Épp most volt egy nagyon különös élményem. Facebookon bejelölt egy ismeretlen külföldi srác. Az adatlapjáról számomra nem derült ki semmi, bár láttam, hogy van két közös ismerősünk: egy olasz és egy magyar lány. Ez nekem kevés volt ahhoz, hogy visszajelöljem, ezért írtam neki egy üzenetet, amiben megkértem, ugyan írjon már egy kicsit magáról! Pár percen belül válaszolt is: kiderült, hogy Németországban él és azért jelölt be, mert kíváncsi arra, hogy milyen lehet vakon élni és szeretne vakokkal ismerkedni.
Hát... Egy részről örülök a nyitottságának. Más részről viszont nem tetszik, hogy elsősorban mint vakot keres és nem mint emberi lényt. Nem tudom eldönteni, hogy fogadjam-e el ezt és levelezzek vele vagy inkább elutasítsam... Ha már Facebook, akkor ott tudok egy nemzetközi csoportot, ahol sok kérdésére választ kaphatna. Ha nem engem akar igazán megismerni, csak a vakságot, akkor gondolom, ez is megteszi.
Már tíz perce pörög az agyam egy párhuzamon, ami nem tudom, mennyire az, de mindenesetre leírom, aztán ki-ki döntse el.
Szóval 2012-ben, amikor - szintén a Facebook révén - részt vettem egy ausztrál őslakos mozgalomban, bejelöltem a mozgalom oldalán egy nálam két évvel idősebb llányt. Lájkoltuk egymás kommentjeit, meg láttam, hogy az adatlapja alapján Ausztráliának épp azon a részén él, ahová én is el szeretnék jutni. A nevéből ítélve is valószínű volt, hogy Yolngu!
Nem is tévedtem, bár valójában félvér volt - az édesanyja Yolngu, az édesapja pedig eredetileg osztrák. Méghozzá nyelvész, aki sokáig élt abban a közösségben, ahol a lány született, de jelenleg már Melbourne-ben dolgozik.
Miután bejelöltem, pár hétig leveleztünk ezzel a lánnyal. Megírtam neki, hogy mennyire tisztelem az ausztrál őslakosokat és minden vágyam, hogy jobban megismerjem a kultúrájukat. És hogy ez a nagy szerelem Gurrumul Djarimirri c. dalával kezdődött 2011-ben.
Feltettem a lánynak pár kérdést azzal kapcsolatban, milyen az élet abban az őslakos közösségben, ahol most él. Reméltem, hogy részletesen ír majd róla, esetleg néhány kulturális dolgot is megtudhatok tőle. De csalódnom kellett: sok kérdésemre csak kitérő választ adott.
Rájöttem tehát, hogy ezt így nem lehet. És most már azt is tudom, mit érezhetett szegény lány, amikor a buta kérdéseimmel bombáztam. Bár én nem éreztettem vele olyasmit, hogy csak azért leveleznék vele, mert félvér... Eszembe sem jutott ilyesmi. De talán mégis hasoló a szitu.
Ti mit tennétek a helyemben ezzel az ismeretlen német sráccal?
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gondolatok-Érzések. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gondolatok-Érzések. Összes bejegyzés megjelenítése
augusztus 21, 2015
Sunchime remixek, Adrian Mole és 2002-2003-as emléktenger
Először a Sunchime-ról. Biztosan ismeritek, Dario G klasszikusa ez a szám. Délután volt a tévében egy műsor aláfestéseként és eszembe jutott, hogy régen mennyire szerettem. És emlékszem, mintha lett volna egy olyan feldolgozása is, ahol beleénekli egy csaj, h "I'll never let you go". Na ezt a feldolgozást kerestem a Youtubeon. Pont azt nem találtam, viszont sokkal jobbakat igen! Különösen Andrew Dringé tetszik, ezt hússzor is meghallgattam. Fantasztikus, kellemes, derűs életérzés árad belőle!
A másik, ami tetszett, az a "tropical" feldolgozása:
De Andrew Dringgel nem tudok betelni! Annyira jó, amikor ismersz és szeretsz egy számot és aztán évekkel később egy sokkal jobb hangszerelésben hallod!
Vagy amikor kiderül, hogy a tinikori kedvenc könyvsorozatodnak még mindig van folytatása! Sue Townsendtől az Adrian Mole-sorozatot úgy 12-13 éves koromban olvastam. De akkor csak az első három kötetét. És ezen a héten egy régi ismerősöm több mint 23 ezer dokumentumból álló elektronikus könyvtárában megtaláltam a folytatását, a negyedik és az ötödik kötetet! De hogy felfrissítsem az emlékeimet, az első hármat is újraolvastam. Ez az emlékfrissítés aztán nemcsak a könyvsorozattal kapcsolatos emlékeket ébresztette fel bennem, hanem a 12-13 éves korom eseményeit, hangulatait is. A 2002-es és 2003-as nyári táborokat. Az informatikus srácot, akit AZ EGYIK ILYENBEN minden áron meg akartam győzni, hogy telepítsen Windows2000-t a gépemre, mert 2002-ben a Win98 már nem az igazi. A véget nem érő hülyéskedéseket, ugratásokat. A nyaralást az unokatesóimnál, akik nem győztek csodálkozni azon, hogy tudtam megjegyezni Gigi D'Agostino angol dalszövegeit úgy, hogy akkor még nem is tanultam angolul; és ehhez kapcsolódóan a vitát az unokabátyámmal, akinek sehogy sem sikerült meggyőznie engem arról, hogy Gigi D'Agostino nem énekes, hanem DJ, ezért a dalaiban nem az ő hangját hallom! (persze ma már tudom és egyértelmű, de akkor, tizenkét évesen?!) A 2002-es piliscsabai református gyerektábort (persze nem a témája miatt,hanem mert ugyanabban az évben volt, mint amikor először olvastam Adriant. És 2002-ről egyébként sem tudok úgy írni, hogy ne említsem meg ezt a tábort). Az unokanővérem esküvőjét 2003-ban. És még ezen kívül is mennyi mindent eszembe juttattak Adrian Mole naplói! Jó néha visszagondolni a régi, gondtalanabb időkre...
De egy valamiért nagyon csodálom Adriant, még akkor is, ha csak fiktív karakterről van szó. Mégpedig azért, mert a sorozat 95 százalékában mindennap írt a naplójába! Ha Olasztráliát is ő írná, nem lennének üres napok, az biztos! :)
A másik, ami tetszett, az a "tropical" feldolgozása:
De Andrew Dringgel nem tudok betelni! Annyira jó, amikor ismersz és szeretsz egy számot és aztán évekkel később egy sokkal jobb hangszerelésben hallod!
Vagy amikor kiderül, hogy a tinikori kedvenc könyvsorozatodnak még mindig van folytatása! Sue Townsendtől az Adrian Mole-sorozatot úgy 12-13 éves koromban olvastam. De akkor csak az első három kötetét. És ezen a héten egy régi ismerősöm több mint 23 ezer dokumentumból álló elektronikus könyvtárában megtaláltam a folytatását, a negyedik és az ötödik kötetet! De hogy felfrissítsem az emlékeimet, az első hármat is újraolvastam. Ez az emlékfrissítés aztán nemcsak a könyvsorozattal kapcsolatos emlékeket ébresztette fel bennem, hanem a 12-13 éves korom eseményeit, hangulatait is. A 2002-es és 2003-as nyári táborokat. Az informatikus srácot, akit AZ EGYIK ILYENBEN minden áron meg akartam győzni, hogy telepítsen Windows2000-t a gépemre, mert 2002-ben a Win98 már nem az igazi. A véget nem érő hülyéskedéseket, ugratásokat. A nyaralást az unokatesóimnál, akik nem győztek csodálkozni azon, hogy tudtam megjegyezni Gigi D'Agostino angol dalszövegeit úgy, hogy akkor még nem is tanultam angolul; és ehhez kapcsolódóan a vitát az unokabátyámmal, akinek sehogy sem sikerült meggyőznie engem arról, hogy Gigi D'Agostino nem énekes, hanem DJ, ezért a dalaiban nem az ő hangját hallom! (persze ma már tudom és egyértelmű, de akkor, tizenkét évesen?!) A 2002-es piliscsabai református gyerektábort (persze nem a témája miatt,hanem mert ugyanabban az évben volt, mint amikor először olvastam Adriant. És 2002-ről egyébként sem tudok úgy írni, hogy ne említsem meg ezt a tábort). Az unokanővérem esküvőjét 2003-ban. És még ezen kívül is mennyi mindent eszembe juttattak Adrian Mole naplói! Jó néha visszagondolni a régi, gondtalanabb időkre...
De egy valamiért nagyon csodálom Adriant, még akkor is, ha csak fiktív karakterről van szó. Mégpedig azért, mert a sorozat 95 százalékában mindennap írt a naplójába! Ha Olasztráliát is ő írná, nem lennének üres napok, az biztos! :)
február 10, 2015
Challenge Accepted!
Azaz "Elfogadom a Kihívást!"
Ez a jelszavam 2015-re. Mégpedig azért, hogy az életem minden nehézségével bátran nézzek szembe, határozottabban haladjak a céljaim felé, bátran kiálljak magamért és ne riadjak meg semmitől. Csak így lehet. Elérkezett az életembe az az idő, amikor mégnagyobb erőbedobással, mégnagyobb elszántsággal, mégnagyobb kitartással kell küzdenem az álmaimért. Ha hiszek magamban, akkor az eddig lehetetlennek tűnő dolgok is lehetségessé válnak!
