem mindent, meglett az összes tárgyam és kreditem, már csak az a fránya szakdoga és államvizsga hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen. Eddig szinte reménytelennek tűnt a dolog. Méghozzá annyira, hogy jóformán hallani sem akartam róla. Az okokról írok majd később.Mindenesetre, azért még most sem merem száz százalékra írni, hogy tényleg meglesz a szakdoga, de mindenesetre érzem, hogy a tegnapi előadás nem volt véletlen. Mert mégis, vajon mekkora a valószínűsége, hogy hirtelen épp az a professzor tart előadást nálunk, akinek az 1848-49-es olasz-magyar kapcsolatokról írt könyvét két éve olvastam és akihez ugyanennyi ideje készülök Debrecenbe?:D De végül, mivel nem érkeztem meg hozzá, hát eljött és a gondolatébresztő előadáson túl még beszélhettem is vele, fel is ajánlotta, hogy segít, amiben csak szükséges. Adott is forrást, amit ma már el is kezdtem tanulmányozni :)

Néha olyan érdekesen alakulnak a dolgok. Épp egy hete akartam írni, hogy lehet, nem nagoyn lesz már egyetemmel kapcsolatos bejegyzés itt, erre tegnap úgy jöttem haza, hogy á, dehogynem!:D Ennek örömére hoztam egy dalt, amit az olasz vendégeink sokat énekeltek, amikor egy-két hétre eljöttek hozzánk a téli egyetemekre. Ezért ez a dal mindig őket, ill. az akkori (2010-11-2012-es) olasz találkozókat, és a diákéletet fogja eszembe juttatni!


Még jó pár ilyen van, de ez volt talán a legjellegzetesebb. Ezt valahogy mindig az ő hangjukon hallom, amikor hallgatom. Sokat jelent nekem. Meg ezt az énekest amúgy is nagyon bírom, fogok tőle hozni mást is majd, amit le is fordítok.

P.s.: aztaaa, ennyi idő után még címkézni is fura volt ezt a bejegyzést! Valahogy furcsa, hogy nem az ausztrál címkék kerültek rá:O

április 02, 2017

Egy ember, aki csak a vakságom miatt akar megismerni

Épp most volt egy nagyon különös élményem. Facebookon bejelölt egy ismeretlen külföldi srác. Az adatlapjáról számomra nem derült ki semmi, bár láttam, hogy van két közös ismerősünk: egy olasz és egy magyar lány. Ez nekem kevés volt ahhoz, hogy visszajelöljem, ezért írtam neki egy üzenetet, amiben megkértem, ugyan írjon már egy kicsit magáról! Pár percen belül válaszolt is: kiderült, hogy Németországban él és azért jelölt be, mert kíváncsi arra, hogy milyen lehet vakon élni és szeretne vakokkal ismerkedni.

Hát... Egy részről örülök a nyitottságának. Más részről viszont nem tetszik, hogy elsősorban mint vakot keres és nem mint emberi lényt. Nem tudom eldönteni, hogy fogadjam-e el ezt és levelezzek vele vagy inkább elutasítsam... Ha már Facebook, akkor ott tudok egy nemzetközi csoportot, ahol sok kérdésére választ kaphatna. Ha nem engem akar igazán megismerni, csak a vakságot, akkor gondolom, ez is megteszi.

Már tíz perce pörög az agyam egy párhuzamon, ami nem tudom, mennyire az, de mindenesetre leírom, aztán ki-ki döntse el.

Szóval 2012-ben, amikor - szintén a Facebook révén - részt vettem egy ausztrál őslakos mozgalomban, bejelöltem a mozgalom oldalán egy nálam két évvel idősebb llányt. Lájkoltuk egymás kommentjeit, meg láttam, hogy az adatlapja alapján Ausztráliának épp azon a részén él, ahová én is el szeretnék jutni. A nevéből ítélve is valószínű volt, hogy Yolngu!

Nem is tévedtem, bár valójában félvér volt - az édesanyja Yolngu, az édesapja pedig eredetileg osztrák. Méghozzá nyelvész, aki sokáig élt abban a közösségben, ahol a lány született, de jelenleg már Melbourne-ben dolgozik.

Miután bejelöltem, pár hétig leveleztünk ezzel a lánnyal. Megírtam neki, hogy mennyire tisztelem az ausztrál őslakosokat és minden vágyam, hogy jobban megismerjem a kultúrájukat. És hogy ez a nagy szerelem Gurrumul Djarimirri c. dalával kezdődött 2011-ben.

Feltettem a lánynak pár kérdést azzal kapcsolatban, milyen az élet abban az őslakos közösségben, ahol most él. Reméltem, hogy részletesen ír majd róla, esetleg néhány kulturális dolgot is megtudhatok tőle. De csalódnom kellett: sok kérdésemre csak kitérő választ adott.

