Olasz idők következnek :)

De persze azért majd az ausztrálokról sem feledkezem meg:D

Tegnaptól viszont olyan olasz hangulatom van, amilyen már legalább egy éve nem volt. S hogy mi ennek az oka? Hát az, hogy tegnap újra benéztem az egyetemre egy fantasztikus előadásra, ami ihletet adott a mester-szakdolgozatomhoz is. Május 18-án lesz egy éve, hogy az utolsó órám ill. zh-m volt az egyetemen. Befejeztem mindent, meglett az összes tárgyam és kreditem, már csak az a fránya szakdoga és államvizsga hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen. Eddig szinte reménytelennek tűnt a dolog. Méghozzá annyira, hogy jóformán hallani sem akartam róla. Az okokról írok majd később.Mindenesetre, azért még most sem merem száz százalékra írni, hogy tényleg meglesz a szakdoga, de mindenesetre érzem, hogy a tegnapi előadás nem volt véletlen. Mert mégis, vajon mekkora a valószínűsége, hogy hirtelen épp az a professzor tart előadást nálunk, akinek az 1848-49-es olasz-magyar kapcsolatokról írt könyvét két éve olvastam és akihez ugyanennyi ideje készülök Debrecenbe?:D De végül, mivel nem érkeztem meg hozzá, hát eljött és a gondolatébresztő előadáson túl még beszélhettem is vele, fel is ajánlotta, hogy segít, amiben csak szükséges. Adott is forrást, amit ma már el is kezdtem tanulmányozni :)

Néha olyan érdekesen alakulnak a dolgok. Épp egy hete akartam írni, hogy lehet, nem nagoyn lesz már egyetemmel kapcsolatos bejegyzés itt, erre tegnap úgy jöttem haza, hogy á, dehogynem!:D Ennek örömére hoztam egy dalt, amit az olasz vendégeink sokat énekeltek, amikor egy-két hétre eljöttek hozzánk a téli egyetemekre. Ezért ez a dal mindig őket, ill. az akkori (2010-11-2012-es) olasz találkozókat, és a diákéletet fogja eszembe juttatni!


Még jó pár ilyen van, de ez volt talán a legjellegzetesebb. Ezt valahogy mindig az ő hangjukon hallom, amikor hallgatom. Sokat jelent nekem. Meg ezt az énekest amúgy is nagyon bírom, fogok tőle hozni mást is majd, amit le is fordítok.

P.s.: aztaaa, ennyi idő után még címkézni is fura volt ezt a bejegyzést! Valahogy furcsa, hogy nem az ausztrál címkék kerültek rá:O

Szerelmi álom

Most egy régi olasz olvasmányélményemet osztom meg. Mostanában különösen foglalkoztatnak az álmok és hogy melyik álom mit jelenthet. Hogy mennyire lehetnek hatással a jelenre vagy akár a jövőre. Azt hiszem, ez a tavalyi
hátborzongató ausztrál történet
miatt van. Amikor minden előzmény nélkül azt álmodtam, ami a Kék-hegységben történt... De az alábbi olasz történet nem ilyen rémisztő, sőt, szerintem édes :)Alberto Moravia elbeszélése alapján fordítottam.

Silvio már jó ideje aludt, amikor a telefon váratlanul megszólalt. Silvio felkapcsolta a villanyt és megnézte az órát: még csak negyed négy volt.
A telefon tovább csengett. A férfi felvette a kagylót és kérdezte: ki az?
Egy női hang felelt neki: - én vagyok az, Alina. Hát már meg sem ismered a hangom?
Silvio VIDÁMAN válaszolt: - Hogyne ismerném meg! Mikor érkeztél?
- Fél órája. Egyenesen Milánóból jöttem kocsival. Igaz, nem mehettem gyorsan, mert még bejáratós a kocsi. De amúgy egy gyönyörű, kék autó, majd meglátod!
- És merre vagy most?
- A régi barátaimnál, ott, ahol megismerkedtünk, Federicóéknál.
- Találkozhatunk?
- Persze! Különben miért hívtalak volna?
- Sokáig maradsz?
- Sajnos, nem. Holnapután indulok vissza, vagyis holnap, mert - nevetni hallotta, - holnap már ma van... De aztán visszajövök és tovább maradok.
- Akkor mikor láthatlak?
- Ebédeljünk együtt, felelte Alina.
Aztán egy hosszú vita következett a vendéglőkről, amiket Silvio sorban-sorban ajánlott, és amiket Alina ilyen-olyan okból elutasított. Végül Alina azt mondta:
Figyelj, tudod, mit szeretnék? Abban a vendéglőben szeretnék enni, ahová mindig jársz, tudod, ami közel van a lakásodhoz. Aztán ebéd után akár fel is ugorhatunk hozzád egy kávéra.
Silvio őszinte örömmel válaszolta, hogyha Alinának ez megfelel, ő nem kíván jobbat.
Alina azt mondta:
- Na jó, most hagylak, mert majd leragad a szemem. De előbb hallgasd.
Silvio figyelte a telefonon átszűrődő kis hangot. Aztán Alina azt kérdezte: - Hallottad?
- Igen, egy puszit küldtél.
- Na oké, akkor holnap!
Silvio lekapcsolta a lámpát és egy kicsit Alinára és a telefonhívására gondolt. Csak egyetlen egyszer látta ezt a szép, de kicsit különc lányt egy hónappal ezelőtti fogadáson.
Alinának, mint mindig, még aznap este vissza kellett utaznia Milánóba. Megígérte neki, hogy három nap múlva visszajön, de mindenképp ír neki. De nem is írt és nem is jött. Most, ahogy rá gondolt, Silvio észrevette, hogy szereti. Ahogy felidézte magában első találkozásuk emlékét, Silvio végül észrevétlenül elaludt.
Másnap a randevúra megbeszélt időpont előtt negyedórával hamarabb ment el otthonról és lement az étterembe. De egy lélek sem volt ott és az étterem szinte sötét volt.
Egy pincér felkapcsolta a villanyt és odalépett hozzá.
- Jó napot, doktor úr.Egyedül van?
- Nem, még jönni fog valaki, még egy terítéket kérek.
- Vár, doktor úr?
- Igen.
Silvio hozatott magának egy aperitifet, és, hogy elüsse az időt, számolni kezdte a filmsztárok fényképeit, amik a falra voltak akasztva. Miután megszámolta a fényképeket, gyorsan ránézett az órára és észrevette, hogy már el is múlt húsz perc. Hirtelen biztosra vette, hogy Alina nem fog már jönni.
Felállt és a vendéglő hátsó részébe ment telefonálni. Felhívta Federicóékat, hátha tudnak valamit Alináról, hiszen azt mondta, náluk szállt meg. Egy ismeretlen női hang azt felelte neki, hogy a lány nincs a házban.
Silvio visszament az asztalhoz, és rendelt. Igaz, nem volt éhes, de kellemetlenül érezte magát a várakozás miatt.
Már egy óra is eltelt a megbeszélt időpont óta. Végül Silvio fizetett és elment.
Ugyanazon a szűk kisutcán ment haza, amelyen a vendéglőbe érkezett. Haza érve gyorsan berohant a dolgozószobájába és felhívta Alina barátait. Az előbbi női hang megmondta neki, hogy Alina járt ugyan náluk, de épp csak megebédelt és már rohant is tovább. Silvio, míg telefonált, az íróasztalán lévő noteszre pillantott. A noteszban, amibe a szobalány a telefonbeszélgetéseket írta, volt egy olyan jegyzet, amelyből Silvió értesült egy fogadásra szóló meghívásról épp arra az estére.
El is ment a fogadásra. Épp az utolsó sor zsúfolt szalonban találta Alinát. Alina kezet fogott vele, kérdezte, hogy van, majd hátat fordított neki és visszatért a félbemaradt beszélgetéshez.
Ezután Silvió járkált még egy kicsit a szalonokban, végül szépen hazament.
És ahogy út közben végiggondolta a nap eseményeit, eszébe jutott, hogy a története Alinával két részből áll: az előzőhavi találkozásból és az éjjeli telefonbeszélgetésből.

Amikor rájött, hogy a telefonbeszélgetés csak álom volt, mindent megértett.

Itália, nekem akkor is hiányzol!

Épp most olvastam egyik kedvenc blogomon, az Olaszországba Jöttem-en Volterráról és
a róla írt bejegyzésről
eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik Itália és hogy hiába nyaraltam ott már többször, Toszkánába még nem jutottam el. A régión belül leginkább Firenze vonz már csak a reneszánsz és a szakdolgozatom témája miatt is. De persze ha egyszer lehetne, az összes toszkán városba és faluba ellátogatnék, magamba szívnám a hangulatukat, felidézném a történelmüket.

Igazából talán azért is vágyom ennyire Toszkánába, mert Andrea Bocelli miatt az volt az első olaszországi régió, amiről többet olvastam és aminek a hangulata már olvasás közben is átjárt. Mint ahogy a művész dalait hallgatva szintén. Andrea Bocelli ugyanis a Pisa megyei Lajaticóban született, amely épp Volterra és Pontedera között található (ebből következik, hogy Volterráról sem a Twilight olvasása közben hallottam először,még akkor sem, ha azóta akaratlanul is Aróék jutnak az eszembe róla!) Gyönyörű, természeti értékekben gazdag, hangulatos kis falu Lajatico, mindenképp látnom kell egyszer! Ahogy persze Pisát és Volterrát is. Bár Volterrát csakis Jacobbal szabad meglátogatni, van egy olyan érzésemXD Na jó, komolyra fordítva a szót, igazából a toszkánai utazást leginkább már tényleg egy pasival képzelem el. És lehet, hogy eddig pont azért nem valósult meg a szüleimmel vagy az egyetemmel, mert majd tényleg csak a leendő párommal fog. Mindennek oka van!