Ez a dal is ezt fejezi ki. Mindig is tetszett, de a szövegére csak januárban figyeltem fel és úgy érzem, sok mással együtt ebből is sok erőt merítek majd egész évben. 2015-ös jelszavamat és ezt a dalt mindenkinek sok szeretettel ajánlom :)
Ez a jelszavam 2015-re. Mégpedig azért, hogy az életem minden nehézségével bátran nézzek szembe, határozottabban haladjak a céljaim felé, bátran kiálljak magamért és ne riadjak meg semmitől. Csak így lehet. Elérkezett az életembe az az idő, amikor mégnagyobb erőbedobással, mégnagyobb elszántsággal, mégnagyobb kitartással kell küzdenem az álmaimért. Ha hiszek magamban, akkor az eddig lehetetlennek tűnő dolgok is lehetségessé válnak!
Ez a dal is ezt fejezi ki. Mindig is tetszett, de a szövegére csak januárban figyeltem fel és úgy érzem, sok mással együtt ebből is sok erőt merítek majd egész évben. 2015-ös jelszavamat és ezt a dalt mindenkinek sok szeretettel ajánlom :)
május 10, 2014
Nyelvviszga-sokk - avagy az "ausztrál", aki meghalt, mielőtt megszülethetett volna
Amikor 2009-ben önszorgalomból eljutottam olaszból a középfokú nyelvvizsgáig és megcsináltam, még a bátyám segített eligazodni a nyelvvizsga központi honlapján. Amikor megérkezett a vizsgám eredménye, és meglátta, hogy 80%-ra teljesítettem, így kiáltott: "Anett, sikerült! Olasz lettél!"
És már kattintott is a Fratelli d'Italiára, az olasz himnuszra, hogy lejátssza a sikeremért, nekem pedig kicsordultak a könnyeim az örömtől, fantasztikus érzés volt 19 évesen "olasznak lenni" egy sikeres nyelvvizsga révén.
Most, 24 évesen már el tudtam igazodni a központi honlapon. És mivel a felsőfokú angolra készülve végig a fordítói jövőm és Ausztrália lebegett a szemem előtt, egy sikeres vizsgaeredményt látva most így akartam kiáltani az ausztrál himnusz vagy az "I Am Australian" kíséretében: "Anyu, Brigi! Sikerült! Ausztrál lettem!"
Ez a terv azonban füstbe ment. Tegnap a központi honlapra belépve ugyanis a következő, rideg táblázat fogadott:
"Teljes vizsga
Hallás utáni értés: 45% 43% Sikertelen vizsgarész
Szóbeli kommunikáció: 40%
Olvasott szöveg megértése: 55% 60% Sikeres vizsgarész
Írásbeli kommunikáció: 64%
Az írásbeli vizsgarész sikeres."
Amikor tegnap ezt megláttam, összeugrott a gyomrom, émelyegni, szédülni kezdtem és percekig meg sem tudtam szólalni. Úgy éreztem, mintha valaki meghalt volna.
És valószínű ez tényleg így is volt. Ez a "valaki" a bennem élő ausztrál, aki, bár már nagyon meg akart születni, az utolsó pillanatban mégis belehalt a rideg számok szigorúságába.
Na jó, talán csak félig, hiszen az olvasás és írás megvan, de akkor is, hol marad a másik kettő? És vajon egy fél vizsga mennyit ér a felvételin? Egyáltalán lesz-e róla papírom úgy is, hogy teljesre jelentkeztem?
Össze vagyok törve. A bánatomat tegnap éjfélkor versbe is öntöttem, nemsokára megosztom itt is, még ha Olasztráliát nem lamentblognak terveztem. Dehát ember tervez, élet végez, de úgy, hogy sokszor hiába adsz a terveidbe mindent, még az sem elég.
És már kattintott is a Fratelli d'Italiára, az olasz himnuszra, hogy lejátssza a sikeremért, nekem pedig kicsordultak a könnyeim az örömtől, fantasztikus érzés volt 19 évesen "olasznak lenni" egy sikeres nyelvvizsga révén.
Most, 24 évesen már el tudtam igazodni a központi honlapon. És mivel a felsőfokú angolra készülve végig a fordítói jövőm és Ausztrália lebegett a szemem előtt, egy sikeres vizsgaeredményt látva most így akartam kiáltani az ausztrál himnusz vagy az "I Am Australian" kíséretében: "Anyu, Brigi! Sikerült! Ausztrál lettem!"
Ez a terv azonban füstbe ment. Tegnap a központi honlapra belépve ugyanis a következő, rideg táblázat fogadott:
"Teljes vizsga
Hallás utáni értés: 45% 43% Sikertelen vizsgarész
Szóbeli kommunikáció: 40%
Olvasott szöveg megértése: 55% 60% Sikeres vizsgarész
Írásbeli kommunikáció: 64%
Az írásbeli vizsgarész sikeres."
Amikor tegnap ezt megláttam, összeugrott a gyomrom, émelyegni, szédülni kezdtem és percekig meg sem tudtam szólalni. Úgy éreztem, mintha valaki meghalt volna.
És valószínű ez tényleg így is volt. Ez a "valaki" a bennem élő ausztrál, aki, bár már nagyon meg akart születni, az utolsó pillanatban mégis belehalt a rideg számok szigorúságába.
Na jó, talán csak félig, hiszen az olvasás és írás megvan, de akkor is, hol marad a másik kettő? És vajon egy fél vizsga mennyit ér a felvételin? Egyáltalán lesz-e róla papírom úgy is, hogy teljesre jelentkeztem?
Össze vagyok törve. A bánatomat tegnap éjfélkor versbe is öntöttem, nemsokára megosztom itt is, még ha Olasztráliát nem lamentblognak terveztem. Dehát ember tervez, élet végez, de úgy, hogy sokszor hiába adsz a terveidbe mindent, még az sem elég.
április 03, 2014
Gyógyító Életbölcsességek
Ismét gyönyörű gondolatokat hoztam, amikkel teljes mértékben képes vagyok azonosulni. Óriási Ahhaaa!-élményem volt, amikor először olvastam őket:
Optimizmus: aki optimistán szemléli a világot, az minden helyzetben lehetőséget és esélyt lát, akkor is, ha nehéz időszakon megy keresztül.
Nem hasonlítják folyton másokhoz magukat: lassan ölő méreg, ha állandóan a munkatársunkhoz, szomszédunkhoz, barátainkhoz, gyerekkori ismerősünkhöz hasonlítjuk
magunkat. Helyette inkább saját magunkat igyekezzünk meghaladni, magunkból a legtöbbet kihozni.
Jócselekedet: egy számunkra teljesen ismeretlen emberen segíteni nagy boldogsággal jár, ami kiapadhatatlan boldogságforrás.
Ápolják emberi kapcsolataikat: a legboldogabbak azok az emberek, akiknek mély családi, baráti kapcsolataik vannak, és őszintén ki tudják fejezni a másik
iránti érzéseiket.
A megbocsátás művészete: ne tápláljunk haragot azok iránt, akik megbántottak, sem olyan körülmények miatt, amelyek miatt hátrányos helyzetbe kerültünk,
hisz az egyenértékű a lelki fájdalommal, azaz a boldogtalansággal. Szenvedés helyett ezért bocsássunk meg, másoknak és önmagunknak is. A szenvedés legtöbbször
a megbocsátás hiányából fakad.
A jelenben való élés: ha igyekszünk a jelenre koncentrálni, akkor úgy tűnhet, megállítottuk az időt. Nem gondolunk arra, ami elmúlt, nem foglalkozunk azzal,
ami meg sem történt, egyszerűen szívvel-lélekkel az életünket éljük.
A fizikai test ápolása: ha tetszik, ha nem, a születésünkkor kapott testben vagyunk kénytelen élni, ezért szeretni, ápolni kell azt. Mérjük fel reálisan
testi adottságainkat, és azokból kiindulva próbáljunk meg változtatni, amennyiben kevésbé vagyunk elégedettek velük. Viseljük gondját testünknek, óvjuk,
ápoljuk, étkezzünk egészségesen, sportoljunk, örvendjünk, hogy benne élhetünk, hisz születésünktől fogva a halálunkig elkísér.
Kitartanak az álmaik mellett: az életben valóságos csodák történhetnek, ha az álmainkat követjük, és tűzön-vízen át kitartunk azok megvalósítása mellett.
Ne hagyjuk, hogy a kezdeti nehézségek eltántorítsanak.
Spiritualitás: ha behatóan foglalkozunk a spiritualitással, akkor rájövünk, hogy az Univerzum parányi részeként, szerepünkkel, az élettapasztalatainkkal
egy isteni szimfónia részei vagyunk, és az a feladatunk, hogy minél harmonikusabban illeszkedni tudjunk ehhez a kórushoz.
Mosoly és ölelés: a boldog emberek gyakran mosolyognak, számos alkalommal megölelik azt, akivel találkoznak, szeretet adnak, és teljes lényükkel érdeklődnek
mások iránt. A dalolászás, éneklés sem áll messze tőlük, hisz ezzel a boldogságuknak adnak hangot.
Az élet apró örömeinek élvezete: a nagy örömök mellett figyeljünk oda a mindennapi, apró, banálisnak tűnő örömökre is, hisz ezek értékelése nélkül nem
érezhetjük azt, hogy valóban élünk.
Optimizmus: aki optimistán szemléli a világot, az minden helyzetben lehetőséget és esélyt lát, akkor is, ha nehéz időszakon megy keresztül.
Nem hasonlítják folyton másokhoz magukat: lassan ölő méreg, ha állandóan a munkatársunkhoz, szomszédunkhoz, barátainkhoz, gyerekkori ismerősünkhöz hasonlítjuk
magunkat. Helyette inkább saját magunkat igyekezzünk meghaladni, magunkból a legtöbbet kihozni.
Jócselekedet: egy számunkra teljesen ismeretlen emberen segíteni nagy boldogsággal jár, ami kiapadhatatlan boldogságforrás.