Rájöttem tehát, hogy ezt így nem lehet. És most már azt is tudom, mit érezhetett szegény lány, amikor a buta kérdéseimmel bombáztam. Bár én nem éreztettem vele olyasmit, hogy csak azért leveleznék vele, mert félvér... Eszembe sem jutott ilyesmi. De talán mégis hasoló a szitu.

Ti mit tennétek a helyemben ezzel az ismeretlen német sráccal?

március 28, 2017

Maradj talpon! De gundi nélkül is?

Írtam itt róla párszor, így most sem hagyom ki. Még mindig változatlanul szeretem ezt a műsort, sok érdekes ember játszik benne, akik közül többeket szívesen megismernék. De aki miatt még igazán szerettem, az maga a műsorvezető, Gundel-Takács Gábor volt. Ezért hát iszonyúan sokkolt, amikor e hó közepén leváltották. Pontosabban ő lépett ki. Ráadásul nem is én fedeztem fel a dolgot, hanem PETIM, márc. 14-én este, ahogy szörfölt a neten, egyszercsak csodálkozva kérdezte: "Nahát, új műsorvezetője van a Maradj talpon!-nak?" Én meg csak lestem, hogy micsodaaa? Előző héten még Gundi volt, hát mi történik itt, emberek? PETIM olvasott egy Facebook-megosztást, ami arról szólt, hogy Héder Barnával sem rossz a Maradj talpon!, csak nagyon más és hogy Gundi mindenkinek hiányozni fog.

Meghiszem azt! Az első gondolatom ennnek hallatán az volt, hogy ez a műsor Gundi nélkül olyan lehet, mint Ausztrália lenne kenguruk vagy koalák nélkül. Majdnem sírva fakadtam, amikor kiderült...

Másnap vagy harmadnap visszanéztem az első Barnás részt. Az első benyomásom az volt, hogy Barna mintha megpróbálna stílusában hasonlítani Gundira, de ez nem igazán jön neki össze. Gundi csak egy van és én továbbra is őt szeretném! Nagyon fog hiányozni :( Tudom, hogy már 2011 óta vezette ezt a műsort és köszönöm neki a sok felejthetetlen percet.

Idővel majd lehet, hogy megbarátkozom Barnával is. Legalábbis megpróbálok. Mást úgyse nagyon tehetek, mert magáról a műsorról nem akarok lemondani!

A jövő hetet anyuéknál töltöm, kíváncsi vagyok, őket hogyan érintette ez a váltás.

március 27, 2017

Ősi értékek, amikhez képest minden pénz értéktelen

A Yolngu Radio révén pár hete fedeztem fel ezt a gyönyörű, ám egyben szomorú ősausztrál dalt az egyik legismertebb együttestől, a Yothu Yinditől. Sem a dallama, sem a mondanivalója nem megy ki a fejemből. Különösen ez a rész: "It's not forty thousand dollars or more, but forty thousand years of culture here."
Bárcsak megértenék végre azok, akiknek szól! Pénzben nem mérhető mindaz, amit az őslakosoktól elvettek.


Készítettem hozzá egy - nem művészi - fordítást.

Emlékszem, mikor édesanyám elvezetett a bozóton át az ugrándozó kengurukhoz; yam-gyökeret és méhrajokat kerestünk. De a föld odalett, elvette a bánya embere - hát nem látjátok, mit tettetek velem?
Minden változik, de a föld itt marad, hogy birtokoljuk és megtartsuk. Nem negyvenezer vagy több dollárról van szó, hanem negyvenezer év kultúrájáról! A boldogság valós dolog, de most árapály jön. Galamb kiált a szélben: itt vannak a cápák!
A föld odalett, elvette a bánya embere. - Nem látjátok, mit tettetek velem?

Bár ez egy megható, kellemes hangzású dal, én mégmérgesebb vagyok - az őslakosok szavaival élve - a "bánya emberére". Főleg Adani-ékra, akik nem is ausztrálok, hanem egy indiai mammutcég, aminek a tervei életveszélyesen hathatnak a Nagy-korallzátonyra. A helyi őslakosok, a Wangan és Jagalingou népek 2013 óta harcolnak ellenük és ennek az egyedülálló természeti kincsnek a jövőjéért. Mivel egy-egy petícióhoz én is csatlakoztam, így rendszeresen küldenek nekem hírlevelet az aktuális helyzetről. De általában olyan híreket küldenek, amik csak növelik az elkeseredésemet mind az ő jövőjükkel, mind a Nagy-korallzátonyéval kapcsolatban. Szívből drukkolok ennek az őslakos népnek, hogy ők kerüljenek ki győztesen a harcokból! Hiszen egy olyan egyedülálló természeti csoda értékét, mint a Nagy-korallzátony, valóban nem lehet pénzben mérni.

