Mesterszakdoga nélküli búcsú az egyetemtől

Amikor 2009-ben egyetemre mentem, végig az a cél lebegett a szemem előtt, hogy fordító leszek, miután befejeztem. Az alapképzés alatt sok jel volt, ami bizonyította, hogy nem lennék rossz fordító. Sokáig viszont úgy nézett ki, hogy a Pázmányon nem indul majd fordítói mesterképzés. Márpedig én mindenképp ott akartam folytatni. 2012 elején azonban fordult a kocka: azév januárja végén kiderült, hogy mégiscsak indul, viszont az angol is kell hozzá, mert az angol tanszék szervezi és ezért az olasz csak másodnyelv lehet. Ez nem szegte kedvem. Sőt, mivel abban az időben már aktívan ausztráloztam, még meg is erősített abban, hogy több, mint valószínű, hogy nemcsak az olasz az utam.

A siker érdekében még az alapszakos szakdolgozatomat is fordításból írtam. Reménykedtem abban, hogy ez számít majd, amikor a fordítói mesterszakra jelentkezem.

Sajnos nem így lett. De ami még rosszabb, hogy épp az angolon véreztem el mindkét alkalommal, amikor megpróbáltam bejutni. A 2013-as próbálkozásomnál nem volt felsőfokú angol nyelvvizsgám és így buktam egy rakás pontot. A 2014-esnél pedig csak egy fél volt, vagyis csak az írásbeli része, amire ugyanúgy nem kaptam pontot, mintha egyáltalán nem lett volna semmi. Egy világ omlott össze bennem.

Felvettek viszont az olasz irodalom és kultúra MA-ra. Épp nagynéniméknél voltam, amikor jött az sms. Nagynénim nagyon aranyosan örült a hírnek, majdnem sírva is fakadt. Én viszont örömkönnyek helyett krokodilkönnyeket sírva hívtam fel anyut, aki úgy vette fel a telefont: "Italiaustralia Per Sempre!" Amikor megtudta, hogy "még mindig csak Italia", meglepődött és elszomorodott, tudta, menynire szerettem volna a fordítóit, az angollal együtt is.

De ha annyira azt szerettem volna, hát miért jártam az olasz MA-ra? A válasz egyszerű: 2013-tól 2014 szeptemberéig "honvágyam" volt. Hiányoztak az olasz szakos professzoraim, nem akartam már otthon ülni. Meg különben is, hát azért az olasz még mindig olasz, akkor is, ha nem fordítói mesterképzés keretében hallom!

Szereztem is sok szép olasz élményt, amik miatt valahol úgy érzem, még meg is érte. Sőt, a kötelezően-szabadonválasztható tárgyak révén még nem olaszosokat is :) (de nem is ausztrálokat:O)

De az, hogy végül "lehet, hogy nem fejezem be a mesterszakot", 2015 áprilisában merült fel először, amikor olyan száraz nyelvészeti feladatot kaptam, amihez látóként kellett volna kutatni. Abban az évben azt a tárgyat nem is teljesítettem, csak tavaly. Akkor is úgy, hogy igazából PETIMTŐL jött az ötlet, hogy ha nem akadálymentes a feladat, hát írjak magáról az akadálymentesítésről. Hál. Istennek épp olyan téma volt, amivel kapcsolatban volt is erre lehetőség, így végül azt a nagyon nehéz tárgyat is sikerült teljesítenem.

Szakdolgozattémát viszont nem találtam. Vagyis voltak elképzeléseim, de nem tűntek megvalósíthatónak. Azt hittem, az ezév ápr. 7-i előadás segít majd. Pár napig úgy is tűnt, rálelkesedtem a témára. De csak pár napig. Aztán húsvét előtt már azt éreztem, valahogy már nem köt le annyira, mint az eddigi olasz dolgok, amikkel foglalkoztam. Pedig izgalmas, csak már motivációm sincs. Ennek a végén már nincs ott az, hogy na, ha megírom ezt az ötven oldalt, akkor esélyem lesz bekerülni a fordítóira. Ennek a végén csak az van, hogy na, ha megírom, akkor... nem történik majd az ég egyadta világon semmi azon kívül, hogy megírtam. Hisz nem járul hozzá a fordító jövőmhöz sem, és különben sem ez a mesterszak volt az eredeti célom.

Nagyon hálás vagyok az olaszos profjaimnak az évek alatt nyújtott sok segítségért, sokszor még lelki támogatásukért is. De a mesterképzéstől ezúttal szakdolgozat nélkül búcsúzom. Már csak egy dilemma maradt: mindezt valahogy nekik is meg kellene írnom...