Bár tényleg hiszek ebben, most akkor is az a kérdésem: addig, amíg nem jutok el újra Itáliába, vajon mit tehetnék, hogy ne hiányozzon ennyire?:D

Egy különös találkozás - avagy nincsenek véletlenek

Mostanában rengeteget gondolok arra, hogy véletlenek márpedig nincsenek és erről több régebbi élményem is eszembe jutott. Egyik még 2011 júliusából (még az egyetemista időkből) és annyira különlegesnek találom azóta is, hogy itt is megosztom, mert a régi, Neonon vezetett Olasztrálián is fenn volt :)

2011. júl. 17
Nem semmi dolgok történnek velem mostanában! Csupa olyanok, amik arról győznek meg, hogy tényleg nincsenek véletlenek. Most (2011 júliusában) már öt ilyen volt, itt jön közülök az egyik:

Kezdjük az elején. 2009-ben az olasz barátnőmtől, Loretától kaptam egy színes, vidám karkötőt, aminek a színei teljesen kifejezik az optimista beállítottságom :) Loretáról egyébként azt kell tudni, hogy pincérnőként dolgozik egy latisanai bárban és szintén nagyon életvidám; már amikor legelőször találkoztunk (2007 nyarán), úgy fogadott, mintha már évek óta barátnők lennénk. Szinte az volt az érzésem, hogy mi már találkoztunk valahol:D

És ezen a nyáron, 2011-ben, amikor jöttem haza a bocskaikerti rokonoktól, szintén találkoztam valakivel, akivel kapcsolatban ugyanilyen érzésem volt, igaz nem első perctől kezdve, mint Loretánál, hanem kicsit később. Egy idős néni volt, aki mellém ült a vonaton és elkezdtünk beszélgetni. Hogy hogyan? Itt az egyik lényeg: a beszélgetést ő kezdte azzal, hogy milyen szép karkötőm van:D Nekem először furcsa volt, hogy ismeretlenül megszólított és kicsit zavarba jöttem (főleg, mert apum is ott volt:D) így még nem árultam el, honnan van. Mondta, hogy a vidám színeivel illik hozzám, mert ahogy látja, szinte mindig mosolygok. Megkérdezte, meddig utazunk, mondtam, h Bp-ig, de onnan még megyünk tovább Dorogra. És ekkor kiderült, hogy az ő fia, aki orvos, szintén lakott Dorogon, több évig. Már ebből is gondoltam, hogy ez jelenthet vmit. A néni Szentendrére utazott, mire mondtam, hogy én is jártam már ott és szeretem, mert kicsit mediterrán hangulata van. És a néninek erről rögtön Itália jutott az eszébe és elkezdte mesélni, hogy szinte már bejárták és milyen csodálatos ország és mennyi élménye fűződik hozzá. De nemcsak neki, hanem a fiának is, aki egy év alatt perfekt megtanult olaszul. Hogy ez hogy történt? Na, itt derült ki, hogy egy negyedolasz néni talált rám, ugyanis megtudtam, hogy az ő nagymamája, aki a fiának a dédije, olasz és miután legelőször meglátogatták őt Olaszországban (ha jól emlékszem épp Rómában), a fia úgy jött haza, hogy márpedig ő meg fogja tanulni ezt a csodaszép nyelvet, hogy folyékonyan beszélhessen a dédijével. S egy év elég volt, hogy ezt a szép tervet megvalósítsa! Hiába, az olasz gének :)

Alig tudtam hinni a fülemnek. A néni fiában szinte magamra ismertem még akkor is, ha én nem azért tanultam emg olaszul (és nem is egy év alatt), mert rokonom él Itáliában (bár ezek után ki tudja?:D) és nem készülök orvosnak sem, akkor is van valami benne, ami bennem is:D És ő is zongorázik! Na ez már két pont:O

Amikor szóhoz jutottam, mondtam, hogy már én is jártam Itáliában és én is nagyon szeretek mindent, ami olasz. Amikor elmeséltem, hogy 14 éves koromban fedeztem fel Bocelli dalai révén és hogy akkor határoztam el, hogy megtanulom a nyelvet, amikor megtudtam, hogy Bocelli könyvét még nem fordították magyarra, márpedig én mindenképp meg szeretném érteni és küldetésemnek érzem, hogy majd egyszer lefordítsam - a néni teljesen meghatódott. S amikor megtudta, hogy olasz szakos egyetemista vagyok, alig tudta elhinni, mert a kinézetem alapján 18-nak gondolt :) ennek örültem, mert igazából nem is érzem magam még "komoly" 21 évesnek:D

És a hasonlóságoknak itt még mindig nincs vége! Amikor befejeztem az "olaszságom történetét":D megcsörrent a néni telefonja és ő kiment a folyosóra, mert valahogy a fülkében nem volt térerő. De nem is ez a lényeg.. tudjátok, mit mondott, amikor visszajött, ki hívta? A kanadai barátnője, akit egy éve itt ismert meg Mo-n!!! Hát ez nem lehet igaz, hisz nekem is van egy Kanadai Barátnőm! ;) hogy lehet ennyi közös pont egy olyan emberrel, akit eddig nem is ismertem?

Így váltunk Marianna nénivel ismeretlenekből ismerősökké. Még megtudtam róla, hogy alsós tanítónőként dolgozott, de mellette történész is (nagyon szeretem a történelmet, általánosban és gimiben is az volt az egyik kedvenc tantárgyam!) Mire megérkeztünk Bp-re, mindketten megállapítottuk, hogy jókor voltunk jó helyen, nem lehetett véletlen, hogy találkoztunk. Még telszámot is cseréltünk, mert nem akartuk, hogy ez a misztikus találkozás Bp-en véget érjen :) így, ha újra eljönnek Dorogra, vagy én megyek Debrecenbe, ahol ők laknak, van esély, hogy akár mégegyszer összefussunk :)

És ha belegondolok, hogy az egész beszélgetésünk Marianna nénivel úgy indult, hogy ő felfedezte az olasz Loretától kapott karkötőmet...:D

Államvizsga-beszámoló - kicsit megkésve,de részletesen

Ma volt a diplomaosztóm, de rájöttem, hogy még az államvizsgáról sem írtam itt, úgyhogy most jön!

Jún. 20-án volt a várva várt olasz szakos államvizsgám. Már önmagában ez is hihetetlen, hisz egy évet csúsztam vele; először azért, mert későn kezdtem el a szakdolgozatot, aztán pedig, amikor már kész lett, kiderült, hogy kevés a kreditem. De egy újabb dolgos 12 kredites félév után végre eljött a várva várt jún. 20-i nap, amikor megvédhettem a szakdolgozatomat, amiről már januárban kiderült, hogy négyes lett!

Magamat ismerve azt hittem, hogy rosszul fogom viselni az államvizsga előtti napokat, nem lehet majd velem beszélni az idegességem miatt, félóránként sírva fakadok, ilyesmik. Mert pl. érettségi előtt ez volt és gondoltam, ha attól így beparáztam, akkor egy sokkal komolyabb államvizsgától főleg.

De szerencsére tévedtem! Teljesen jól éreztem magam előtte, még egy nappal előtte is, nyugisan frissítgettem a fejemben a 30 tételt, amiket a jegyzeteimből és az évek során használt szakirodalomból dolgoztam ki. Halkan-hangosan, mikor hogy esett, és jó érzés volt, hogy a tételek még egy nappal előtte sem kavarogtak a fejemben, inkább csak röpködtek. Ami ugye jó jel és emiatt meglepően nyugodt maradtam. Sosem gondoltam volna - de a környezetem sem - hogy ilyen jól fogom viselni az államvizsga előtti napokat!

Jún. 20-án reggel kezdtem csak parázni. Furcsa, mert érettséginél pont fordítva volt: addig paráztam, reggel meg már nem. Érettséginél aznap reggel voltam olyan nyugodt, mint most az államvizsga előtti napokban. Igazából ott kezdődött a para, hogy mindenféle összefüggéstelen hülyeséget álmodtam róla éjjel. De az egyik nem is volt olyan összefüggéstelen, mert arról álmodtam, hogy már reggel van, csörög a telóm ébresztője, de én kinyomom, alszom tovább és elkések a saját államvizsgámról, amihez még a szakdogámat sem volt időm átolvasni. Na és ennek volt valóságalapja, mert a tételekkel tényleg felkészültem ugyan, de a szakdolgozatom átolvasását halogattam azon a címen, hogy úgyis én írtam, tudni fogom. És emiatt tényleg korábbra állítottam 20-án a telómat, mert hát igaz, hogy én írtam a dolgozatot, de azért az évszámok miatt jó, ha átnézem... Rendben át is néztem, átgondoltam, hogyan válaszolok majd a kérdésekre a védésnél, etc. De mégis paráztam, szédültem, minden bajom volt, mert mi van, ha valami mégsem úgy jön, ahogy elterveztem? De. 11-kor következtem én a vizsgázók sorában, de azt a 11 előtti utolsó negyed órát nem kívánom senkinek, az tényleg nagyon rossz volt.

De aztán, amikor eljött 11 óra, a védés nagyon jól sikerült, folyamatosan és választékosan beszéltem, amit a végén az értékelésnél ki is emeltek. A védés után még jött egy tétel; az olasz államvizsgán 30 tétel (10 irodalomtörténeti, 10 országismereti-történelmi-kultúrtörténeti és 10 nyelvészeti) közül bármi jöhetett, de olyan tétel is volt, ami egy egész félév anyagát sűrítette össze! Na ettől sokkal jobban izgultam, mint a védéstől. Nyelvészetit nem szerettem volna, gondoltam, inkább az első 20 közül jöjjön valami. Ezek közül is legeslegjobban a 12-eset szerettem volna, ami országismeret témakörben egy választott olasz város bemutatása volt. De végül nem a 12-es jött, hanem a 11-es, ami szintén országismeret, Olaszország hegységeit és vulkánjait kellett bemutatnom. Nem is lett volna semmi gond, ha nem izgulom túl; de mivel túlizgultam, olyan dolgok nem jutottak az eszembe, ami máskor simán, hisz Itália a szerelmem! Emiatt nagyon mérges voltam magamra és féltem, hogy ez a rövidzárlat mindent el fog rontani, amit eddig felépítettem. Könnyek között és erősen dobogó szívvel vártam az "eredményhirdetést" a szurkoló barátnőimmel. Amikor kb. egy óra múlva behívtak bennünket (10-en államvizsgáztunk, ezért telt ilyen sok időbe), ötödikként hangzott el az én értékelésem. Csupa széppel és jóval volt tele a szakdolgozatommal kapcsolatban és a védésről is, amiben külön kiemelték a választékos olaszságot! A tétel értékelésénél említették ugyan a bizonytalanságot, de mellette azt is, hogy ezt az izgalom okozta. Jó érzés volt, hogy ezt ők is tudták :) mint ahogy az is, hogy mindennel együtt végül az államvizsgám eredménye négyes lett! Hisz ez volt a tervem, az álmom és meg is valósult! Hatalmas kő esett le a szívemről! És csodálatos érzés volt, amikor a professzorok mindannyiunknak gratuláltak! A jún. 20-i napot sohasem felejtem el!

A diplomaosztóról is nemsokára írok, csak most még annyira hihetetlen, hogy én is átélhettem!

Műfordítói vizsga: a kihívások kihívása

Igaz, már 15 évesen eldöntöttem, hogy mű- és szakfordító leszek, ha nagy leszek. Azt is eldöntöttem, hogy olaszról fogok fordítani, merthogy az olasz a világ legszebb és legdallamosabb nyelve és ezért mindig inspirálni fog.

Az egyetemen sokat fordítottam, kifejezetten fordítástechnikai órák is voltak, ahol különböző témájú szövegekkel dolgoztunk. A műfordítást pedig olasz irodalomtörténet órákon tudtam gyakorolni. Rengeteg olyan szöveg volt, ami igazi kihívást jelentett és sohasem felejtem el azokat a küzdelmeket, amik révén elkészültek a magyar verziók. És ezek a küzdelmek erősítettek meg a tervemben, ezért nem adtam fel.