Ápolják emberi kapcsolataikat: a legboldogabbak azok az emberek, akiknek mély családi, baráti kapcsolataik vannak, és őszintén ki tudják fejezni a másik
iránti érzéseiket.
A megbocsátás művészete: ne tápláljunk haragot azok iránt, akik megbántottak, sem olyan körülmények miatt, amelyek miatt hátrányos helyzetbe kerültünk,
hisz az egyenértékű a lelki fájdalommal, azaz a boldogtalansággal. Szenvedés helyett ezért bocsássunk meg, másoknak és önmagunknak is. A szenvedés legtöbbször
a megbocsátás hiányából fakad.
A jelenben való élés: ha igyekszünk a jelenre koncentrálni, akkor úgy tűnhet, megállítottuk az időt. Nem gondolunk arra, ami elmúlt, nem foglalkozunk azzal,
ami meg sem történt, egyszerűen szívvel-lélekkel az életünket éljük.
A fizikai test ápolása: ha tetszik, ha nem, a születésünkkor kapott testben vagyunk kénytelen élni, ezért szeretni, ápolni kell azt. Mérjük fel reálisan
testi adottságainkat, és azokból kiindulva próbáljunk meg változtatni, amennyiben kevésbé vagyunk elégedettek velük. Viseljük gondját testünknek, óvjuk,
ápoljuk, étkezzünk egészségesen, sportoljunk, örvendjünk, hogy benne élhetünk, hisz születésünktől fogva a halálunkig elkísér.
Kitartanak az álmaik mellett: az életben valóságos csodák történhetnek, ha az álmainkat követjük, és tűzön-vízen át kitartunk azok megvalósítása mellett.
Ne hagyjuk, hogy a kezdeti nehézségek eltántorítsanak.
Spiritualitás: ha behatóan foglalkozunk a spiritualitással, akkor rájövünk, hogy az Univerzum parányi részeként, szerepünkkel, az élettapasztalatainkkal
egy isteni szimfónia részei vagyunk, és az a feladatunk, hogy minél harmonikusabban illeszkedni tudjunk ehhez a kórushoz.
Mosoly és ölelés: a boldog emberek gyakran mosolyognak, számos alkalommal megölelik azt, akivel találkoznak, szeretet adnak, és teljes lényükkel érdeklődnek
mások iránt. A dalolászás, éneklés sem áll messze tőlük, hisz ezzel a boldogságuknak adnak hangot.
Az élet apró örömeinek élvezete: a nagy örömök mellett figyeljünk oda a mindennapi, apró, banálisnak tűnő örömökre is, hisz ezek értékelése nélkül nem
érezhetjük azt, hogy valóban élünk.
április 02, 2014
"Létünk értelme a szeretet"
Legalábbis én valahogy így fordítanám az alábbi Switchfoot-dal címét. Erről a dalról azt kell tudni, hogy kb. egy hónapja fenn van a kedvenc ausztrál keresztény toplistámon, ami szombatonként hallható a 16.5 RhemaFM-en, és nem tudok betelni vele. Nem tudom, hogy ők is ausztrálok-e, de az biztos, hogy ennek a dalnak a hangzásában is van valami, ami nagyon megragadott. És.. hát. ha jobban érteném a szövegét, azt mondanám, abban is. Viszont.. hát, a szavakat úgy elnyelik, ahogy csak lehet:D De amennyire értem, és ami a címéből is kiderül: a szeretet csodálatos erejéről szólhat. Arról, hogy a szeretet az, amiért érdemes küzdeni, a szeretet az, ami értékessé teszi az életünket. Mégpedig Krisztus szeretete, amit nyitott szívvel, félelem nélkül fogadjunk el és adjunk tovább. Ömm.. hát nekem valami ilyesmi jön át a dal szövegéből, nagyvonalakban. Szóval igen, nemcsak a hangzása ragadhat meg, hanem a szövege is, még ha el is nyelik a szavakat :) És akkor most íme maga a dal:
március 21, 2014
Blogpost az erkélyről!
Ez egyszerűen szuper! Itt ülök kint az erkélyen, mindenféle kábel meg vicek-vacak nélkül és írom ezt a bejegyzést. És a wifi révén még meg is fog jelenni anélkül, hogy visszamennék a szobába. így végre ahelyett,hogy a gépet kötném kábellel a nethez, és ezzel magamat is az íróasztalhoz, a netezést kötöm a levegőzéshez, mert a wifi miatt már bárhol elérhető. Jó, tudom, ez most úgy hangzik, mintha csak most fedeztem volna fel, hogy létezik wifi. Hát nem így van, de sajátom -bármilyen furcsán is hangzik - eddig még nem volt. Mint ahogy erkélyem sem:D aztán most szinte egyszerre lett mindkettő. És ez szuper érzés :)
Imádom ezt a csendes, zöld, jó levegőjű környéket, a madárcsivitelést - főleg késő délutánonként - egyszerűen mindent itt! Ezerszer jobban érzem magam, mint ott a zajos, levegőtlen városközpontban. A zeneszerzés is jobban megy itt, egyzserűen tele vagyok ötletekkel és egyre összetettebb kreációk születnek a zongorán.
Ilyen keleti kényelem mellett most már csak azt szeretném, ha végre munkám is lenne... De lehet, ara már csak a második diplomám után lesz lehetőség. Fordítóként biztosan könnyebb lesz! Most erre koncentrálok meg dolgozom rajta nagyon és akkor összejön. :) Ha mindig előre nézünk, nem lehet gond!
Imádom ezt a csendes, zöld, jó levegőjű környéket, a madárcsivitelést - főleg késő délutánonként - egyszerűen mindent itt! Ezerszer jobban érzem magam, mint ott a zajos, levegőtlen városközpontban. A zeneszerzés is jobban megy itt, egyzserűen tele vagyok ötletekkel és egyre összetettebb kreációk születnek a zongorán.
Ilyen keleti kényelem mellett most már csak azt szeretném, ha végre munkám is lenne... De lehet, ara már csak a második diplomám után lesz lehetőség. Fordítóként biztosan könnyebb lesz! Most erre koncentrálok meg dolgozom rajta nagyon és akkor összejön. :) Ha mindig előre nézünk, nem lehet gond!
február 20, 2014
Berente Ági a tudatosabb és környezettudatosabb életért
Teljesen egyetértek és szeretném, ha nagyon sokan megfogadnák az alább idézett jótanácsokat! Ha így lenne, máris sokkal szebb világban élhetnénk.
"Csak TE ne szennyezd a környezeted vegyszerekkel, le nem bomló anyagokkal.
Csak TE ne használd mindennap az autódat.
Csak TE ne egyél semmilyen műételt, műitalt.
Csak TE ne menj hipermarketbe vásárolni (ott a sarki zöldségbolt).
Csak TE sétálj, kocogj mindennap és eggyel kevesebben ülnek majd az orvosi váróban.
Csak TE ne vegyél meg minden felesleges marhaságot, ami szemetet képez úgyis.
Csak TE mondd azt gyermekednek mindennap: nagyon szeretlek.
Csak TE ne dobd el a csikket az utcán (csak TE ne vedd meg a doboz cigit).
Csak TE kerüld a tudatmódosító szereket, nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat.
Csak TE igyál tiszta vizet.
Csak TE ne nézd a tévéreklámokat.
Csak TE ne fogadd el a kéretlen reklámújságokat.
Csak TE gondoskodj környezetbarát energiafelhasználásról.
Csak TE zárd el a csapot fogmosás közben.
Csak TE húzd ki a tévét a konnektorból, ha elmész otthonról.
Csak TE ne kérj ingyen nejlonszatyrot a pénztárnál (vigyél magaddal otthonról).
Csak TE válogasd meg, milyen minőséget vásárolsz.
Csak TE termelj magadnak élelmet.
Csak TE használj friss alapanyagokat a főzéshez, és csak TE készíts friss, élő ételekből vacsorát. Csak TE mondj esténként egy rövid hálaimát eltelt napodért, szeretteidért, az élet csodájáért.
Olyan energiákat mozgatsz meg e néhány jelentéktelennek tűnő változással, melyek jelentősen növelik Földünk túlélési esélyeit, egyben az új emberiség kialakulásának lehetőségét."
/Berente Ági/
Azt kívánom, bárcsak sohase találták volna fel a pénzt. Hisz az bolondította meg az emberiséget, amiatt rombolják a Földet, az mozgat mindent - rossz irányba. Ha nem lenne pénz, sokkal szebb lenne minden. Akkor nem kellene aggódnunk, hogy mi lesz a Földdel 2050-re. Pénz nélkül minden egyszerű és harmonikus lenne. Bárcsak elhitte volna az emberiség, hogy az aranykor pénz nélkül is eljöhet!
Mindenesetre Berente Ági jótanácsait ajánlom mindenkinek.
"Csak TE ne szennyezd a környezeted vegyszerekkel, le nem bomló anyagokkal.
Csak TE ne használd mindennap az autódat.
Csak TE ne egyél semmilyen műételt, műitalt.
Csak TE ne menj hipermarketbe vásárolni (ott a sarki zöldségbolt).
Csak TE sétálj, kocogj mindennap és eggyel kevesebben ülnek majd az orvosi váróban.
Csak TE ne vegyél meg minden felesleges marhaságot, ami szemetet képez úgyis.
Csak TE mondd azt gyermekednek mindennap: nagyon szeretlek.
Csak TE ne dobd el a csikket az utcán (csak TE ne vedd meg a doboz cigit).
Csak TE kerüld a tudatmódosító szereket, nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat.
Csak TE igyál tiszta vizet.
Csak TE ne nézd a tévéreklámokat.
Csak TE ne fogadd el a kéretlen reklámújságokat.
Csak TE gondoskodj környezetbarát energiafelhasználásról.
Csak TE zárd el a csapot fogmosás közben.
Csak TE húzd ki a tévét a konnektorból, ha elmész otthonról.