március 26, 2017

A világ legidősebb csillagászai: az ausztrál őslakosok

Már rég szerettem volna, hogy ez az érdekes cikk fenn legyen valahol magyarul is. Igaz, nem látom, amikről szól, de talán épp ezért tartom érdekesnek és misztikusnak. De ami ennél is fontosabb, az az, hogy bizonyítja ez a cikk, hogy az ausztrál őslakosok gondolkodása, világról alkotott képének fejlődése már évezredekkel ezelőtt megelőzte az általunk ismert tudósokét.
az eredeti cikket ide kattintva olvashatjátok
Magyarul pedig itt Olasztrálián:
Ha éjjel felnézünk az égre, észrevehetjük a Nagy Emu csillagképet. Vagy egy olyan csillagcsoportot fedezhetünk fel, ami Djulpant ábrázolja. Vagy épp a híres Nunganarit. Bár ezek a nevek sokunk számára idegenül hangzanak, azt mégis tudjuk, mit írnak le. A Ngarrindjeri nép számára, akik a Murray folyó tavainál éltek, Nunganari "éles fénysugarat", ismertebben a Délkeresztet jelenti. Bár a Boorong népek a Délkeresztet fán lévő posszumnak látták. A Yolnguknak a Djulpan csillagkép a kingfish-klánból származó három fivér történetét mondja el, de a nyugatiak számára az Orion vadászét. A nagy emu, melynek történetét sok ausztrál őslakos ismeri, a tejút kiterjedése.

A közvéleménnyel ellentétben a csillagászat nem a görögökkel és nem is a sumérokkal kezdődött. Egy éppen zajló kutatás azt bizonyítja, hogy az ausztrál őslakosok széleskörű, részletes csillagászati tudás birtokában voltak. Míg Galilei a 17. században azon fáradozott, hogy kimutassa, nincs kapcsolat a hold és az apály között, az Ausztrália Északi Területén élő Yolngu nép történetei már összekapcsolták a kettőt. Tudunk egy ősi ausztrál Stonehenge-ről is, melyet a nap mozgásának nyomonkövetésére használtak.

Mint a világ sok más kultúrájában, a csillagászat az ausztrál őslakosok számára is egyet jelentett a naptárral, mely meghatározta a föld termékenységét vagy hogy mikor várható eső. Pl. amikor a nagy Emu olyan, mintha maga alá húzott lábakkal ülne, ez azt jelenti, hogy ez a megfelelő idő a tojások begyűjtésére, mert a hímek éppen fészket raknak. Az Északi Területen, Katherine közelében élő Kuvema nép számára a kora reggel felkelő Orion télen azt jelentette, hogy a dingók párosodni fognak és hamarosan kicsinyeik lesznek, s ez fontos élelmiszerforrás volt a Kuwemáknak.

De ami talán még ennél is érdekesebb, az az, hogy az őslakos csillagászat nemcsak a csillagok megfigyeléséről szólt. Dr. Duane Hamacher az ausztrál őslakos csillagászattal foglalkozó kutatócsoport vezetője az Új-Dél-Wales-i Egyetemen. Az európai megközelítéssel szemben az őslakosok az éjjeli égbolt több rétegét is nézték.

- A legérdekesebb dolog az aborigin csillagászatban az, hogy az őslakosok nemcsak a fényes csillagokat nézik, hanem a köztük lévő sötét foltokat is. Ha az Emu csillagképet nézzük, észrevehetjük, hogy a teste nem csillagokból áll. Sokkal inkább sötét ködfoltok alkotják a Tejúton. A Délkereszt közelében lévő "Coalsack Nebula" ["Szeneszsák Ködfolt] az emu feje.

Hamacher azt feltételezi, hogy ennek oka az, hogy a déli félteke a tejút középpontja felé dől meg, ahol ezek a sötét ködfoltok könnyebben észrevehetőek.

A csillagok az őslakosok szájhagyományában is FONTOS SZEREPET KAPTAK. Különösen, amikor kijelölték az egyén szerepét a közösségben és a világban, mely épp úgy vertikális, mint horizontális.

Ghillar Michael Anderson, Euahlayi törzsfő elmondása szerint az éjszakai égboltról leolvasható történetek az őslakosok számára nemcsak elvont dolgok összességét jelentik. Fontos kulturális információkat tartalmaznak, melyeket tudniuk kell ahhoz, hogy a törvényüknek megfelelően élhessenek.