És most itt vagyok a célnál, az egyetem mellett ebben a félévben szombatonként műfordítói tanfolyamra is jártam. Imádtam úgy, ahogy volt, még ha az egyetem időnként sok energiát és időt vett el a felkészüléstől. Imádtam, de holnap lesz az utolsó óra és... van egy gyönyörű novella, amit vizsgafeladatként fordítok, a végén ki is adják. Júl. Már lefordítottam, de annyira nehéz, hogy nem tudtam azt kihozni belőle, amit szerettem volna: vagyis a legjobbat. És ez bánt, még ha tudom, hogy még van lehetőség javítani rajta; én elsőre szerettem volna a legjobbat hozni, hogy megmutassam, műfordítónak születtem. Eddig úgy is éreztem, hgoy ez így van, de most valahogy elbizonytalanodtam. Utoljára tavaly szeptemberben éreztem ilyet, a szakdolgozati fordításomnál. Úgyhogy lehet, ez a bizonytalanság csak a nyomás miatt van, hogy vizsga, meg ilyesmi, de még így is rossz érzés,hogy tudom az okát. Azért még mindig remélema legjobbakat, még mindig hiszek abban, hogy ha ennyi éven át kitartottam a fordítói álmom mellett, annak oka volt és a tehetségem is segített, hogy kitartsak mellette. Most már csak az a kérdés, hogy hová tűnik ez a tehetség mindig, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá?:O

A tészta háromezeréves története

Ezt az érdekességet még régebben olvastam és fordítottam az egyetemen. Az akkori blogomon fenn is volt, így most ide is felteszem, hisz Olasztráliához tartozik - főleg az olasz részéhez :) zárójelek közé írtam pár kommentet is:O Íme!:

EGY KÖZEL 3000 ÉVES TÖRTÉNET

A tészta eredete nagyon régi: az etruszkok idejére vezetik vissza, akik valószínűleg az első lasagnét készíthették, búzához hasonló,de ellenállóbb növényből. Aztán a rómaiak egyszerű masszát KREÁLTAK lisztből és vízből, amiből lasagneféleséget tudtak készíteni; ez az étel lagane néven vált ismertté, s ezt az elnevezést néhány tésztafajtára ma is használják Közép- és Dél-Itáliában. Mindenesetre ezek a tények eloszlatják azt a hiedelmet, hogy a tésztát a Kínából hazatérő Marco Polo hozta be Olaszországba. [hát igen, még csak az hiányozna, hogy az olasz tészta is kínai legyen! Nanná, h nem az! ;)] Valójában 1279-ben, amikor ez a nagy velencei felfedező még Keleten volt, Genovában keletkezett egy végrendelet, melyben egy bizonyos Ponzio Bastone a fiára hagyott egy nagy ládát,ami makarónival volt tele!

De azt is tudjuk, hogy az arabok már a XI. században szállítottak tésztát a Mediterráneum minden pontjára, de csak Itáliában terjedt el kivételes módon. Majd a XVII. században Nápolyban találkozott az amerika felfedezése révén Európába érkezett paradicsommal. Ez igazi gasztronómiai forradalomnak számított, mert az új párosítás szerencsésen és hamar elfeledtette az addig elterjedt édes-savanyú és édes-sós ízeket.

A tészta azonban nem rögtön vált fejedelmi étellé, mivel sokáig még csak kézzel ették. [nem semmiXD] 1700 táján történt, hogy II. Ferdinánd egyik alattvalója, bizonyos Gennaro Spadaccini először javasolta a négyágú villa használatát; ez a zseniális ötlet hamarosan országszerte elterjedt. Attól kezdve Itália-szerte az összes fejedelmi udvarban szolgáltak fel tésztát, s innen indult világhódító útjára is.

Még az USA elnöke, Thomas Jefferson (1743-1826) is rajongott a tésztáért, mégpedig annyira, hogy bevezette az USA ételei közé is. Híresek voltak azok az ebédjei, amelyeken vendégeit az Európában megismert specialitásokkal kínálta.

Ezt követően a múlt század elején Nápolyban megszülettek az első kezdetleges, tésztagyártásra tervezett gépek. Hogy miért épp Nápolyban? Azért, mert Nápoly, egyedülálló klímája révén megteremtette az ideális környezetet a tésztatermeléshez. [ezt az eredeti olasz szövegben sokkal körülményesebben fogalmazták meg, de én leegyszerűsítettem:D]

Manapság, mivel a modern technika lehetővé teszi a gyártási folyamat szabályozását, a tésztagyártás sok más országban is elterjedt. Mégpedig olyan mértékben, hogy a tészta világszerte a legismertebb olasz étellé vált.

Na, hát most már erre is fény derült! És olasz írta, úgyhogy lehet hinni neki! Az, hogy a tészta kínai eredetű, nem más tehát, mint egy nagy hazugság! (L)Itália(L) ;)

Olasz Ambro szép idézete és angolos helyzetjelentés

Van egy olasz ismerősöm, Ambrogio, aki filozófia szakos. Bár őt is még csak a net révén ismerem, párszor már jókat beszélgettünk skypeon meg msn-en. Remélem, egyszer személyesen is találkozunk, addig is Fb-n is bejelöltem, biztos, ami biztos. És ma reggel egy csodálatos és igaz idézetet rakott ki az üzenőfalára. Bár a szerzője nem olasz, nem is tudom, milyen nemzetiségű lehet, Ambro olaszul írta, így sokkal jobban megérintett, mintha angolul lett volna:D Jó, azért most már az angolul is egyre több sikerélményem van, de azért még mindig az olasz az igazi szerelmem. Na de nem is beszélek tovább, jöjjön az idézet, amit lefordítottam:

"Amit az ember látni képes, csak töredéke annak, ami láthatatlan. De akkor miért csak a láthatókra hagyatkozik az ember? Hiszen a lényeges dolgok mindig láthatatlanok, gondoljunk csak az életre. Láthatjuk talán magát az életet? Nem, csak egyes megnyilvánulásait vagyunk képesek érzékelni. Ahogy a gondolatok, érzelmek sem láthatók, de kifejeződésük látszik az arcokon, következtethetünk rájuk a jó tettekből vagy éppen bűnökből, amiket a világban okoznak.

Gondolkozz el ezen: minden, ami körülvesz bennünket, egyúttal a látható dolgok korlátait fedi fel, szemben a láthatatlanok végtelenségével." (Omraam Mikhaël Aïvanhov)

Ez egész hasonló ahhoz, amit "Látom, ha hiszem" c. bejegyzésemben írtam! És örülök, hogy ezt az érzést még többen is osztják!

És ha már említettem az angolt.. hmm, olyan rég tervezem,hogy írok róla, hisz ez a félév arról is szól, sőt igazán arról, mert valahogy fel kell készülnöm a szakfordító-mesteri felvételire. Nos ezt úgy próbálom továbbra is, hogy bejárok angol szakos szakfordítói órákra, ahogy az előző félévben is. És hogy rögtön két hasznos is legyen benne, kreditté is akartam tenni őket, de az utolsó pillanatban derült ki, hogy előfeltételesek és az előfeltételt csak angol főszakosként tudtam volna teljesíteni, szóval.. felvenni végül nem vettem fel őket, csak járok szak- és műfordításra is.

Amit viszont gond nélkül engedett felvenni a Neptun, az az amerikai országismeret péntekenként. Nos, hát ez iszonyú nehéz, de legalább úgy érzem, hogy a felsőfokú felkészülést garantálja. Nem si kicsit! Órákon egy szó sem hangzik el magyarul, mindent angolul vitatunk meg, teljesen, mintha külföldön lennénk. És igen, azért pár dologra rájöttem: pl. bármennyire is szerettem volna, hogy ne derüljön ki, hogy nem vagyok angol főszakos, erre esélyem sem volt, mert rajtam kívül mindenki szinte anyanyelvi szinten és profi kiejtéssel beszél angolul, bármilyen témáról ami az órán felmerül! Tanulság: egy angliai vagy ausztrál egyetemen még elvesznék, úgy érzem!:S

Viszont hogy pozitívat is írjak az angolomról: regisztráltam egy olyan nemzetközi közösségi oldalra, aminek a tagjai Teamtalkon is fenn vannak. így hangosan, mikrofonon is beszélhetek anyanyelviekkel. Már beszéltem egy brittel, kanadaiakkal meg egy kansasi sráccal is mikrofonon. Mondanom sem kell, a britet értettem a legjobban, de tegnapelőtt meglepődtem, hogy a kansasit is egész jól értettem, bár kicsit elnyelte a szavakat. Ja és azt mondta, hogy a kiejtésem inkább emlékezteti őt egy olasz lányéra, mint egy magyaréra!:D rátapintott a lényegre: beszédben és temperamentumban olasz vagyok, még ha csak képletesen is :) Ja! A brit srác meg úgy mutatott be az amerikai ismerősének, hogy: "itt van Annie Magyarországról, akinek az angolja.. hmmm.. hogy is mondjam.. érdekes!"XD ezen azóta is nevetek:D de összességében úgy érzem, tényleg napról napra fejlődik az angolom, és az egyetemi szakdolgokon kívül ezek a hangos anyanyelvi kapcsolatok és persze az ausztrál Fb-oldalak is sokat dobnak rajta.

Volterrai Újhold - Itália mindenkiben benne él!

Ezt a cikket még nyáron fordítottam olaszról és nagyon meglepett. Stephenie Meyer amerikai írónő New Moon c. könyvéről szól (a Twilight Saga második része, ha esetleg nem fanként olvasod ezt a bejegyzést). Stephenie egy elképzelt itáliai városba, Volterrába helyezi a történet egy részét, s anélkül ír szinte teljesen hitelesen Volterráról, hogy járt volna Itáliában. Kiderül, hogy amit ő elképzeltnek vél, létező! Idézem a cikket az írónő szavaival:

"Azért választottam Itáliát, mert a regény szempontjából évszázados történelemmel rendelkező országra volt szükségem. Volterra választása valójában furcsa dolog volt. A voltúrok egész történetét megírtam anélkül, hogy behelyeztem volna egy környezetbe. Először elhatároztam, hogy egy fiktív városba helyezem el őket, mert egyre erősebben élt bennem a gondolat, hogy az emberek tényleg el fogják olvasni ezt a könyvet és akkor mit gondolnak majd Forks vagy La Push igazi lakói? Míg a Volturi történetét írtam, teljesen magával ragadott a képzeletem; nem tudtam, hogy végül az olvasóim szórakoztatónak vagy idegesítőnek találják-e a történetet. Ezért, hogy elkerüljek hasonló pánikhelyzeteket, elhatároztam, hogy az antik vámpírbirodalmat egy erre a célra kitalált környezetbe helyezem át. A voltúrok képzeletbeli birodalmát Volturinnak akartam hívni és már azt is tudtam, hogy így a történetet Toszkánába kell helyeznem, arra a helyre, ami két-három órányira lehet Firenzétől. Már meg is írtam a repülőút történetét. Elkészültem a tér, az óratorony és a volturok szobájának a leírásával is. Végül a kezembe vettem egy Toszkána-térképet, hogy megnézzem, vajon Alice-nek észak-dél, kelet-v nyugat felé kell-e vezetnie... és láss csodát! Találtam egy Volterra nevű várost kb. egy órányira Firenzétől! Rákerestem a google-EN IS ÉS AZ ELSŐ KÉP,AMIRE RÁTALÁLTAM NEM VOLT MÁS,MINT A VOLTERRAI ÓRATORONY! FELHÍVTAM A NŐVÉREMET, AKI MÁR ELOLVASTA A FANTÁZIABELI VOLTURIN TÖRTÉNETÉT ÉS MONDTAM NEKI, HOGY NÉZZE MEG VOLTERRÁT. Ő is meghatódott, mert az írásom alapján pontosan ilyennek képzelte el. Furcsa érzés volt, mindketten beleborzongtunk. Így végülis lemondtam arról,hogy egy fiktív várost alkossak, és csak remélni tudtam, hogy Volterra lakói nem fognak rettegni a vámpíroktól. Amikor néhány évvel később ellátogattam Volterrrába, mindenki, akivel beszéltem, nagyon örült a városukban játszódó vámpírtörténetnek. Ami igazán megdöbbentette őket, az a szökőkút. Nincs nekik, de úgy gondolom, hogy a városuk tere anélkül is tökéletes."