Csak TE ne kérj ingyen nejlonszatyrot a pénztárnál (vigyél magaddal otthonról).
Csak TE válogasd meg, milyen minőséget vásárolsz.
Csak TE termelj magadnak élelmet.
Csak TE használj friss alapanyagokat a főzéshez, és csak TE készíts friss, élő ételekből vacsorát. Csak TE mondj esténként egy rövid hálaimát eltelt napodért, szeretteidért, az élet csodájáért.
Olyan energiákat mozgatsz meg e néhány jelentéktelennek tűnő változással, melyek jelentősen növelik Földünk túlélési esélyeit, egyben az új emberiség kialakulásának lehetőségét."
/Berente Ági/
Azt kívánom, bárcsak sohase találták volna fel a pénzt. Hisz az bolondította meg az emberiséget, amiatt rombolják a Földet, az mozgat mindent - rossz irányba. Ha nem lenne pénz, sokkal szebb lenne minden. Akkor nem kellene aggódnunk, hogy mi lesz a Földdel 2050-re. Pénz nélkül minden egyszerű és harmonikus lenne. Bárcsak elhitte volna az emberiség, hogy az aranykor pénz nélkül is eljöhet!
Mindenesetre Berente Ági jótanácsait ajánlom mindenkinek.
február 14, 2014
Valentin napi kívánságom
Drága Szent Valentin!
Arra kérlek ezen az éjjeli órán, teljesítsd egyetlen kívánságomat. 2012 nyarán megismertem egy csodálatos embert, aki örökre a szívembe költözött. Az, hogy találkozhattam vele, igazi ajándék volt, amit sosem felejtek el. Ő FELIX, s ahogy azt a neve is mutatja: egy igazi derűs angyal, akinek öröm a közelében lenni. Hangja, szavai, egész lénye megdobogtatta a szívem mindig, amikor vele lehettem. De akárhogy is próbálom leírni azt a csodálatos érzést, amivel megajándékozott, a szavak ki sem tudják fejezni.
2012 júl. 27-én láthattam utoljára a messzi német földön, Hamburgban. S bár már igen sok idő telt el azóta, nem szűntem meg ábrándozni róla. Egy decemberi üzenete miatt pedig új remény költözött a szívembe: mégpedig annak a reménye, hogy ebben az évben újra láthatom a Hamburg közelében szervezett Leo-táborban!
Kérlek, drága Szent Valentin, légy most közbenjáró és segíts, hogy 2014 augusztusában én is részt vehessek ebben a táborban, hogy újra láthassam életem FELIXÉT! Hiszen mindig rá gondolok, ha ezt a gyönyörű dalt hallgatom:
Oh igen, ez az én FELIX-songom, vagy ha úgy tetszik: Lied-em. Persze ő ezt nem tudja még, talán nem is tudhatja. De ha igen, akkor
Kérlek, drága Szent Valentin, juttass el engem az autusztusi táborba, amit ő szervez, hogy újra találkozhassak vele! Hisz látod, két év telt el, de a szerelmem iránta töretlen. Kérlek, segíts, hogy 2014 a mi évünk lehessen!
FELIX iránti örök szerelemmel:
"Annie Australis"
Utóirat az Olasztrália-olvasók részére: bocsánatot kérek a hosszú hallgatásért, mostantó igyekszem többször frissíteni a blogot. Ez a Valentin napi bejegyzés az ehhez a naphoz tartozó misztikum miatt került fel éjjel 02-14-kor. Tényleg óriási vágyam, amit ebben megfogalmaztam, így bízom benne, hogy teljesül. Holnap pedig igazibb bejegyzéssel jövök, amiben megírom, milyen blogfrissítő terveim vannak erre az évre. Előre szólok: rrrengeteg ausztrál, úgyhogy készüljetek!:D és mégegyszer bocsi az eltűnésért...
Most pedig vissza Szent Valentinhez: nagyon kérlek, ne felejts el engem és kívánságomat, ahogy én sem felejtem el FELIXET soha!
Arra kérlek ezen az éjjeli órán, teljesítsd egyetlen kívánságomat. 2012 nyarán megismertem egy csodálatos embert, aki örökre a szívembe költözött. Az, hogy találkozhattam vele, igazi ajándék volt, amit sosem felejtek el. Ő FELIX, s ahogy azt a neve is mutatja: egy igazi derűs angyal, akinek öröm a közelében lenni. Hangja, szavai, egész lénye megdobogtatta a szívem mindig, amikor vele lehettem. De akárhogy is próbálom leírni azt a csodálatos érzést, amivel megajándékozott, a szavak ki sem tudják fejezni.
2012 júl. 27-én láthattam utoljára a messzi német földön, Hamburgban. S bár már igen sok idő telt el azóta, nem szűntem meg ábrándozni róla. Egy decemberi üzenete miatt pedig új remény költözött a szívembe: mégpedig annak a reménye, hogy ebben az évben újra láthatom a Hamburg közelében szervezett Leo-táborban!
Kérlek, drága Szent Valentin, légy most közbenjáró és segíts, hogy 2014 augusztusában én is részt vehessek ebben a táborban, hogy újra láthassam életem FELIXÉT! Hiszen mindig rá gondolok, ha ezt a gyönyörű dalt hallgatom:
Oh igen, ez az én FELIX-songom, vagy ha úgy tetszik: Lied-em. Persze ő ezt nem tudja még, talán nem is tudhatja. De ha igen, akkor
Kérlek, drága Szent Valentin, juttass el engem az autusztusi táborba, amit ő szervez, hogy újra találkozhassak vele! Hisz látod, két év telt el, de a szerelmem iránta töretlen. Kérlek, segíts, hogy 2014 a mi évünk lehessen!
FELIX iránti örök szerelemmel:
"Annie Australis"
Utóirat az Olasztrália-olvasók részére: bocsánatot kérek a hosszú hallgatásért, mostantó igyekszem többször frissíteni a blogot. Ez a Valentin napi bejegyzés az ehhez a naphoz tartozó misztikum miatt került fel éjjel 02-14-kor. Tényleg óriási vágyam, amit ebben megfogalmaztam, így bízom benne, hogy teljesül. Holnap pedig igazibb bejegyzéssel jövök, amiben megírom, milyen blogfrissítő terveim vannak erre az évre. Előre szólok: rrrengeteg ausztrál, úgyhogy készüljetek!:D és mégegyszer bocsi az eltűnésért...
Most pedig vissza Szent Valentinhez: nagyon kérlek, ne felejts el engem és kívánságomat, ahogy én sem felejtem el FELIXET soha!
október 26, 2013
Itália, nekem akkor is hiányzol!
Épp most olvastam egyik kedvenc blogomon, az Olaszországba Jöttem-en Volterráról és
a róla írt bejegyzésről
eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik Itália és hogy hiába nyaraltam ott már többször, Toszkánába még nem jutottam el. A régión belül leginkább Firenze vonz már csak a reneszánsz és a szakdolgozatom témája miatt is. De persze ha egyszer lehetne, az összes toszkán városba és faluba ellátogatnék, magamba szívnám a hangulatukat, felidézném a történelmüket.
Igazából talán azért is vágyom ennyire Toszkánába, mert Andrea Bocelli miatt az volt az első olaszországi régió, amiről többet olvastam és aminek a hangulata már olvasás közben is átjárt. Mint ahogy a művész dalait hallgatva szintén. Andrea Bocelli ugyanis a Pisa megyei Lajaticóban született, amely épp Volterra és Pontedera között található (ebből következik, hogy Volterráról sem a Twilight olvasása közben hallottam először,még akkor sem, ha azóta akaratlanul is Aróék jutnak az eszembe róla!) Gyönyörű, természeti értékekben gazdag, hangulatos kis falu Lajatico, mindenképp látnom kell egyszer! Ahogy persze Pisát és Volterrát is. Bár Volterrát csakis Jacobbal szabad meglátogatni, van egy olyan érzésemXD Na jó, komolyra fordítva a szót, igazából a toszkánai utazást leginkább már tényleg egy pasival képzelem el. És lehet, hogy eddig pont azért nem valósult meg a szüleimmel vagy az egyetemmel, mert majd tényleg csak a leendő párommal fog. Mindennek oka van!
Bár tényleg hiszek ebben, most akkor is az a kérdésem: addig, amíg nem jutok el újra Itáliába, vajon mit tehetnék, hogy ne hiányozzon ennyire?:D
a róla írt bejegyzésről
eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik Itália és hogy hiába nyaraltam ott már többször, Toszkánába még nem jutottam el. A régión belül leginkább Firenze vonz már csak a reneszánsz és a szakdolgozatom témája miatt is. De persze ha egyszer lehetne, az összes toszkán városba és faluba ellátogatnék, magamba szívnám a hangulatukat, felidézném a történelmüket.
Igazából talán azért is vágyom ennyire Toszkánába, mert Andrea Bocelli miatt az volt az első olaszországi régió, amiről többet olvastam és aminek a hangulata már olvasás közben is átjárt. Mint ahogy a művész dalait hallgatva szintén. Andrea Bocelli ugyanis a Pisa megyei Lajaticóban született, amely épp Volterra és Pontedera között található (ebből következik, hogy Volterráról sem a Twilight olvasása közben hallottam először,még akkor sem, ha azóta akaratlanul is Aróék jutnak az eszembe róla!) Gyönyörű, természeti értékekben gazdag, hangulatos kis falu Lajatico, mindenképp látnom kell egyszer! Ahogy persze Pisát és Volterrát is. Bár Volterrát csakis Jacobbal szabad meglátogatni, van egy olyan érzésemXD Na jó, komolyra fordítva a szót, igazából a toszkánai utazást leginkább már tényleg egy pasival képzelem el. És lehet, hogy eddig pont azért nem valósult meg a szüleimmel vagy az egyetemmel, mert majd tényleg csak a leendő párommal fog. Mindennek oka van!