- A történeteink a Földön betöltött helyünkre világítanak rá,és elmagyarázzák, hogyan kötődik testünk földhöz és éghez. Azért tartjuk éjjel a szertartásainkat, hogy megmutassuk a diákjainknak és a fiataloknak, hogy ami fölöttünk van, az egyszerre alattunk is van. - magyarázza Michael. - Minden történetünk, beleértve a csillagokról szólóakat is, megtanítja, milyen kapcsolat van köztünk és a minket körülvevő világ között. Ezek a szabályok határozzák meg, hogyan éljünk a világban születésünk percétől halálunkig. E törvények ismerete nélkül egy lépést sem tehetünk. Ha az embert nem tanítják a szertartásokkal, nem térhet haza. Ismernünk kell a szabályokat és kapcsolatainkat, mert így a lelkünk mindent tudni fog azon a napon, amikor meghalunk. Ha ez a tudás nincs meg, a magasabb erők visszaküldenek bennünket, hogy újra tanuljunk meg mindent.

március 25, 2017

Amikor Richard Goldsworthy "meglátogatott"

Azt hittem, ennyi idő után az ősausztrál zenei felfedezéseim valamelyikét fogom megosztani. De ma, ahogy böngésztem a külső vinyómat, amin a régebbi dolgaimat tárolom, egy saját negyedkész művön "akadt meg a fülem". A felvétel 2013-as, de hogy mi ihlette, azt már nem tudom. Valahogy nehéz is elhinnem, hogy ezt én játszottam a zongorán. Pedig így volt! A címet viszont csak most írtam be, ahogy meghallottam. De ha egyszer kész lesz, (ami nem most lesz, mert egyrészt keveset vagyok zongoraközelben, másrészt, ha ott vagyok, akkor sem tudok úgy játszani, mint régebben), más is lehet a címe.
Itt meghallgathatjátok ezt a kis 2 perces szösszenetet

Hoppá! Ahogy belinkeltem, majd újra meghallgattam, bevillant, hogy honnan is jöhetett! Nanná, hogy Ausztráliából :) méghozzá úgy, hogy az én kedvenc ausztrál zongoraművész zeneszerzőm, Richard Goldsworthy Beautiful Dawn c. művét 2013 januárjában fedeztem fel. És az mindig is jellemző volt rám, hogy belecsempésztem a frissen felfedezett művek hangulatát a saját zongorás kreációimba. De hogy ennyire?:O Hallgassátok csak!



Mintha eljött volna hozzám és együtt kreáltuk volna azt a kétpercest (ami valójában hosszabb, de a többi része még annyir anincs kidolgozva, hogy nem akarom feltölteni) :) Lehet, ha nem lesz türelmem és ihletem befejezni, majd elküldöm neki. Ő majd kidolgozza:D

március 24, 2017

2017-es bejelentkezés - hét hónap után

Hét hónap után újra itt! Nagyon hiányzott az írás, de még most sem tudom, hogy ennyi idő után hol kezdjem. Tavaly aug. 24-én ideiglenesen levettem a webről ezt a blogot, mert zavart, hogy nincsenek visszajelzések a bejegyzéseimre. De aztán pár hónapja úgymond újrafelfedeztem magamnak. Nagyon jó volt visszaolvasni jó pár egyetemről, Ausztráliáról, zenéről és egyéb felfedezésekről szóló bejegyzésemet. Volt pár, amin nevettem, volt, amelyiken csak vigyorogtam, hogy hát igen, ez én vagyok, némelyik pedig nosztalgikus érzésekkel töltött el, még ha nem is olyan rég történtek a dolgok, amikről írtam. Olyan is volt, amikor úgy olvastam, mintha nem is én írtam volna. Ilyenkor meg azon mosolyogtam, hogy nahát, egész jól tud írni ez a lány... és mennyire szereti Ausztráliát!:D Annyira jó volt Olasztráliát olvasgatni, hogy hirtelen meg is bántam, hogy az utóbbi két évben annyira hanyagoltam. Egyszeriben rájöttem, hogy nem is az olvasók kommentáradatáért jó blogolni, hanem saját magam szórakoztatására. Ahogy régebben, gyerekként szerettem magnóra vagy diktafonra venni szinte mindent, úgy felnőttként betűkbe öntve készíthetek "felvételeket" a felfedezéseimről, érzéseimről. Olasztrália egy nagy álmom megvalósításában is segíthet: egyfajta "játszótér" lehet, ahová továbbra is feltehetem azokat a cikk- vagy dalszövegfordításaimat, amiket ismertebb oldalakon nem tudok még közzétenni. S ha itt felfedezi őket valaki, és tetszenek is neki, abból előbb-utóbb bármi is lehet! Még mindig van egy nagy, fordítással kapcsolatos álmom, amiről még fogok írni.

Most megyek takarítani, de vasárnap este visszajövök és aztán többször is leszek! És most már nem felejtem el, hogy írni
önmagamért is szuper! De ettől függetlenül továbbra is örülni fogok, ha adtok visszajelzéseket :)