Ez szerintem hihetetlen! Ezek szerint lehetséges, hogy Itália mindenkiben benne él? :) Lehet, hogy - ahogy mi sokszor hülyéskedünk vele - előző előző életében már Stephenie is járt ott és egy ilyen emlék révén írt majdnem hitelesen Volterráról anélkül, hogy látta volna?:O Egyszerűen tényleg hihetetlen!

P.S.: Még lesznek ám Twilighttal kapcsolatos bejegyzések, mert nagyon nagyon tetszett a sorozat, a könyvek és a filmek is (főleg az első három!) Twilight forever!

Közös temperamentum - mégis különböző? - az Enrico-sztori befejezése

A 2012-es tali második napján, febr. 8-án Bp-n kirándult a nemzetközi csapat, de én ezúttal nem mentem, mert tudtam, hogy sokat lennénk a szabadban és ahhoz túl hideg volt. Nagyon sajnáltam, főleg, amikor visszaemlékeztem, hogy februárhoz képest tavaly ilyenkor már olyan tavaszias idő volt, hogy meg se kottyant, amikor több órán át sétáltunk Pesten az akkori csapattal. De az ideji pesti kirándulásra egyékbént is csak néhány magyar ment el, így nem én voltam az egyetlen, aki a mínusz 500 fok miatt lemondott róla:D az olaszok mondták is másnap, csütörtökön, amikor már újra Piliscsabán folytatódott az előadássorozat, hogy nagyon nagyon élvezték a bp-i kirándulást, de borzasztóan fáztak, mert 5 órán keresztül a szabadban voltak.. igen, ilyen szempontból rossz, hogy mindig télen van ez a jó kis tali... Mondtam is az olaszoknak csütörtökön, hogy szerdán úgy emlegettem őket otthon, hogy "na, vajon mi újság az olasz pingvinekkel?":D

Csütörtökön a négy fantasztikus előadáson kívül, volt a magyar est, ahol Bálint és a zenekara bevezette a külföldieket a magyar népdalok és különböző népi táncok világába, majd táncház is volt. Jól szórakoztunk, bár a végére persze mindenki kifáradt egy kicsit.

Amikor volt egy kis szünet a táncok között, láss csodát, odajött hozzám Enrico!::D kérdeztem tőle, hogy tetszik neki a magyar táncház, mire olyan érzelmesen, olyan nagy szerelemmel kezdett áradozni mindenről, ami magyar és mindenről, ami Magyarországgal kapcsolatos, hogy alig tudtam elhinni. Ekkora érzelmekkel én szoktam beszélni mindenről, ami olasz és ausztrál:D Mondta, hogy már nagyon hiányzott neki Mo, a magyar ételek, a magyar zene; és hogy Mo milyen csodálatos; ja és, hogy azt sem bánja, ha most hideg van, mert, idézem: "Magyarországon még a hó is más! Itáliában olyan vizes és könnyen olvad, de itt olyan jó, olyan igazi!" Nem tehettem róla, nem bírtam ki nevetés nélkül:D persze nagyon meghatott, hogy egy olasz srác - aki ráadásul épp Enrico, - legalább olyan csodásnak látja Mo-t, mint én Olaszországot. De a java még csak most jön! Enrico mondta, hogy nagyon szeretne megtanulni magyarul. És hogy a himnuszunk is milyen gyönyörű! Már azt is elkezdte tanulni, mondta, hogy a dallama már megy is, csak úgy érzi, a kiejtéssel még gondjai vannak. Egy kicsit énekelt is belőle, ahogy egy igazi magyarfanhoz illik - és tényleg volt néhány hiba a kiejtésében, ezeket próbáltam javítgatni, nem azért, hogy kritizáljam, vagy csúfoljam őt, hanem mert tényleg látszott rajta, hogy ez neki nagyon fontos, mert a szívébe zárt mindent, ami magyar. Tényleg nagyon aranyos volt, de ez a magyarfansága meggyőzött, hogy már csak azért sem lenne vele jó összejönni, mert ha tényleg megtanul magyarul, akkor valószínűleg mindig magyarul akar majd beszélni és itt szeretne majd élni Mo-n, én meg ugye Olaszországban szeretnék élni és sokat beszélni olaszul:D (vagy Ausztráliában, de akkor aztán igazán rá kell kapcsolnom az angolra:D Bár a mostani jövőépítős lehetőséggel és tervvel már ez sem elképzelhetetlen ;) hát, majd kiderül,melyik verzió valósul meg :) a kettő közül bármelyiket szívesen megvalósítanám! De most jut eszembe, még ötvözni is lehetne a kettőt: keresnem kellene egy olyan olasz pasit, aki szintén Ausztrália-fan; egy ideig Olaszországban élnénk, de hamarosan kiköltöznénk az Ötödik Kontinensre, így az életet mindkét álomhelyen kitapasztalhatnám:D Ausztráliában otthon olaszul, ausztrál társaságban meg angolul beszélnénk... jaj, de belemerültem a fantáziálásba:O hiába, ha egyszer beindul a fantáziám, nehezen tudom kikapcsolni... de most már akkor értitek, miért az Olasztrália alcíme, hogy "álmok határok nélkül"?:D Pontosan azért, hogy ilyeneket is le lehessen benne írni!:O

Na de vissza a valós élménybeszámolóhoz! A beszélgetésünket Enricóval egy újabb táncsorozat szakította meg, majd megint volt egy kis szünet, amikor Lucianóval folytattam egy különleges eszmecserét az olasz identitásról. De úgy tervezem, hogy a részleteket, néhány nagy olasztól származó idézettel együtt csak márc. 17-én, az olasz nemzeti ünnep alkalmából fogom itt megosztani!

Sajnos csak este 9-ig kaptuk meg a termet az egyetemen, ahol a táncház volt, így elég hamar hazaértem, viszont élményekből most sem volt hiány :)

Éppen ezért is írok így a végére többet az élményekről, mint Enricóról. Vele kapcsolatban ugyanis épp a fenti beszélgetés ébresztett rá arra, hogy bár mindkettőnkben megvan a túláradó lelkesedés dolgok iránt, mégis kevés bennünk a közös. Valahogy ő sokkal elvontabb, mint én, bár az elején lehet, épp ez az elvontság tetszett benne, tette őt különlegessé a számomra. Enrico egy finom, szeretnivaló, csodálatos lélek. Felnőttként is megőrizte gyermeki lelkesedését, s ez nagyon értékessé és különlegessé teszi őt előttem. De az enyém sohasem lehet. Ettől függetlenül mégis sokat gondolok rá még úgy is, hogy ez tisztázódott bennem. Most is, nem véletlenül idéztem fel a vele kapcsolatos emlékeket. Az ő ismeretsége az életem része és hálás vagyok érte, ezért gondoltam megosztani a történetét itt is. Attól függetlenül, hogy nem jöhetünk össze, az ő története nélkül még mindig nem érezném teljesnek Olasztráliát. De most már teljes! ;)

2012 februári olasz élmények

2012 elején aztán ismét volt egy fantasztikus olasz-cseh-magyar tali az egyetemen. Az első napja febr. 7-én volt. És már harmadjára veszek részt ilyen talin az egyetemen, de csak ebben az évben valósult meg az az álmom, hogy már első nap egész sokat lehettem az olasz diákokkal!

Voltak köztük hárman, akiket már ismertem, ezért is volt könnyű "elvegyülni" köztük:D egyikük, egy hiperédes srác, Luciano, aki már októbeben is töltött itt pár napot, bemutatott a többieknek és ettől kezdve a középpontban voltam:D hogy miért? Mert Luciano, amikor a szakdogámról meséltem neki, nem győzött csodálni, hogy milyen szép témát választottam és hogy a fordítás tényleg nem lehet könnyű és mégis vállalkoztam rá, etc. S a többieknek már úgy mutatott be, hogy "bemutatom nektek Annie-t, a legigazibb és legtapasztaltabb olaszos lányt!" - erre a bókra aztán igazán nem számítottam, de nagyon jól esett még akkor is, ha tudom, hogy vannak azért nálam jóval zsenibbek is :) mindenesetre olaszosabban nem is fogadhatták volna azt, hogy ennyire szeretek mindent, ami velük kapcsolatos, csomót beszéltünk rólam, én alig tudtam róluk kérdezni, mert folyamatosan bombáztak kérdésekkel :) pl. kérdezték, hogy kezdtem az olaszt és mondtam, h tulajdonképpen Andrea Bocelli dalai és a róla szerzett hírek miatt (15 évesen tudtam meg, hogy írt egy könyvet, amit még nem fordítottak magyarra; na akkor határoztam el, hogy fordító leszek). Ettől nagyon meghatódtak:D

Aztán együtt mentünk be a terembe,ahol a kéthetes találkozó megnyitója volt. Egy része angolul zajlott. Az angol hallatán Luciano, aki már tudott az "olasztrál" szakfordítói terveimről, azt kérdezte: "érted, amit mond?" - "Nagyjából" - mondtam, mire ő mosolyogva: "Akkor légyszi fordíts!":D Aztaa, angolról olaszra?:O máris bedob a mélyvízbe?:D persze tudtam, hogy csak hülyéskedik, de azért jól is esett ez a megelőlegezett nagy bizalom:D

A megnyitó után már jött is az első előadás, ami az 1848-49-es olasz-magyar irodalmi kapcsolatokról szólt, nagyyon tetszett. De Luciano a végén megint hülyéskedett: kérdezte, hogy tetszett, mire én: "nagyon érdekes volt, még magyar töriből is tudtam meg olyasmit, ami meglepett. És neked hogy tetszett?" - Luciano: "tetszett neke is, viszont.. mintha a tanár úr kicsit gyorsan beszélt volna!":O Wow! Most ezt komolyan egy olasztól hallom?XD Hisz a legtöbb olasz gyorsan beszél, és ez nem csak sztereotipia, hanem saját tapasztalat is!De mindenesetre, Luciano tök jó fej!!!