Bár tényleg hiszek ebben, most akkor is az a kérdésem: addig, amíg nem jutok el újra Itáliába, vajon mit tehetnék, hogy ne hiányozzon ennyire?:D
szeptember 23, 2013
A teremtés végtelen ajándékai - gyönyörű idézet és zene
"A teljes teremtés benned létezik, s minden, mi benned van, a teremtésben is létezik. Nincs határ közted és egy tárgy között, mely egész közel van hozzád, mint ahogyan közted és a messze lévő tárgyak között sincsen távolság. Benned van minden dolog, a legkisebb és a legnagyobb, a leghatalmasabb s a legmagasztosabb, s minden egyenrangú.
A Föld minden eleme egyetlen atom. A szellem egyetlen mozdulatában benne van az élet összes törvénye. Egyetlen csepp vízben benne van a végtelen óceán rejtélye. Léted megjelenési formája az élet minden megjelenési formáját magában rejti.
Figyelj benső éned hangjára, nézz bele idő és tér végtelenségébe. A csillagok dalolnak ott neked, a számok beszélni kezdenek hozzád, a kozmosz örök kórusának hangjaival. Minden egyes Nap Isten egy gondolata, és minden egyes bolygó ennek a gondolatnak egy változata."
(Hermész Triszmegisztosz)
A Föld minden eleme egyetlen atom. A szellem egyetlen mozdulatában benne van az élet összes törvénye. Egyetlen csepp vízben benne van a végtelen óceán rejtélye. Léted megjelenési formája az élet minden megjelenési formáját magában rejti.
Figyelj benső éned hangjára, nézz bele idő és tér végtelenségébe. A csillagok dalolnak ott neked, a számok beszélni kezdenek hozzád, a kozmosz örök kórusának hangjaival. Minden egyes Nap Isten egy gondolata, és minden egyes bolygó ennek a gondolatnak egy változata."
(Hermész Triszmegisztosz)
szeptember 17, 2013
Elhangolódva
Bocsi, ez most ilyen száraz önismereti jellegű írás, ami úgy születik, hogy próbálom rendezni a gondolataimat. Itt most szakad az eső, úgyhogy ennél jobb időzítés nem is kell, még az idő is a hangulatomba vág...
Az is lehetne a bejegyzés címe, hogy "lehangolódva", de érzem, ennél többről van szó. Akárhogy is próbálom a szőnyeg alá söpörni, már nem titkolhatom tovább: valami történt azzal a vidám, önbizalomgazdag lánnyal, aki 2012 márciusában elkezdte írni ezt a blogot. Igaz, 2012 márciusa óta sok minden történt, pl. elkészült a szakdogám és, bár a TO nem nagyon akarta, végül még az olasz szakos diplomám is meglett, amit úgy értem el, hogy a TO kidobott az ajtón, én meg szépen visszamásztam az ablakon! Mert ugye az olaszért bármit! Erre az időre már mosolyogva gondolok vissza, még ha nem is volt olyan régen.
És míg olasz szakos voltam, közben egyre inkább barátkoztam az angollal is, mert hát Ausztrália-rajongóként tudtam: nem lehetek meg nélküle. És most, miután befejeztem az olasz szakot, rá kell jönnöm, hogy nem is annyira olaszosként, mint angolosként van rám szükség. Ugyanis, ahogy a nyáron néztem az álláshirdetéseket, láttam, hogy angolul beszélő munkaerőt szinte mindenhol keresnek, olaszost meg sehol. Sőt, még csehül, szlovákul, sőt kínaiul tudó munkavállalót is előbb keresnek, mint egy olasz szakos bölcsészt. Pedig amikor elhatároztam, hogy elvégzem az olaszt, az motivált hogy olaszul jóval kevesebben beszélnek, mint angolul pl., éppen ezért könnyű lesz majd munkát találnom. Én, kis naiv!
Végül is nem azt bánom, hogy elvégeztem az olasz szakot, hanem azt, hogy mellette nem mentem rá mégjobban az angolra. Bár, ha mégis visszaforgathatnám az időt, vagy egyszerre két életem lehetne, akkor nemcsak az olaszt végeztem volna el, hanem egy nemzetközit is, angol minorral. Ha így tettem volna, sokkal jobb lenne a szakangolom, sokkal jobban tudnék politikai cikkeket fordítani. Első kézből végigkövethettem volna most az ausztráliai választás eseményeit, és közvetíthettem volna. De miért is vágyom erre, amkor a politikát még magyarul, sőt olaszul sem szeretem? Nos azért, mert az ausztrál hírportálok hemzsegnek tőle (főleg most), bármerre kattintok, mindenhol lehet róla olvasni. És jó sok cikk jelenik meg az őslakosok és a politika kapcsolatáról is. Én meg hiába szeretném és próbálom is, nem tudom visszaadni magyarul. De nemcsak a politikát, hanem a környezettel, a klímaváltozással kapcsolatos ausztrál cikkeket is visszaadnám. De még kicsi vagyok hozzá.. Pedig Ausztrália a mindenem; tisztelem az őslakosokat; és a természetet; mindkettőért szeretnék tenni; annyira szeretem, hogy el szeretném hozni Magyarországra - persze átvitt értelemben, híreken keresztül. De ha a szakszavak gondot okoznak, akkor ez túl nehéz. Bár valószínű, hogy ettől még nem lehetetlen. Csak valami jó módszer kellene. Valami jó módszer és sokkal több angolos önbizalom. Mert ha az angolos önbizalmam akkora lenne, mint az Ausztrália iránti szeretetem, akkor valószínűleg én lehetnék az egyik legyorsabban dolgozó hírszerző. Istenem, de nehéz ez!
Foglaljuk csak össze: szeretem az angolt; imádom Ausztráliát, mindent megtennék érte...
Hoppá, hiszen pont ez az! Itt a lényeg, hisz az olaszért is mindent megtettem és lám-lám, még diploma is lett belőle! De az olasznál valahogy kezdettől sokkal nagyobb volt bennem a tűz, mindig is szorgalmasabban tanultam, mint az angolt. Ausztráliával kapcsolatban meg most jövök rá, hogy bár már sokadjára hangoztatom, hogy bármit megtennék érte, az a lázas tanulás mindig elmarad, ami az olasznál volt. Egy-egy fellángolás mindig van, de ez a fenti tervekhez ezek szerint kevés. Megőrülök! Sokkal könnyebb lenne, ha már most felvettek volna az angolos fordítói mesterképzésre! Ha már nemzetközit nem végeztem, ez akkor is segítene az ausztrál terveimben. Ez egy ördögi kör: mert oda csak felsőfokú angollal vesznek fel, ahhoz meg talán az a szintű tudás kellene, amit egyedül nem tudok megszerezni. Hangoztatom ugyan mindenkinek, hogy igen, de már nem vagyok benne biztos.
Na jó, most inkább befejezem. Ettől az eszmefuttatástól azt reméltem, okosabban és optimistábban fogom látni ezeket a dolgokat, ha kiírom magamból.. de ez sem így lett.. ez az én formám.. ráadásul az a fránya eső még mindig zuhog.. áh... end of the world...
Az is lehetne a bejegyzés címe, hogy "lehangolódva", de érzem, ennél többről van szó. Akárhogy is próbálom a szőnyeg alá söpörni, már nem titkolhatom tovább: valami történt azzal a vidám, önbizalomgazdag lánnyal, aki 2012 márciusában elkezdte írni ezt a blogot. Igaz, 2012 márciusa óta sok minden történt, pl. elkészült a szakdogám és, bár a TO nem nagyon akarta, végül még az olasz szakos diplomám is meglett, amit úgy értem el, hogy a TO kidobott az ajtón, én meg szépen visszamásztam az ablakon! Mert ugye az olaszért bármit! Erre az időre már mosolyogva gondolok vissza, még ha nem is volt olyan régen.
És míg olasz szakos voltam, közben egyre inkább barátkoztam az angollal is, mert hát Ausztrália-rajongóként tudtam: nem lehetek meg nélküle. És most, miután befejeztem az olasz szakot, rá kell jönnöm, hogy nem is annyira olaszosként, mint angolosként van rám szükség. Ugyanis, ahogy a nyáron néztem az álláshirdetéseket, láttam, hogy angolul beszélő munkaerőt szinte mindenhol keresnek, olaszost meg sehol. Sőt, még csehül, szlovákul, sőt kínaiul tudó munkavállalót is előbb keresnek, mint egy olasz szakos bölcsészt. Pedig amikor elhatároztam, hogy elvégzem az olaszt, az motivált hogy olaszul jóval kevesebben beszélnek, mint angolul pl., éppen ezért könnyű lesz majd munkát találnom. Én, kis naiv!
Végül is nem azt bánom, hogy elvégeztem az olasz szakot, hanem azt, hogy mellette nem mentem rá mégjobban az angolra. Bár, ha mégis visszaforgathatnám az időt, vagy egyszerre két életem lehetne, akkor nemcsak az olaszt végeztem volna el, hanem egy nemzetközit is, angol minorral. Ha így tettem volna, sokkal jobb lenne a szakangolom, sokkal jobban tudnék politikai cikkeket fordítani. Első kézből végigkövethettem volna most az ausztráliai választás eseményeit, és közvetíthettem volna. De miért is vágyom erre, amkor a politikát még magyarul, sőt olaszul sem szeretem? Nos azért, mert az ausztrál hírportálok hemzsegnek tőle (főleg most), bármerre kattintok, mindenhol lehet róla olvasni. És jó sok cikk jelenik meg az őslakosok és a politika kapcsolatáról is. Én meg hiába szeretném és próbálom is, nem tudom visszaadni magyarul. De nemcsak a politikát, hanem a környezettel, a klímaváltozással kapcsolatos ausztrál cikkeket is visszaadnám. De még kicsi vagyok hozzá.. Pedig Ausztrália a mindenem; tisztelem az őslakosokat; és a természetet; mindkettőért szeretnék tenni; annyira szeretem, hogy el szeretném hozni Magyarországra - persze átvitt értelemben, híreken keresztül. De ha a szakszavak gondot okoznak, akkor ez túl nehéz. Bár valószínű, hogy ettől még nem lehetetlen. Csak valami jó módszer kellene. Valami jó módszer és sokkal több angolos önbizalom. Mert ha az angolos önbizalmam akkora lenne, mint az Ausztrália iránti szeretetem, akkor valószínűleg én lehetnék az egyik legyorsabban dolgozó hírszerző. Istenem, de nehéz ez!