Olasz idők következnek :)

De persze azért majd az ausztrálokról sem feledkezem meg:D

Tegnaptól viszont olyan olasz hangulatom van, amilyen már legalább egy éve nem volt. S hogy mi ennek az oka? Hát az, hogy tegnap újra benéztem az egyetemre egy fantasztikus előadásra, ami ihletet adott a mester-szakdolgozatomhoz is. Május 18-án lesz egy éve, hogy az utolsó órám ill. zh-m volt az egyetemen. Befejeztem mindent, meglett az összes tárgyam és kreditem, már csak az a fránya szakdoga és államvizsga hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen. Eddig szinte reménytelennek tűnt a dolog. Méghozzá annyira, hogy jóformán hallani sem akartam róla. Az okokról írok majd később.Mindenesetre, azért még most sem merem száz százalékra írni, hogy tényleg meglesz a szakdoga, de mindenesetre érzem, hogy a tegnapi előadás nem volt véletlen. Mert mégis, vajon mekkora a valószínűsége, hogy hirtelen épp az a professzor tart előadást nálunk, akinek az 1848-49-es olasz-magyar kapcsolatokról írt könyvét két éve olvastam és akihez ugyanennyi ideje készülök Debrecenbe?:D De végül, mivel nem érkeztem meg hozzá, hát eljött és a gondolatébresztő előadáson túl még beszélhettem is vele, fel is ajánlotta, hogy segít, amiben csak szükséges. Adott is forrást, amit ma már el is kezdtem tanulmányozni :)

Néha olyan érdekesen alakulnak a dolgok. Épp egy hete akartam írni, hogy lehet, nem nagoyn lesz már egyetemmel kapcsolatos bejegyzés itt, erre tegnap úgy jöttem haza, hogy á, dehogynem!:D Ennek örömére hoztam egy dalt, amit az olasz vendégeink sokat énekeltek, amikor egy-két hétre eljöttek hozzánk a téli egyetemekre. Ezért ez a dal mindig őket, ill. az akkori (2010-11-2012-es) olasz találkozókat, és a diákéletet fogja eszembe juttatni!


Még jó pár ilyen van, de ez volt talán a legjellegzetesebb. Ezt valahogy mindig az ő hangjukon hallom, amikor hallgatom. Sokat jelent nekem. Meg ezt az énekest amúgy is nagyon bírom, fogok tőle hozni mást is majd, amit le is fordítok.

P.s.: aztaaa, ennyi idő után még címkézni is fura volt ezt a bejegyzést! Valahogy furcsa, hogy nem az ausztrál címkék kerültek rá:O

Egy ember, aki csak a vakságom miatt akar megismerni

Épp most volt egy nagyon különös élményem. Facebookon bejelölt egy ismeretlen külföldi srác. Az adatlapjáról számomra nem derült ki semmi, bár láttam, hogy van két közös ismerősünk: egy olasz és egy magyar lány. Ez nekem kevés volt ahhoz, hogy visszajelöljem, ezért írtam neki egy üzenetet, amiben megkértem, ugyan írjon már egy kicsit magáról! Pár percen belül válaszolt is: kiderült, hogy Németországban él és azért jelölt be, mert kíváncsi arra, hogy milyen lehet vakon élni és szeretne vakokkal ismerkedni.

Hát... Egy részről örülök a nyitottságának. Más részről viszont nem tetszik, hogy elsősorban mint vakot keres és nem mint emberi lényt. Nem tudom eldönteni, hogy fogadjam-e el ezt és levelezzek vele vagy inkább elutasítsam... Ha már Facebook, akkor ott tudok egy nemzetközi csoportot, ahol sok kérdésére választ kaphatna. Ha nem engem akar igazán megismerni, csak a vakságot, akkor gondolom, ez is megteszi.

Már tíz perce pörög az agyam egy párhuzamon, ami nem tudom, mennyire az, de mindenesetre leírom, aztán ki-ki döntse el.

Szóval 2012-ben, amikor - szintén a Facebook révén - részt vettem egy ausztrál őslakos mozgalomban, bejelöltem a mozgalom oldalán egy nálam két évvel idősebb llányt. Lájkoltuk egymás kommentjeit, meg láttam, hogy az adatlapja alapján Ausztráliának épp azon a részén él, ahová én is el szeretnék jutni. A nevéből ítélve is valószínű volt, hogy Yolngu!

Nem is tévedtem, bár valójában félvér volt - az édesanyja Yolngu, az édesapja pedig eredetileg osztrák. Méghozzá nyelvész, aki sokáig élt abban a közösségben, ahol a lány született, de jelenleg már Melbourne-ben dolgozik.

Miután bejelöltem, pár hétig leveleztünk ezzel a lánnyal. Megírtam neki, hogy mennyire tisztelem az ausztrál őslakosokat és minden vágyam, hogy jobban megismerjem a kultúrájukat. És hogy ez a nagy szerelem Gurrumul Djarimirri c. dalával kezdődött 2011-ben.

Feltettem a lánynak pár kérdést azzal kapcsolatban, milyen az élet abban az őslakos közösségben, ahol most él. Reméltem, hogy részletesen ír majd róla, esetleg néhány kulturális dolgot is megtudhatok tőle. De csalódnom kellett: sok kérdésemre csak kitérő választ adott.

Rájöttem tehát, hogy ezt így nem lehet. És most már azt is tudom, mit érezhetett szegény lány, amikor a buta kérdéseimmel bombáztam. Bár én nem éreztettem vele olyasmit, hogy csak azért leveleznék vele, mert félvér... Eszembe sem jutott ilyesmi. De talán mégis hasoló a szitu.

Ti mit tennétek a helyemben ezzel az ismeretlen német sráccal?