Előadás után ebédelni mentünk és én persze még mindig az olasz csapattal tartottam. Míg átmentünk a HK-ba (Hallgatói Klub) enni, Laura és Luciano épp arórl beszéltek, h van egy srác (a nevét nem mondták), aki nem tudott eljönni az első előadásra, mert 39 fokos láza van, a koleszban maradt, de remélik, hamarosan lemegy a láza. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, mert gondolom, már nagyon várta, hogy itt lehessen. Luciano meg is erősítette, hogy de még mennyire, hogy várta, azt mondta, egy Magyarországra szóló repülőjegynél szebb ajándékot el sem tudott volna képzelni! Hmm, ezek szerint ez a srác már járt nálunk - gondoltam, - de ki lehet az?

Hát ki más lehetett volna, mint Enrico! Ebédre pont befutott, akkorra lement a láza. Nem sokkal később jött, mint mi. Csak engem a többi olasz annyira lekötött, hogy nem is tűnt fel, hogy vele eddig nem találkoztam:D És mivel ilyen könnyedén éltem meg, a találkozás nem is dobogtatta meg annyira a szívem, mint gondoltam. Hiába, egy év, az egy év, akárhogy is... :) olvadozni legfeljebb csak atótl olvadoztam, hogy olaszok vesznek körül, de ettől már reggel 9 óta olvadoztam:O

Ebéd után volt még három előadás, amik közül kettő érintette az olasz identitás témáját. Kaptunk is egy kis szorgalmi "házit", hogy írjuk le róla a gondolatainkat. Ez engem nagyon megihletett, volt is róla sok gondolatom, de végül egyet sem mertem leírni, mert féltem, hogy túl komolytalanul látom a kérdést. De majd azért itt is fogok róla írni. Annál is inkább, mert két nappal később kiderült, hogy nem is hülyeség, amit gondoltam:D

2011 októberi olasz tali - Enrico nélkül

2011. okt. 8. szombat
okt. hetedikén hat olasz diák (két pasi és négy csaj) jött az egyetemre pár napra, így tegnap igazi partytime volt! Party-t szerveztünk a fogadásukra. A franciások és a spanyolosok is ott voltak, így tényleg jó sokan összejöttünk. Az olasz diákok között ott volt egy lány azok közül, akik februárban voltak nálunk. És ő... szóbahozta Enricót!:D mondta, hogy üdvözöl és egyébként meg néha emleget..:O nahát! A februári válaszmailjéből valahogy nem az jött át, hogy fog rám gondolni, inkább az, hogy el akar felejteni és inkább írjanak neki a többiek, de én ne:DD furcsa, mert már viszonylag rég volt, mégis, ahogy beszéltünk róla az olasz csajokkal, éreztem, hogy pirul az arcom, és a csajok is látták, hogy érzékenyen érint a téma. Így gyorsan át is kapcsoltunk az egyetemi dolgokra. Utána meg ettünk-ittunk, énekeltünk és még táncoltunk is. Olyan jó hangjuk van! Amikor gitárkísérettel énekeltek néhány olasz dalt, olyan volt, mintha már ezer éve együtt koncerteznének:D pedig akkor énekeltek együtt először, mert nem is csoptársak, hanem különböző évfolyamban és különböző szakokon tanulnak. Elhangzott többek között ez a szép nápolyi dal is:



Hát, ha valakik, akkor ők igazán tudnak jó hangulatot varázsolni! És már megint úgy énekeltem velük én is, mintha én is Itáliában születtem volna:D bezzeg utána, amikor a magyar táncház jött.. hát, a táncon még van mit gyakorolnom, de az olasz barátainknak mindenesetre tetszett a táncház is:) bárcsak gyakrabban jönnének! Ma meg holnap bp-i körúton vannak. Szívesen csatlakoztam volna én is, már csak a társaság miatt is, csak... annyira hideg van, még jóformán itt a lakásban is! Ilyen szempontból kár, hogy nem egy héttel előbb jöttek:D de sebaj, a jövő héten még lesz lehetőségem együtt lenni az olasz barátainkkal, mert ígérték, hogy lesz egy este, amikor ők főznek és meghívnak bennünket a koliba :) csak még azt nem tudom, melyik az a nap, de hamarosan :) unilife forever! Vagy olaszul vita d'uni per sempre!:D

Elérhetetlen Enrico története 3. rész

Az étteremből együtt mentünk vissza a szállásra Enricóval. Még mindig fürdőztem az aurájában és folyton arra gondoltam, amit az előbb mondott.

A csehek estjét is nagyon élveztük, volt benne egy paródia is Bálintról, amin szakadtunk:D jut eszembe, h lehet egy paródiát nevetés nélkül előadni?:D nekik ez is ment :) nekem az ilyesmi nem menne, mert sokszor már a legapróbb dolgokon is nevetek:D

Ezután ismét party jött, amikor is természetesen igyekeztem Enrico közelében maradni. Ő épp 36 képeslap megírásán dolgozott. Ezeket az Itália különböző pontján élő barátainak és "lelki társainak" küldte el. A képeslap-írás után összegyűjtötte az aláírásainkat, emlékül a két Mo-n töltött hétről és rólunk. (másnap én is követtem a példáját a buszon: körbeadtam a laptopom és megkértem az olasz és cseh barátainkat, h írják be a mailcímüket).

Enrico még az utolsó este sem várta meg a party végét: hamar jött, hogy elbúcsúzzon. Ekkor átöleltük egymást :) persze megint kértem, h ne menjen el holnap:D de erre azt mondta, h "dehát tudod, h nem lehet! De sosem felejtelek el. Vigyázz magadra!" - lassan elengedtük egymást és csak azt éreztem, h majd kiugrik a szívem és h legszívesebben visszafordítanám az időt, ha tudnám...

Másnap már hatkor fenn voltunk, mert a busz fél hétkor indult Szegedről. Naivan azt hittem, h még lesz lehetőség egy kis társalgásra az olaszokkal, de igazából mindenki nagyon álmos volt a búcsúparty után, még én is, így inkább csak bóbiskoltunk:D de azért a mailcímeket megszereztem, ami nagy szó, mert a tavalyi csapatótl nem sikerült:D

Ferihegyen aztán leszálltak az olaszok. Mondanom sem kell, nem kis kísértést éreztem arra, h leszálljak velük én is.. Enrico.. Kétszer is visszaszállt elbúcsúzni, a másodiknál majdnem fent is maradt a buszon:D Ezen elmosolyodtam, de egyébként meg ismét zokogtam. Tudtam, h nehéz lesz, de hogy ennyire... a mellettem ülő bnőm azzal vigasztalt, h neten simán tarthatjuk a kapcsolatot. Erre én zokogva: "az lehet... de kár,... h msn-en nem lehet aurát küldeni!..":D

De a szomorú az, h mint kiderült még mailben sem... Mert hát persze nem bírtam ki és már következő nap, szombaton küldtem egy mailt Enricónak. Megírtam benne, h azért volt olyan nehéz a búcsú, mert tudtam, h ezután egy évig nem találkozhatunk (még csütörtök este mondta, hogy ha minden jól megy, egy év múlva visszajön Mo-ra, mert itteni művtöris témáról szeretne szakdolgozni). írtam neki keresztényi dolgokkal kapcsolatban is, hisz tudtam, h ez tetszeni fog neki. Csatoltam egy keresztény dalt is a mailhez (magyart nem akartam, de tudtam, h angolul is ért, így egy angol keresztény kórusművet csempésztem a mellékletbe, aminek a címe: I'm forever grateful"). Megírtam neki még, h sosem felejtem el a szavait és ő örökké a szívemben fog élni, még, ha nem is lehet velem itt Mo-n.

Izgatottan vártam a válaszát. Vasárnap vissza is írt, de a szentimentális szavaimra egyáltalán nem reagált, amiből megértettem, h egy értékes barátságnál semmi többet nem akar. Érzelmek helyett megkért arra, h mondjam meg a többi csoptársamnak (vagyis a többi lánynak!) h írjanak neki, h megtudja a címüket. Jaés ő is küldött egy (olasz) keresztény zenét.

Azóta már legalább ötször sírtam érte, de írni azóta egyszer sem írtam neki. Mert hát mit írjak ezek után? Mi történt az egyetemen? Mit tanulok? H telnek a napjaim? Szal ilyen általánosat, érzelmek helyett?... az nekem nem menne.. nem tudnék neki közömbösen írni. persze ha tudnám, h ő is azt érzi, amit én, más lenne, akkor persze elcseveghetnénk bármilyen általános dologról is, de így üresen nem (nem tudom, értitek-e ezt a megfogalmazást, remélem igenXD).

Szóval Enrico most Bergamóban... Én meg itt Mo-n... egyedül... :( és igazán reményem sincs arra, h valaha is többet fog érezni irántam egy értékes barátságnál :( és ennek nemcsak az az oka, h országok választanak el minket, és most már csak neten tudnánk tartani a kapcsolatot, hanem az is, hogy... hát elgondolkodtam és úgy érzem, a katolikus kereszténység az, ami mellett igazán elkötelezte magát. Így már nem fér a képbe egy barátnő :(

2011. febr. 18-án tehát visszatért Itáliába.. És nem hagyott nekem mást, mint egy szép álom emlékét...

Elérhetetlen Enrico története 2. rész

Szerda este a csoptársaim elmentek egy volt oszttársukhoz és mivel tudták, h Enrico bejön nekem, kérdezték, h ők ugyan nem lesznek itt az esti bulin, de mi lenne, ha Enricóval mennék el? Király ötletnek tűnt (ez persze nem olyan buli volt, ahová egymást meghívtuk, hanem alapból ment az egész olasz-cseh-magyar társaság, szal még félreérthető sem lehetett). Amikor odamentünk Enricóékhoz, mondták, h persze, miért ne tölthetnénk együtt az estét.. De ehhez képest épp Enrico volt az, aki már a leghamarabb eltűnt a buliról. Azt mondta, fáradt és szomorú és nincs kedve szórakozni. Ezt végképp nem tudtam mire vélni és nagyon rosszul esett. Főleg azért, mert tudtam, h pénteken már utaznak haza Olaszországba és nincs már sok időnk együtt. De tényleg furcsa volt ez a szomorúság, amiről nem derült ki, mi okozta, csak egyik percről a másikra tört rá. Akárhogy kértem, h ne lépjen le, lelépett már 11 körül. Aztán éjfélkor újra visszajött, de csak odaköszönt nekem. Na, ennyit a hozzáfűzött álmokról - gondoltam. Egész este azon gondolkodtam, mi miatt lehetett szomorú és miért viselkedett olyan furcsán, amikor napközben meg még vacsinál is vidámnak tűnt. Abban még reménykedtem, h esetleg ő is érzi, h kevés időnk van péntekig - na de utána az is eszembe jutott, h akkor, ha én is úgy bejönnék neki,ahogy ő nekem, biztos ott lett volna velem hajnali 2ig a buliban (nem hangos diszkóparty volt, hanem olyan helyre mentünk bulizni, ahol a zene mellett is simán tudtunk beszélgetni, így végképp nem értettem a szitut).