Foglaljuk csak össze: szeretem az angolt; imádom Ausztráliát, mindent megtennék érte...
Hoppá, hiszen pont ez az! Itt a lényeg, hisz az olaszért is mindent megtettem és lám-lám, még diploma is lett belőle! De az olasznál valahogy kezdettől sokkal nagyobb volt bennem a tűz, mindig is szorgalmasabban tanultam, mint az angolt. Ausztráliával kapcsolatban meg most jövök rá, hogy bár már sokadjára hangoztatom, hogy bármit megtennék érte, az a lázas tanulás mindig elmarad, ami az olasznál volt. Egy-egy fellángolás mindig van, de ez a fenti tervekhez ezek szerint kevés. Megőrülök! Sokkal könnyebb lenne, ha már most felvettek volna az angolos fordítói mesterképzésre! Ha már nemzetközit nem végeztem, ez akkor is segítene az ausztrál terveimben. Ez egy ördögi kör: mert oda csak felsőfokú angollal vesznek fel, ahhoz meg talán az a szintű tudás kellene, amit egyedül nem tudok megszerezni. Hangoztatom ugyan mindenkinek, hogy igen, de már nem vagyok benne biztos.
Na jó, most inkább befejezem. Ettől az eszmefuttatástól azt reméltem, okosabban és optimistábban fogom látni ezeket a dolgokat, ha kiírom magamból.. de ez sem így lett.. ez az én formám.. ráadásul az a fránya eső még mindig zuhog.. áh... end of the world...
szeptember 08, 2013
Érezd a FÉNYT, és add tovább! - a nap idézete
Érezz egyre több és több fényt magadban. Mindannyiszor, ha lehunyod a szemedet, lásd azt, hogy fény árasztja el az egész lényedet. Eleinte csak képzeled majd, de a képzelet nagyon kreatív.
Tehát képzelj el egy lángot a szív közelében, és képzeld azt, hogy tele vagy fénnyel. Szüntelenül növeld azt a fényt. Szinte szédítővé válik! És nem csak te fogod érezni; mások is érezni kezdik majd. Mindannyiszor, ha közel vagy hozzájuk, érezni kezdik, mert vibrál.
Ez mindenki vele született joga, de kifejezésre kell juttatnod az igényed iránta. Ez olyan kincs, amelyre senki sem tart igényt. Ha nem tartasz rá igényt, halott marad, eltemetve a föld alatt. Amint magadnak követeled, a saját, belső lényedet követeled. Ezért mindannyiszor, ha fényt látsz, érezz mély tiszteletet. Még az egészen közönséges dolgoknál is: ég a lámpa, és te mély tiszteletet érzel, csodálatot. Csak figyeld az éjszaka csillagait, és érezz kapcsolatot velük. Reggel felkel a nap. Figyeld, és engedd, hogy felkeljen vele a belső napod. Mindannyiszor, ha fényt látsz, azonnal próbálj meg kapcsolatot teremteni vele – és hamarosan képes leszel rá.
Osho)
Tehát képzelj el egy lángot a szív közelében, és képzeld azt, hogy tele vagy fénnyel. Szüntelenül növeld azt a fényt. Szinte szédítővé válik! És nem csak te fogod érezni; mások is érezni kezdik majd. Mindannyiszor, ha közel vagy hozzájuk, érezni kezdik, mert vibrál.
Ez mindenki vele született joga, de kifejezésre kell juttatnod az igényed iránta. Ez olyan kincs, amelyre senki sem tart igényt. Ha nem tartasz rá igényt, halott marad, eltemetve a föld alatt. Amint magadnak követeled, a saját, belső lényedet követeled. Ezért mindannyiszor, ha fényt látsz, érezz mély tiszteletet. Még az egészen közönséges dolgoknál is: ég a lámpa, és te mély tiszteletet érzel, csodálatot. Csak figyeld az éjszaka csillagait, és érezz kapcsolatot velük. Reggel felkel a nap. Figyeld, és engedd, hogy felkeljen vele a belső napod. Mindannyiszor, ha fényt látsz, azonnal próbálj meg kapcsolatot teremteni vele – és hamarosan képes leszel rá.
Osho)
augusztus 24, 2013
A tenger odaadó gyermekei
Ezt a dalt az ideji NAIDOC Week hozta el nekem júliusban. 2012-ben jelent meg, s díjat is nyert a National Indigenous Music Awardson. Megríkatott, amikor először hallottam és gyakran még most sem tudom könnyek nélkül hallgatni. Az aboriginek és a természet, ezen belül is a tenger kapcsolatát mondja el. Csodálatos az a természethez való szeretetteljes, szinte gyermeki kötődés, amiről ez a dal szól.
"Kövess engem
a mély kék tengerhez,
Kövess engem
a mély kék tengerhez,
látom a színjátszó naplementét,
olyan, mint ŋarrpiya,
látom a színjátszó naplementét,
gyönyörű, mint ŋarrpiya.
(...)
Szívem visszavágyik
a mély kék tengerhez,
szívem visszavágyik a mély kék tengerhez,
látom arcát,
ahogy rám mosolyog,
érzem ölelését,
ahogy felemel."
Bár én nem vagyok aborigin, olyan, mintha ez a dal a szívem hangján született volna: teljesen át tudom érezni mindazt, amit jelent. A tenger felemelő ölelését és mosolyát Olaszországban éltem át először, s ezt a dalt hallgatva rögtön újra átjárt ez a csodálatos érzés. S bár én nem vagyok bennszülött, azt hiszem, a tengerrel kapcsolatban mégis közösek az érzelmeink. Sohasem felejtem el szeretni és tisztelni, hálát adni azért, hogy én is fürdőzhettem benne, s hogy annyi örömöt okozott; hálát adni a sok szép, különleges kagylóért, amiket az aljáról hozhattam fel; hálát adni azért, hogy vigyázott rám, amíg úsztam; hogy sohasem engedett túl mélyre merülni, lebeghettem a felszínén, odaadó ölelésében; s végül hálát adni a halakért is, amikkel egy-egy ebédre vagy vacsorára megajándékozott. Azt kívánom, bárcsak én is vigyázhatnék rá, hisz olyan értékes és csodálatos!
"Kövess engem
a mély kék tengerhez,
Kövess engem
a mély kék tengerhez,
látom a színjátszó naplementét,
olyan, mint ŋarrpiya,
látom a színjátszó naplementét,
gyönyörű, mint ŋarrpiya.
(...)
Szívem visszavágyik
a mély kék tengerhez,
szívem visszavágyik a mély kék tengerhez,
látom arcát,
ahogy rám mosolyog,
érzem ölelését,
ahogy felemel."
Bár én nem vagyok aborigin, olyan, mintha ez a dal a szívem hangján született volna: teljesen át tudom érezni mindazt, amit jelent. A tenger felemelő ölelését és mosolyát Olaszországban éltem át először, s ezt a dalt hallgatva rögtön újra átjárt ez a csodálatos érzés. S bár én nem vagyok bennszülött, azt hiszem, a tengerrel kapcsolatban mégis közösek az érzelmeink. Sohasem felejtem el szeretni és tisztelni, hálát adni azért, hogy én is fürdőzhettem benne, s hogy annyi örömöt okozott; hálát adni a sok szép, különleges kagylóért, amiket az aljáról hozhattam fel; hálát adni azért, hogy vigyázott rám, amíg úsztam; hogy sohasem engedett túl mélyre merülni, lebeghettem a felszínén, odaadó ölelésében; s végül hálát adni a halakért is, amikkel egy-egy ebédre vagy vacsorára megajándékozott. Azt kívánom, bárcsak én is vigyázhatnék rá, hisz olyan értékes és csodálatos!
augusztus 22, 2013
Amikor rádöbbensz: már nem vagy diák..
Most jöttem rá, hogy egy jó és egy rossz esemény miatt ideje frissítenem a bloggerprofilomat. Jó esemény, hogy befejeztem a BA-t és lett egy olaszos bölcsészdiplomám, - de rossz, hogy mesterre nem mehetek tovább. Bár több mint valószínű, hogy csak egy évig nem leszek diák, hisz jövőre újra megpróbálom, és akkor biztosan fel is vesznek, hiszen akkorra meglesz a felsőfokú angol nyelvvizsgám, ami most hiányzott.
A gond csak az, hogy már most is nagy terveim vannak az angollal, amik nem várhatnak egy évet, de ezeket csak úgy tudom megvalósítani, ha még jócskán rádolgozom. Mégpedig egyedül, ami megint csak jó nagy kihívás. Bár a kihívásokat szeretem - akkor meg miért lamentálok már megint?:S Talán csak azért, mert az angol még mindig nem olasz nekem - értsd: nem olyan könnyű egyedül dolgoznom rajta, mint annak idején az olaszon, amit első körben önképzéssel vittem a felsőfokú nyelvvizsgáig. Dehát sikerülnie kell, hisz Ausztráliáért ugye mindent! S ha innen nézzük, akkor bizonyos értelemben még mindig diák vagyok: önképző diák. Bárcsak lenne ilyen opció a Bloggerprofilbeállításoknál!:D de nincs, így hirtelen azt jelöltem be, hogy művészetekkel foglalkozom, ami a fordítás - és főleg a műfordítás - miatt igaz is :)
Nahát, most hogy írásban gondolkodtam, jobb lett a kedvem. Azt hiszem, tényleg gyakrabban kellene frissítenem a blogot:D egyébként meg nem véletlenül mondják, hogy az írás egyfajta önmegismerési folyamat is. Eu teljesen igaz!