A többi olasszal el voltam hajnalig, haverkodtunk, és csomót énekeltünk, teljesen le voltak döbbenve, h mennyi olasz dalt ismerek:D nekik meg a csoptársaimmal és Bálintékkal magyar népdalokat is tanítottunk, arik voltak, ahogy énekelték :)

Csütörtök volt az uccsó napunk együtt az olaszokkal. Elhatároztam, h nem gondolok Enricóra, de ez persze nem sikerült, annál is inkább, mert szinte minden előadáshoz fűzött egy-egy észrevételt, így mindig hallottam a hangját és ábrándoztam arról, h milyen jó lenne, ha ma este kiderülne, hogy ő is engem keresett már évek óta:D

A vacsinál aztán pont hozzánk ült le, épp velem szemben. A csajokkal és vele elkezdtünk beszélgetni az olaszországi tanulási lehetőségekről, irodalomról, zenéről és egyházról... igen, jólolvastátok, egyházról. Ugyanis egy valamit nem írtam le eddig Enricóról. Mégpedig azt, hogy klerikus: olyan diák, aki különböző egyházi szolgálatokat végez (pl. kántor, ministráns, etc.). Egy klerikus félúton van a világi és a papi lét között, vagyis igazából még nyugodtan lehetne barátnője, ha szeretné... Ez a mély vallásosság Enrico egész lényére rányomja a bélyegét. Ettől én egy percig sem riadtam vissza, hisz a vallás tőlem sincs távol. De Enricót valahogy, mintha ez a végtelen őszinteség és szeretet tette volna különlegessé a számomra. Na meg persze a közös zenei, történelmi érdeklődés, a kellemes ének- és beszédhang, stb.

Ahogy ott ültünk az asztalnál és beszélgettünk, rádöbbentem, hogy ha tehetném, nem engedném vissza Olaszországba. De mielőtt még ezen szomorkodhattam volna, egyik csoptársam elterelte a figyelmem egy vicces kérdéssel: "Enrico, hallottam, h orgonán játszol. Játszottál már hidrauliszon is?":D A hidraulisz, mint tudjuk, egy antik római hangszer:O Bár lehet, még valahol ma is létezik hasonló, de mindenesetre nagyot nevettünk.

Nemsokára Enrico különböző szép idézetet olvasott fel a zenéről és nagyon megdobogtatta velük a szívem. Te jó ég, hát még létezik pasi, akinek ennyire egyezik az érdeklődése az enyémmel? Jó, nyilván, zeen nélkül senki sem tudna élni. De ahogy Enrico olvasott róla, azt sosem fogom elfelejteni, mert azokból az idézetekből átjött, hogy nemúgy éli meg a zenét, mint bárki más, hanem, mint az élet egyik nagy csodáját: ahogy én is :)

Aztán a csajok mondták, h lassan menjünk át a másik épületbe, mert kezdődik a csehek estje. De akkor már alig hallottam, amit mondtak.. hogy is mondjam... fürdőztem Enrico aurájában (bocsi, ezt máshogy nem tudom kifejezni:D) és egyre azt kívántam, bárcsak ne menne haza másnap! Észre sem vettem, hogy könnycseppek peregnek az arcomon.. a csajok megkérdezték olaszul, h mi történt? És ekkor törtem ki, de csak magyarul: "én nem akarom, h Enrico visszamenjen olaszországba! Azt akarom, h maradjon itt velem Mo-n!" Egyik csoptársam, aki közvetlen mellette ült, megsúgta neki olaszul, amit mondtam. Igazából örültem ennek, mert magamtól nem mertem volna neki így megmondani, mert már sokszor így is az volt az érzésem, h túlságosan lerohanom őt.

Enrico ezután végtelenül szép dolgokat mondott,amik örökké a szívemben maradnak, de ahhoz, hogy leírjam őket, nincsenek igazán szavak. Pl. hogy az, hogy megismerhettük egymást, egy igazi felejthetetlen ajándék, több, mint egy egyszerű ismerettség. És hogy mostantól egyikünk sem lesz egyedül, mert, bár ő holnap hazamegy, lélekben mindig együtt lehetünk, nem hagy egyedül. (aki nem ismeri őt, talán furcsának tartja mindezt, de én a szívembe véstem és sohasem felejtem el). Még sohasem vigasztalódtam meg ilyen könnyen. Ahogy Enrico beszélt, azt vettem észre, hogy a könnyek helyébe észrevétlenül a mosoly lép és csak arra tudok gondolni, hogy Enrico egy nemmindennapi ember és végtelenül hálás vagyok, hogy én is ismerhetem.

Elérhetetlen Enrico története 1. rész

Megint rám tört a nosztalgia és egy tavalyi olaszos élményemet hoztam most el. Mostanában megint gyakran van szentimentális és pasihiányoló hangulatom, talán ezért is törtek fel ezek az emlékek, amik most jönnek, fejezetekben, mintha vmi kisregény lenne:O csakhogy ez a sztori igaz.

17 éves korom óta olasz pasiról álmodtam, olyanról, aki nem iszik, nem dohányzik, szép hangja van, ért a zenéhez, lehet vele erről beszélgetni és élvezi is, kedves és igazi olaszos kisugárzása van. Na és persze romantikus, jó a humora. Éjszakánként sokat álmodoztam róla, sőt, még vmi regényféleséget is elkezdtem írni, amiben megörökítettem ezeket a romantikus álmokat.

Teltek-múltak az évek, de persze sokáig nem bánkódtam azon, h nincs pasim, mert biztos voltam benne, hogy ha Itáliában élnék, már rég lenne. Úgy gondoltam, csak azért nincs, mert, úgymond, rossz helyen vagyok. Mo-n (és pláne vidéken) kevés az esélye annak, h pont olaszokkal fussak össze...

De aztán eljött 2011, február 7-e, amikor olasz és cseh diákok érkeztek az egyetemre egy kéthetes kurzusra. Először úgy tudtam, az olaszok közt nincs is pasi. Mígnem febr. 10-én kiderült, h mégis:D csak mivel szőke és nem tipikus a kinézete, mindenki azt gondolta, h cseh, csak nagyon jól beszél olaszul XD Enricónak hívják. 10-én szerveztünk "magyar estet", ahol volt kvíz is, ezen épp egy csapatban voltam vele, meg egy Federica nevű lánnyal. Nagyon jól elszórakoztunk, rengeteget nevettünk, olasz dalokat énekeltünk (egyszer még egy kis töri is szóbakerült, így még az olasz himnuszt is elénekeltük együtt:O) és tényleg úgy éreztem, hogy na igen, ez az az igazi életérzés, amire mindig is vágytam. (nem véletlenül írtam ám a nyárral kapcsban sem, h nem angolul szeretném felfedezni Itáliát! :)

Jaj, nagyon eltértem az eredeti sztoritól.. szóval az az este nagoyn vidáman telt. Legközelebb épp febr. 14-én találkoztam Enricóval, amikor az egész olasz-cseh-magyar csapat Szegedre utazott. Enrico mellém ült a buszon és beszélgettünk. Mögöttünk Federicáék ültek, akiknek egyszercsak eszébe jutott, h Valentin-nap volt és van egy Valentino (Bálint!XD) nevű jófej magyar srác, akit a névnapja alkalmából felköszönthetnének. Elkezdtünk énekelni, amibe még a tanárok is bekapcsolódtak :) később Enrico és Marcello valami angol dalt is énekelt, aztán Enrico olasz dalokkal jött vissza. És minnél többet énekelt, annál jobban belopta magát a szívembe. De persze nemcsak a hangjával: később zenetöriről beszélgettünk és ő majdnem mindegyik korszakból idézett egy-egy művet. Szinte már zavarban voltam, mert némelyik áriának v egyházi műnek nem jutott eszembe rögtön a szövege. Komolyan mondom, át tudtam volna ölelni éneklés közben. Hihetetlen kisugárzása van, még nem találkoztam ilyen pasival.

Aznap este rengeteget gondoltam rá. Valahogy úgy éreztem, a Valentin nap hozta el nekem őt. De aztán kedden jöttek az előadások és valahogy mindig a csoptársaimmal voltam: vártam, hogy Enrico keressen, mert nem akartam rámenős lenni.

Kedden este, febr. 15-én volt az olaszok estje. Ők is többféle játékot találtak ki rá. Az egyik az volt, h vkinek a homlokára ragasztottak egy nevet és az illetőnek kérdezgetnie kellett arról a névről, amit ráírtak, míg ki nem találta, h ki lehet. Pl. így: "olasz vagyok? Híresség? Politikus? A teremben vagyok?" a többiek látták, h milyen név áll a homlokán és eszerint válaszoltak. Na nem fogjátok kitalálni, h én "ki voltam"! :) Nanná, h Enrico! A csajok le is fényképeztek úgy, h rám van írva a neve és Ő ott áll mögöttem XD

Nem tudom miért, de ezt jelnek vettem. Így van ez, ha vki tetszik, mindjárt félreérted a legapróbb dolgot is, ami vele kapcsolatos... És aztán rövidesen ki is derült, hogy mennyire!

Felejthetetlen fordító-kaland - ez egy életre szól!

Másodév első félévéhez kapcsolódik még életem legelső nagyobb terjedelmű és minden addiginál nehezebb fordítása is. Fordtech3-ból egy 17 oldalas olasz nyelvészeti szöveget kaptunk, ami tele volt hivatkozásokkal, zárójelekkel, szakszavakkal és persze tizenhét soros körmondatokkal. Hm, igen, a "honfitársak" már csak ilyenek :) ez még nem is lenne gond, csak sajnos annak a tanárnak, akivel abban a félévben fordítottunk, volt egy olyan elve, hogy egy fordítónak meg kell maradnia annál a formátumnál, amiben az eredeti szöveget írták, vagyis a magyar szövegben nem szabad széttagolni a 17 soros olasz körmondatokat. Hmm.. Ez azért elég jókis nehezítő elem... Mindenesetre bevallom, hónapokig dolgoztam vele, minden nap, amit rá szántam, úgy keltem fel, h na most kész lesz! De már amikor tizedjére futottam neki és még mindig volt belőle öt oldal, akkor az már "kicsit" engem is megviselt. Nov. 21-én vasárnap már zokogva ültem a gépnél, mert teljesen kiábrándultam a képességeimből. Anyunak mondtam is, hogy mindig azt hittem, a lehetetlen nem létezik, erre pont egy olasz szöveg formájában jön szembe velem! És ez fájt benne a legjobban, hogy olyasvalaminek tűnt, amit, bármennyit is dolgozom vele, nem lehet úgy megírni, ahogy szeretném. Pedig még pihentem is előtte, mert délelőttvolt egy film a tv-ben, a Koala a konyhában. Nagyon tetszett, a gond csak az volt vele, hogy kb. csak 10 perc játszódott belőle az Ötödik Kontinensen, a többi valahol Németország környékén lehetett. Tök ari volt Nick, a főszereplő ausztrál kisfiú, aki titokban átköltöztette Németországba a koalát. Kate sokáig azt hitte, h a koala Ausztráliában maradt, három napig nem is derült ki a valóság. Egyszer, amikor Nick kinyitotta a szobája ajtaját, az apukája orrát megcsapta az eukaliptuszillat és megkérdezte:
Te Nick, milyen illat van a szobádban?
Mire Nick édesen: Ááá, ez csak Ausztrália!:D
A másik kedvenc jelenetem, amikor a koala mégis előkerül és feldúlja a konyhát. Kate még mindig nem tud róla, de Nick apja végig őt szidja: az egész konyhámat, az egész életemet felforgatta ez a szőrös izé!
Mire Kate: Naaa, azért mégiscsak a fiáról beszél!:D:D:D
Ebből a filmből tudtam meg, hogy a halászlé Ausztráliában sem ismeretlen. Hm, igen, vannak mkég érdekes dolgok :)

Na, jól elkalandoztam. Szó szerint:D Na, most vissza a fordítás-sztorihoz: anyuval akkor azt beszéltük, h másnap próbáljak összedolgozni a többiekkel. Azt eltökéltem, hogyha 22-én sem sikerül befejeznem, akkor nem tudok rá több időt szánni, mert így is szinte csak a két nyelvészetre, kulturtörire meg fordításra készültem, Itáliatörire meg pl. nem, pedig abból is volt vizsga...

Anyu tanácsát megfogadva másnap megkérdeztem a csoptársaimat, hogy összedolgozhatnánk-e kicsit.Hát, a csajok nem értek rá, legalábbis ezt mondták. Mondták, h ne aggódjak, nekem legalább már a java kész, nekik meg még van belőle 16 oldal... Jaaaj, persze, hogy lenne, amikor ahét csütörtökére le kellett adni? Na, mérgelődtem egy kicsit, de mégis bent maradtam tovább az egyetemen, hogy legalább mentsem, ami menthető. És láss csodát, még aznap el is készült két oldal! Az utolsó másfél viszont tényleg nem ment már. Sajnáltam rá az időt. De olyan mérges és szomorú voltam, hogy nemcsak sírtam, de még káromkodtam is, pedig nem szokásom.

De tényleg nem volt már több időm. Annál is inkább, mert másnap, nov. 24-én kulturtöriből kiselőadást kellett tartanom. Viszont erre már alig tudtam készülni. Pedig igazából már nagyon vártam, hogy olaszul prezentáljak, csak amikor élesben össze is jött, akkor meg úgy éreztem, nem volt elég időm felkészülni. De végül megvolt még aznap a prezentációm és nem is volt olyan vészes, bár nagyon izguultam és így kihagytam pár dolgot... Amúgy Puccinit prezentáltam, akitől naturalmente Amore (értsd: Andrea Bocelli:D) is énekelt.
És óra után olyasmi történt, amire gondolni sem mertem volna: a tanárnő megkérdezte, van-e valami baj. Nagyon rám lehetett írva, hogy van:D bevallottam neki a fordításos dolgot és megengedte, hogy úgy adjam be, ahogy van, nem kellett megírnom az uccsó másfél oldalt! A többieknek meg csütörtök helyett 30-ára kellett leadniuk :)

Nem is gondoltam volna, hogy a leggázosabb helyzetben történni fog valami, amitől megkönnyebbülhetek! És azt sem gondoltam volna, hogy a fordításomra jó jegyet fogok kapni. De azt kaptam! Jan. 18-án kiderült, hogy négyes lett!

Szóval megérte azt a sok küzdelmet! És bár akkor nagyon mérges voltam, hogy miért kaptuk azt a száraz és hosszú nyelvészeti szakszöveget, amikor a szakdolgozati fordításomat írtam, rájöttem, hogy mégiscsak sokat köszönhetek annak a gyakorlatnak. Jó edzés volt a szakdogára, még akkor is, ha a szakdogatémám nem a nyelvészettel kapcsolatos!

Tényleg sokat tanultam ebből a gyakorlatból; annyira, hogy azóta, ha valami nehezebb fordítanivalóval állok szemben, mindig példaként áll előttem, hogy ha azt a hipernehéz szöveget le tudtam fordítani négyesre, akkor a lehetetlen tényleg nem létezik és ez is menni fog!:O ez a másodéves jövőépítő kaland sok erőt adott a szakdolgozati fordításhoz és szerintem a további karrierem során is sok erőt fogok meríteni belőle :)

A szakdolgozó élet örömei - és nehézségei

Na, végre írok egy kicsit erről is:D bár egy hete szerdára ígértem, de annyi bbaj volt körülötte, hogy csak most jutottam el oda, hogy pesszimista hang helyet optimistábban tudok írni róla.

Ha jól emlékszem, áprilisban írtam róla utoljára. Mégpedig azt, hogy a 17 oldalas, reneszánszról szóló olasz tanulmány fordítása már majdnem kész, de most szünetel, mert az angolos jövőm miatt változott a terv, így csak az őszi félévben fogok államvizsgázni. Ez volt áprilisban; akkor még azt terveztem, hogy nyáron is folytatni fogom és szeptemberre már teljesen kész lesz a fordítás. Nos, ezt a náyir fogadalmamat nem tudtam betartani. Akármennyire is szeretem, nem tudtam rávenni magam arra, hogy míg mindenki más pihen, én dolgozzak:O Nyáron igazából még a számítógépet is alig akartam látni..

Így legközelebb csak szept. 4-én vettem elő a fordítanivaló tanulmányt. És ahogy átnéztem a magyar verziómat, több javítanivalót találtam benne. Ezen kívül arra is rájöttem, hogy sokkal kevesebb van kész belőle, mint ahogy emlékeztem:D Így szept. 4-étől kezdve négy napon át 5-6 órát - vagy többet is - a magyar verzió fényesítésével töltöttem, ill. azzal, hogy becsempésszem azokat a mondatokat, amik márciusban még annyira nehéznek tűntek, hogy ki is maradtak a fordításból. 6-án viszont már úgy éreztem, nem úgy haladok, ahogy terveztem, pedig nagyon szeretném időben befejezni. Ráadásul az a sok forrásmegjelölés is sok nehézséget okozott, pláne, mert tele volt olyan rövidítésekkel, amiket ezelőtt még nem láttam, így nem tudtam, hogy adjam vissza magyarul. De szept. 7-én, pénteken aztán újra rákapcsoltam és elterveztem, hogy a számomra érthetetlen rövidítésekről majd írok a tanár úrnak, amikor elküldöm neki a kész fordítást. Valamennyit úgyis biztosan javít majd a magyar verzión, így a rövidítéseket utólag is be tudom írni; ezeken kívül egyébként is volt még 3-4 mondat, ami sehogy sem állt össze a fejemben magyarul, szóval ezekről mindenképp írnom kell, ha elküldöm neki a fordítást. Ettől a tervtől teljesen megnyugodtam, és láss csodát, du. 3-ra a négy mondat híján kész is lett a 17 oldalas tanulmány magyar verziója! Bár az utolsó pár oldalt már nem mertem átolvasni, nehogy találjak benne valamit, ami nem tetszik és elvegye az örömömet:D épp ezért 7-én még nem küldtem el, egyrészt, mert péntek volt, másrészt, mert az uccsó néhány oldalt át akartam még nézni hétfőn. Szombat-vasárnap csak fürdőztem a boldogságban, hogy négy nap alatt befejeztem a szakdolgozati fordítást!:D Nagyon jó érzés volt:O szept. 10-én hétfőn aztán déltől nekiálltam letisztázni az utolsó pár oldalt és akkor vettem észre, hogy a forrásmegjelölés miatt még egy kis doksiszerkesztés sem jönne rosszul. Végül ebbe és néhány magyar mondat átfogalmazásába annyira belemerültem, hogy csak este 11 előtt öt perccel küldtem át a tanár úrnak a teljes magyar verziót:D csak ekkorra éreztem úgy, hogy most már tényleg olyan anyagot tudok küldeni, amivel 80-85%-ban elégedett is vagyok :) szuper érzés volt! Hát még az milyen szuper érzés lesz, ha a teljes szakdolgozat elkészül!

Mert hogy mondanom sem kell, a tanulmány fordításával még nincs vége. A következő lépés, hogy bemutassam a tanulmányban szereplő "reneszánsz-embereket", a történelmi hátteret, etc. Igen ám, csakhogy ez sokkal nehezebb, mint a fordítás:D Tudtam, hogy nehezebb lesz, nagy meglepetés nem is ért, csak azt nem tudtam, hogy ennyire...

Azért nehéz, mert a tanulmány reneszánsz-embereiről annyira keveset tudunk, hogy alig van róluk forrás. Anélkül meg nagyon nehéz összeállítani a fejezetet úgy, ahogy terveztem. Annál is inkább, mert annaka műnek a bemutatására is ki szeretnék térni, aminek a keletkezését elemzi az olasz tanulmány szerzője. De ha a három reneszánsz-emberről (na jó, hivatalosan: három humanistáról:D) kevés az anyag,akkor a műveikről mégkevesebb!

De azért négy forrás már van, három a humanistákról, egy pedig a háttérről, szóval annyira mégsem vészes a helyzet. SŐt, egy ötödik Mátyás király könyvtáráról is szól, amiről szintén ír a tanulmány, így be tudom építeni a bemutatásba.

De akkor hogy lehet az, hogy szept. óta még mindig nincs kész az első fejezet? A válasz egyszerű: több forrásból szerettem volna dolgozni, hogy igazán igényes munkát adhassak ki a kezemből. Így sokat kutattam, az internetes könyvtárakban is, az olasz elektronikus könyvtárból is kértem könyvet, amit egy napon belül meg is kaptam, viszont akármennyire is úgy tűnt a címe alapján,hogy bejövős, kiderült, hogy mégsem az... és ezen a héten az Akadémiai Könyvtárban is voltunk tesómmal, ahol szintén ez történt (errő még lehet, írni fogok). Ezek a tapasztalatok csak azt bizonyítják, hogy tényleg nagyon ritka témát választottam:O

De a jövő héten már tényleg muszáj megírnom azt a fejezetet a tanulmányhoz, bármennyi forrásom is van; nem várhatok tovább a forrásokra, mert nov. 15-én már le kell adni a szakdogát és addig még a bemutató fejezeten kívül a fordításom elemzését is meg kell írnom. Szóval jövő héten lesz, ami lesz...

Optimistábban is zárhatnám ezt a bejegyzést, de rájöttem, hogy a maximalizmusom és a sok akadály miatt most nem tudom:D de gondoljatok bele: ha szerdán vagy csütörtökön írtam volna róla, még pesszimistább lett volna.

A szerelem rejtelme

Ma ünnepli 54. születésnapját az a csodálatos énekes, aki gyönyörű dalaival segített megtalálni az utamat. Sohasem felejtem el, hogy dalai révén megajándékozott az olasz nyelv szeretetével és ezzel együtt sok-sok szép itáliai és egyetemi élménnyel.