A gond csak az, hogy már most is nagy terveim vannak az angollal, amik nem várhatnak egy évet, de ezeket csak úgy tudom megvalósítani, ha még jócskán rádolgozom. Mégpedig egyedül, ami megint csak jó nagy kihívás. Bár a kihívásokat szeretem - akkor meg miért lamentálok már megint?:S Talán csak azért, mert az angol még mindig nem olasz nekem - értsd: nem olyan könnyű egyedül dolgoznom rajta, mint annak idején az olaszon, amit első körben önképzéssel vittem a felsőfokú nyelvvizsgáig. Dehát sikerülnie kell, hisz Ausztráliáért ugye mindent! S ha innen nézzük, akkor bizonyos értelemben még mindig diák vagyok: önképző diák. Bárcsak lenne ilyen opció a Bloggerprofilbeállításoknál!:D de nincs, így hirtelen azt jelöltem be, hogy művészetekkel foglalkozom, ami a fordítás - és főleg a műfordítás - miatt igaz is :)
Nahát, most hogy írásban gondolkodtam, jobb lett a kedvem. Azt hiszem, tényleg gyakrabban kellene frissítenem a blogot:D egyébként meg nem véletlenül mondják, hogy az írás egyfajta önmegismerési folyamat is. Eu teljesen igaz!
július 18, 2013
Szomorkodom, tehát vagyok?
Vicces címe ellenére.. nos ez nem egy igazi olasztrál bejegyzés, ez csak a kőkemény valóság sajnos.. de hozok majd vidámabbat is, ígérem, csak most valahogy ezt is meg kell osztanom...
Ezt a szomorkás verset nem rég írtam. Igazából egész spontán jött, csak a státuszomat akartam frissíteni FB-n, de ahogy írtam, észrevettem, hogy több sor is rímel, így hát végül vers lett a bánatomból. Dehát ez már csak így van: néha a nagy művekhez épp bánat kell, mert sokszor az jobban inspirál, mint az öröm. Beethoven legszebb művei is életének legszomorúbb szakaszában születtek. Na jó, én nem vagyok művész, csak egy megtört lélek, de azért most ide is felteszem, ami júl. 5-én kreálódott és hogy miért, azt majd a végén...
Vissza szeretném kapni
minden elveszett álmomat és reményemet!
Hová tűnhettek el így?
Nem tudhatom, de a távolba vesztek,
S utánuk nem maradt más,
csak egy megtört lélek,
s egy sajgó szív.
Édes álmok, derűs percek:
most távolabb vannak, mint Ausztrália,
Ellopta s elnyelte őket a KEGYETLEN idő,
Sajgó szívvel csak azt kérdezem: ennyi csalódás után még mi jő?
Viszlát, édes álmok, szebbnél szebb remények,
kik most távolabb vagytok, mint Ausztrália,
pedig e déli föld belátható, eljutni is lehetséges oda,
viszont, oda, hol ti vagytok, álmok és remények,
nem juthatok el többé már soha.
(írtam: 2013. júl. 5-én)
Ha van esetleg a világon olyan ember, aki esetleg ide téved a blogomra és még el is olvassa ezt a verset, azt kérdezheti: 23 évesen nem vagy túl fiatal ahhoz, hogy így érezz? Jogos a kérdés, de sajnos az élettapasztalatom azt mondatja velem már ennyi idősen is, hogy nem.
Ennek a hatalmas elkeseredésnek az oka pedig nem más, mint az, hogy egyedül vagyok a világban. Kevés olyan ember van az életemben, akiket a barátaimnak mondhatok, pedig az egyetemen is rengeteg csoporttársam felé nyitottam, hívogattam őket ide-oda, próbáltam tartani velük a kapcsolatot egyetemen kívül is. De minden hiába, bár ott jól elvoltunk, ahogy véget ért egy-egy év és jött a nyár, mintha hallai sem akartak volna rólam. Nem vették fel a telót, mailekre sem válaszoltak, vagy ha mégis, akkor egy hónappal azután, hogy írtam nekik. De nem is kell, hogy a nyarat említsem, mert télen szilveszterezni sem tudtam elhívni őket: leráztak a pasijaikra hivatkozva.
Az egyetemen egyetlenegy igazi legjob barátnőm volt, de ő meg tavaly áprilisban kiment dolgozni Angliába. Először csak fél év volt betervezve, de annyira bejött neki ott az élet, hogy szeptemberben alig jött haza pár hétre, nem sokkal utána újra visszament. Aztán februárban is hazaruccant pár napra, majd megint vissza. Facen tartottuk a kapcsolatot, bár egyikünk sem volt fent gyakran, kb. háromhetente azért ütköztünk. És most júniusban, amikor kérdeztem, mikor jön, mert már nagyon-nagyon hiányzik, azt írta, júl. 21-én. De mindenképp be szeretne mutatni valakit nekem. Semmi komolyra nem gondoltam még akkor, persze nagyon kíváncsi lettem, ki lehet az a különleges ember, akiről így ír, de még akkor sem tudtam meg semmit, amikor áradoztam, hogy mennyire várom a találkozást. Aztán júl. elején jött a hidegzuhany: egy Facebook-event formájában. Ez pedig nem volt más, mint a kegyetlen valóság: egy esküvői meghívó! Amikor először megláttam, azt hittem, rosszul olvasok valamit, többször is nézegettem, hogy itt most tényleg az a szó áll, hogy "wedding", vagy csak félreértek valamit? De sajnos nem volt mit félreértenem...
És hogy miért írom, hogy sajnos? Hisz a legjobb barátnőm, aki megérdemelné, hogy örüljek a boldogságának. Ez így is van, csakhogy félek.. Félek, hogyha Angliába házasodik, ugye akkor biztosan ott is fognak élni, kizárt dolog, hogy Magyarországon rendezkedjenek be, ha már az esküvő Angliában lesz! Ebből pedig mi következik? Az, hogy ily módon közénk áll a távolság, nem tudunk összejárni olyan gyakran, marad a face meg a skype, ami azért nem egy stabil dolog, ismerem már az ilyen dolgokat.. arról meg nem is beszélve, hogy már az eltelt egy év alatt is borzasztóan hiányzott a barátnőm, de reménykedtem benne, hogy egy év múlva visszajön és minden a régi lesz. De ez az esküvő elvette ezt a reményemet is.
Tudom, önző vagyok, furdal is miatta a lelkiismeret. De mivel az összes legjobb barátnőm eltűnt, nem akartam, hogy vele is ez történjen, de félek hogy ez fog. Hisz már ott kezdődik, hogy az esküvő előzményeiből is kimaradtam, sohasem írta, hogyan ismerte meg a vőlegényét, milyen, mivel foglalkozik, vagy milyenek voltak a randik, etc. Pedig ezek olyan dolgok, amiket a barátnők gyakran elmesélnek egymásnak. És tudom, ha itt lett volna a közelben, egész biztos, hogy el is mesélte volna. Csak ha az ember távol dolgozik, pláne aupairként, ami elég kötött és értelemszerűen kevés idő jut mellette netezésre, akkor ez eléggé megnehezíti a kapcsolattartást. Én ezt teljesen megértem, nem is hibáztatom miatta a barátnőmet. Sokkal inkább az életet hibáztatom, amiért mindenkit, aki fontos nekem, eltűntet a közelemből!
Nos ez az egyik oka a fenti versemnek. A másik pedig.. áh, azt majd inkább máskor, most ennyi lament elég lesz...
Ezt a szomorkás verset nem rég írtam. Igazából egész spontán jött, csak a státuszomat akartam frissíteni FB-n, de ahogy írtam, észrevettem, hogy több sor is rímel, így hát végül vers lett a bánatomból. Dehát ez már csak így van: néha a nagy művekhez épp bánat kell, mert sokszor az jobban inspirál, mint az öröm. Beethoven legszebb művei is életének legszomorúbb szakaszában születtek. Na jó, én nem vagyok művész, csak egy megtört lélek, de azért most ide is felteszem, ami júl. 5-én kreálódott és hogy miért, azt majd a végén...
Vissza szeretném kapni
minden elveszett álmomat és reményemet!
Hová tűnhettek el így?
Nem tudhatom, de a távolba vesztek,
S utánuk nem maradt más,
csak egy megtört lélek,
s egy sajgó szív.
Édes álmok, derűs percek:
most távolabb vannak, mint Ausztrália,
Ellopta s elnyelte őket a KEGYETLEN idő,
Sajgó szívvel csak azt kérdezem: ennyi csalódás után még mi jő?
Viszlát, édes álmok, szebbnél szebb remények,
kik most távolabb vagytok, mint Ausztrália,
pedig e déli föld belátható, eljutni is lehetséges oda,
viszont, oda, hol ti vagytok, álmok és remények,
nem juthatok el többé már soha.
(írtam: 2013. júl. 5-én)
Ha van esetleg a világon olyan ember, aki esetleg ide téved a blogomra és még el is olvassa ezt a verset, azt kérdezheti: 23 évesen nem vagy túl fiatal ahhoz, hogy így érezz? Jogos a kérdés, de sajnos az élettapasztalatom azt mondatja velem már ennyi idősen is, hogy nem.