Ez a fantasztikus énekes nem is lehetne más, mint első olasz szerelmem, Andrea Bocelli. Neki köszönhetem, hogy már 14-15 évesen tudtam, hogy az olasz az én jövőm. Az ő dalait hallgatva jöttem rá arra, hogy mennyi csodát rejt ez a mindennél édesebb hangzású nyelv, s hogy ennek a sok csodának a megismerése nem is lehetetlen, MERT MAGA A NYELV ÉPP OLYAN ÉDESEN KÖNNYŰ, MINT AMILYENNEK HANGZIK!

Nem tudom, mihez kezdenék, ha évekkel ezelőtt nem ismertem volna meg a dalait és nem tudtam volna meg, hogy írt egy könyvet, amit nem fordítottak le magyarra. Persze lehet, hogy akkor is megtaláltam volna a jövőmet valami másban. De hogy most olasz szakosként fordítónak készülök, azt az ő felfedezésének köszönhetem, és ennél szebb választást ma már el sem tudnék képzelni.

Ennek jegyében ma elhoztam nektek Andrea Bocelli egyik legszebb dalát. Alatta a saját fordításomban olvashatjátok a szövegét.



A szerelem rejtelme

"Én, aki éjjelente a tenger hangjaival éneklek,
Én, aki a Holddal beszélek, hogy megértsem egy szerelmi történet rejtélyét,
Úgy érzem, egyre közelebb vagy,
S szavaid tűzként égetik szívemet.
Életemet egy új dal hangjai kísérik
Ha rád gondolok.

Szabadság végtelen óceánjai,
Örömteli napok, miket sosem feledek,
Életemből a hideg tél sem rabolja el
A rólad szőtt vágyakat, emlékeket,
Szerelmem megannyi rejtélyét.

Az emlékekbe zárt idő rabjaként
Nem érzem többé a hajnali rózsa illatát
A hang, ami bennem él,
Csak kettőnkről beszél,
Mint édes gyötrelem, s a távoli álom nem is hagy többé nyugodni.
Nem egy búcsúdal ez, hanem egy édes zene,
Amit csak neked játszom.

Végtelen óceánok, felfedezem majd
a megannyi csillagot s Afrika földjét,
Majd bőrünkön érezzük egy új nap égető tüzét,
S átrepülünk a városok felett,
Egy új világ, mit két szerelmes szív felfedez:
A szerelem rejtelme csak ez!"

Megvalósult velencei álom - legelső itáliai élményem (2005)

Bár júl. 20-án igazából még Németországban voltam, az ott szerzett élményekről júl. 27-i dátumtól kezdve fogok csak írni. Most 30-án teszem fel egy régebbi itáliai élményemet 20-i dátummal, mert úgy érzem, mivel a blogom címe Olasztrália, az olaszországi élményeknek előbb kell megjelenniük benne, mint a németeknek :) már csak azért is, mert időben egyébként is hamarabb voltak és mert pl. júl. 21-én van az egyik nagy olasz élményem évfordulója. Ez is fenn lesz 21-i dátummal, s azután jönnek 27-től a német élmények! Most íme a 2005-ös Velence!

Velence volt az első olaszországi város, amit a családdal együtt felfedeztem magamnak és örökre a szívembe zártam. Ahogy anyu és a keresztanyuék is :) 2005-ben egy hirtelen nyári ötlet volt, hogy szeptember elején ruccanjunk át. Olyan gyorsan még nem szerveztünk meg semmit, mint akkor :)

Velencének, Itália legérdekesebb városának varázslatos hangulata van. 2005 szeptemberében még csak pár szót tudtam olaszul, mert nyáron kezdtem ismerkedni vele egy barátnőmtől kapott könyv révén; de ez a velencei kirándulás csak megerősített abban, hogy az olasz lesz az én utam. Csodálatos, hogy a város teljesen a tengerre épült. A tenger illata azonnal a hatalmába kerített. Velencében láttam először a tengert! Bár fürdőzni akkor még nem fürdőztem benne, csak egy helyen belemártottam a kezem. Nem hittem el, hogy ott van előttem a tenger, fantasztikus volt. Odajött egy idős olasz bácsi és valamit nagyon magyarázott, gesztikulálva. Na, ettől is olvadtam, bár érteni nem értettem. Velence + Tenger + cuki olasz emberke - ez már három ok az olvadásra, egyszerűen nem találtam szavakat, pedig még itthon elterveztem, h mit fogok mondani, ha olasszal talizom. De akkor csak álltam és mosolyogtam:D a bácsi egyébként a víz tisztaságáról beszélhetett, legalábbis, ahogy kikövetkeztettük :) ő volt az első olasz, akivel élőben találkoztam és meg is szólított. Ilyenek ők, kedvesek és közvetlenek, vidámak, ezért is szerettem meg őket. Azon a 2005. szept. 10-i reggelen fogadtam meg, hogy legközelebb már sokkal felkészültebben megyek Velencébe, hogy ha találkozom az idős bácsival, tudjak neki válaszolni :)

A Szent Márk téri harangok hangjába is beleszerelmesedtem, fel is vettem őket. :) És 2005óta nem volt olyan év, hogy éneklő gondolásokkal ne találkoztunk volna. Ők különösen megadják a város egyedülálló hangulatát. És rajtuk kívül is, a piactéren is többnyire olasz zenét hallottunk, egyiket először és utoljára Velencében hallottam, azóta is keresem, mert nagoyn tetszett, de még nem találtam rá:D És különös, hogy, bár VELENCE IS IGAZI TURISTAKÖZPONT, MÉGIS SOKKAL TÖBB OLASZ JÁR-KEL AZ UTCÁKON, MINT PL. Bibionében. Apropo utcák! Egyszerűen imádom azokat a szűk kis jellegzetes utcákat, amiket legtöbben egyszerűen sikátoroknak hívnak, én viszont "velencei sztráda"-ként emlegetek :) az egyikben le is vagyok fényképezve, amint benne állok és a két oldalára kiteszem a kezem, mintha átölelnék valakit, de valójában azt mutatom, h milyen keskeny:D pár éve Szentendrén is találtunk olyat, és amikor elkezdtünk rajta végigmenni, épp akkor szólalt meg a harang, így már Szentendrének is olaszos nevet adtam:D amúgy egyik évben épp voltak ott mediterrán napok ;)

Velencével tehát 2005 óta úgy vagyunk, hogy oda minden évben vissza kell térni és ezt 2006 és 2011 kivételével azóta valóban meg is tettük (2012-ről még nem tudok nyilatkozni, de talán még újra megvalósulhat ebben az évben is). Ennek jeléül, mintha csak Rómában járnánk, minden évben dobtunk is egy pénzérmét a tengerbe, hogy ezt megerősítsük. Igaz, eddig még nem töltöttünk el egy napnál hosszabb időt ebben az álomvárosban, ezért úgy tervezem, hogy majd az olasz szakos csoptársaimmal fogom igazán felfedezni. Mindenesetre már a legelső alkalommal is, amikor este fel kellett szállnunk a vonatra, elszorult a szívem. Mivel hallottam arról, hogy az olaszok gyakran sztrájkolnak, nagyon szerettem volna, ha aznap is ezt tették volna a vasutasok. De akkor nem így történt, de leírhatatlan élménnyel jöttem vissza Mo-ra. Utána, bármikor hallgattam régi olasz dalokat, mindig a velencei hangulat járt át. Igazából most is, ahogy írok róla. Érzem a tenger illatát, hallom a Szent Márk téri harangot, a hangoskodó vidám velenceieket és a gondolások énekét. Ide még vissza kell térni, mert a hangulatából sohasem elég!

"Hogy micsoda értetlen emberek vannak!":D

Az egyik legnagyobb olasz írónak, Alessandro Manzoninak van egy könyve, ami egy iszonyúan bolond pasiról, "Veneranda úrról" szól, aki általában csak a lényeget nem akarja megérteni, de általában pont ő érzi úgy, hogy az emberek értetlenek körülötte:D ebből aztán furcsa és vicces beszélgetések születnek. Az egyik ilyet lefordítottam, és most meg is osztom :)

"Veneranda úr megállt egy emeletes ház kapuja előtt, nézegette a sötét ablakokat és többször füttyentett, mintha hívni akarna valakit. Egyszercsak az egyik harmadik emeleti ablakon kihajolt egy férfi.
- Kulcs nélkül van? - kiáltott le a férfi az ablakból.
- Igen - kiáltottt Veneranda.
- És a kapu zárva van? - kérdezte a férfi az ablakból.
- Igen, zárva.
- Akkor ledobom önnek a kulcsot.
- Minek? - kérdezte értetlenül Veneranda.
- Hát, hogy kinyissa a kaput.
- Rendben - kiáltotta Veneranda, - ha azt akarja, hogy kinyissam a kaput, dobja csak le a kulcsot.
- Egyáltalán.. magának be kell mennie a házba?
- Nekem nem, mit csinálnék én ebben a házban?
- Hát nem itt lakik? - kérdezte az ablakon kihajoló férfi, aki most már egyre kevésbé értette a dolgot.
- Én nem - kiabálta Veneranda.
- De akkor miért kéri a kulcsot?
- Hát, ha maga azt akarja, hogy kinyissam az ajtót, a pipámmal mégsem tudom kinyitni, nem gondolja?
- De én nem akarom, hogy kinyissa - kiáltotta a férfi az ablakból, - csak azt hittem, maga is itt lakik. Hallottam, hogy fütyült.
- Miért, mindenki fütyül, aki itt lakik? - kérdezte Veneranda, még mindig kiabálva.
- Ha éppen nincs kulcsuk, akkor igen! - kiáltott a férfi az ablakból.
- Hát, nekem pont nincs kulcsom! - kiabálta Veneranda.
- Megtudhatnám, miért kell annyira kiabálni? - kérdezte egy harmadik férfi, a ház első emeletéről. - Maguk még aludni sem hagyják az embert!
- Azért kiabálunk, - magyarázta Veneranda, - mert az a másik a harmadikon van, én meg az utcán és ha halkan beszélnénk, nem értenénk egymást!
- Dehát maga mit akar? - kérdezte a morcos férfi az első emeletről.
- Kérdezze meg attól a harmadik emeleti fickótól, mit akar - mondja Veneranda. - Mert én még nem értettem meg: először le akarja dobni nekem a kulcsot, hogy kinyissam az ajtót, aztán mégsem akarja, hogy kinyissam, aztán azt mondja, ha fütyülök, akkor biztosan ebben a házban lakom...Szóval nem értem.. Tényleg, maga is szokott fütyülni?
- Hogy én? Fütyülni? Nem szoktam, miért kellene fütyülnöm? - kérdezte meglepetten a férfi az első emeletről.
- Hát, csak mert ebben a házban lakik - mondja Veneranda - Na mindegy, tőlem aztán akár még fütyülhet is, engem nem izgat.
Azzal Veneranda biccentett, s morgolódva továbbállt, hogy ő bizony nem érti ezeket a bolond embereket."