Ennek a hatalmas elkeseredésnek az oka pedig nem más, mint az, hogy egyedül vagyok a világban. Kevés olyan ember van az életemben, akiket a barátaimnak mondhatok, pedig az egyetemen is rengeteg csoporttársam felé nyitottam, hívogattam őket ide-oda, próbáltam tartani velük a kapcsolatot egyetemen kívül is. De minden hiába, bár ott jól elvoltunk, ahogy véget ért egy-egy év és jött a nyár, mintha hallai sem akartak volna rólam. Nem vették fel a telót, mailekre sem válaszoltak, vagy ha mégis, akkor egy hónappal azután, hogy írtam nekik. De nem is kell, hogy a nyarat említsem, mert télen szilveszterezni sem tudtam elhívni őket: leráztak a pasijaikra hivatkozva.
Az egyetemen egyetlenegy igazi legjob barátnőm volt, de ő meg tavaly áprilisban kiment dolgozni Angliába. Először csak fél év volt betervezve, de annyira bejött neki ott az élet, hogy szeptemberben alig jött haza pár hétre, nem sokkal utána újra visszament. Aztán februárban is hazaruccant pár napra, majd megint vissza. Facen tartottuk a kapcsolatot, bár egyikünk sem volt fent gyakran, kb. háromhetente azért ütköztünk. És most júniusban, amikor kérdeztem, mikor jön, mert már nagyon-nagyon hiányzik, azt írta, júl. 21-én. De mindenképp be szeretne mutatni valakit nekem. Semmi komolyra nem gondoltam még akkor, persze nagyon kíváncsi lettem, ki lehet az a különleges ember, akiről így ír, de még akkor sem tudtam meg semmit, amikor áradoztam, hogy mennyire várom a találkozást. Aztán júl. elején jött a hidegzuhany: egy Facebook-event formájában. Ez pedig nem volt más, mint a kegyetlen valóság: egy esküvői meghívó! Amikor először megláttam, azt hittem, rosszul olvasok valamit, többször is nézegettem, hogy itt most tényleg az a szó áll, hogy "wedding", vagy csak félreértek valamit? De sajnos nem volt mit félreértenem...
És hogy miért írom, hogy sajnos? Hisz a legjobb barátnőm, aki megérdemelné, hogy örüljek a boldogságának. Ez így is van, csakhogy félek.. Félek, hogyha Angliába házasodik, ugye akkor biztosan ott is fognak élni, kizárt dolog, hogy Magyarországon rendezkedjenek be, ha már az esküvő Angliában lesz! Ebből pedig mi következik? Az, hogy ily módon közénk áll a távolság, nem tudunk összejárni olyan gyakran, marad a face meg a skype, ami azért nem egy stabil dolog, ismerem már az ilyen dolgokat.. arról meg nem is beszélve, hogy már az eltelt egy év alatt is borzasztóan hiányzott a barátnőm, de reménykedtem benne, hogy egy év múlva visszajön és minden a régi lesz. De ez az esküvő elvette ezt a reményemet is.
Tudom, önző vagyok, furdal is miatta a lelkiismeret. De mivel az összes legjobb barátnőm eltűnt, nem akartam, hogy vele is ez történjen, de félek hogy ez fog. Hisz már ott kezdődik, hogy az esküvő előzményeiből is kimaradtam, sohasem írta, hogyan ismerte meg a vőlegényét, milyen, mivel foglalkozik, vagy milyenek voltak a randik, etc. Pedig ezek olyan dolgok, amiket a barátnők gyakran elmesélnek egymásnak. És tudom, ha itt lett volna a közelben, egész biztos, hogy el is mesélte volna. Csak ha az ember távol dolgozik, pláne aupairként, ami elég kötött és értelemszerűen kevés idő jut mellette netezésre, akkor ez eléggé megnehezíti a kapcsolattartást. Én ezt teljesen megértem, nem is hibáztatom miatta a barátnőmet. Sokkal inkább az életet hibáztatom, amiért mindenkit, aki fontos nekem, eltűntet a közelemből!
Nos ez az egyik oka a fenti versemnek. A másik pedig.. áh, azt majd inkább máskor, most ennyi lament elég lesz...
június 07, 2013
Műfordítói vizsga: a kihívások kihívása
Igaz, már 15 évesen eldöntöttem, hogy mű- és szakfordító leszek, ha nagy leszek. Azt is eldöntöttem, hogy olaszról fogok fordítani, merthogy az olasz a világ legszebb és legdallamosabb nyelve és ezért mindig inspirálni fog.
Az egyetemen sokat fordítottam, kifejezetten fordítástechnikai órák is voltak, ahol különböző témájú szövegekkel dolgoztunk. A műfordítást pedig olasz irodalomtörténet órákon tudtam gyakorolni. Rengeteg olyan szöveg volt, ami igazi kihívást jelentett és sohasem felejtem el azokat a küzdelmeket, amik révén elkészültek a magyar verziók. És ezek a küzdelmek erősítettek meg a tervemben, ezért nem adtam fel.
És most itt vagyok a célnál, az egyetem mellett ebben a félévben szombatonként műfordítói tanfolyamra is jártam. Imádtam úgy, ahogy volt, még ha az egyetem időnként sok energiát és időt vett el a felkészüléstől. Imádtam, de holnap lesz az utolsó óra és... van egy gyönyörű novella, amit vizsgafeladatként fordítok, a végén ki is adják. Júl. Már lefordítottam, de annyira nehéz, hogy nem tudtam azt kihozni belőle, amit szerettem volna: vagyis a legjobbat. És ez bánt, még ha tudom, hogy még van lehetőség javítani rajta; én elsőre szerettem volna a legjobbat hozni, hogy megmutassam, műfordítónak születtem. Eddig úgy is éreztem, hgoy ez így van, de most valahogy elbizonytalanodtam. Utoljára tavaly szeptemberben éreztem ilyet, a szakdolgozati fordításomnál. Úgyhogy lehet, ez a bizonytalanság csak a nyomás miatt van, hogy vizsga, meg ilyesmi, de még így is rossz érzés,hogy tudom az okát. Azért még mindig remélema legjobbakat, még mindig hiszek abban, hogy ha ennyi éven át kitartottam a fordítói álmom mellett, annak oka volt és a tehetségem is segített, hogy kitartsak mellette. Most már csak az a kérdés, hogy hová tűnik ez a tehetség mindig, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá?:O
Az egyetemen sokat fordítottam, kifejezetten fordítástechnikai órák is voltak, ahol különböző témájú szövegekkel dolgoztunk. A műfordítást pedig olasz irodalomtörténet órákon tudtam gyakorolni. Rengeteg olyan szöveg volt, ami igazi kihívást jelentett és sohasem felejtem el azokat a küzdelmeket, amik révén elkészültek a magyar verziók. És ezek a küzdelmek erősítettek meg a tervemben, ezért nem adtam fel.
És most itt vagyok a célnál, az egyetem mellett ebben a félévben szombatonként műfordítói tanfolyamra is jártam. Imádtam úgy, ahogy volt, még ha az egyetem időnként sok energiát és időt vett el a felkészüléstől. Imádtam, de holnap lesz az utolsó óra és... van egy gyönyörű novella, amit vizsgafeladatként fordítok, a végén ki is adják. Júl. Már lefordítottam, de annyira nehéz, hogy nem tudtam azt kihozni belőle, amit szerettem volna: vagyis a legjobbat. És ez bánt, még ha tudom, hogy még van lehetőség javítani rajta; én elsőre szerettem volna a legjobbat hozni, hogy megmutassam, műfordítónak születtem. Eddig úgy is éreztem, hgoy ez így van, de most valahogy elbizonytalanodtam. Utoljára tavaly szeptemberben éreztem ilyet, a szakdolgozati fordításomnál. Úgyhogy lehet, ez a bizonytalanság csak a nyomás miatt van, hogy vizsga, meg ilyesmi, de még így is rossz érzés,hogy tudom az okát. Azért még mindig remélema legjobbakat, még mindig hiszek abban, hogy ha ennyi éven át kitartottam a fordítói álmom mellett, annak oka volt és a tehetségem is segített, hogy kitartsak mellette. Most már csak az a kérdés, hogy hová tűnik ez a tehetség mindig, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá?:O
április 21, 2013
A szerelemnél is erősebb álom-érzés
Még mindig Twilight, ill. Jacob Black-lázban égek:D Hihetetlen, hogy múlt vasárnap kb. csak öt-hat percet beszélgettünk róla Eni unokanővéremmel (ja igen, mert hogy múlt vasárnap végre megvalósítottuk apukámmal, amit húsvétra terveztünk és eljutottunk Kabára rokonlátogatóba!), és máris újra felébredtek bennem azok az érzések, amik tavaly decembertől január végéig voltak bennem Jacobbal kapcsolatban:O és olyan fura, mert két hete fedeztem fel a One Directiont (na jó, már előbb is hallottam róluk, csak azt nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire jókXD) és őket hallgatva is Jacobra és barátaira gondolok.
Azt hiszem, ez egy olyan érzés, amivel eddig nem sokat foglalkoztam, mert a karrierépítés, a tanulás volt az első. De azt hiszem, itt az ideje, hogy beismerjem: szeretnék egy kapcsolatot. Még akkor is, ha már nem nagyon hiszek a szerelemben. Kérdezhetnétek, hogy ez meg hogy lehet, hisz csak 23 éves vagyok. Hát megmagyarázom: a környezetemben az utóbbi időben négy olyan pár is szétment, akikről azt hittem, hogy a szerelmük örökre szól és sohasem fognak szakítani, mert egymásnak lettek teremtve. Igen, tudom, hogy ez csak közvetett csalódás a szerelemben, de akkor is van olyan súlya a számomra, mintha saját tapasztalat lenne. Ezért van az, hogy már nem hiszek igazán a szerelemben.
Na meg persze azért sem, mert általában aki nekem tetszik és bármit megadnék, hogy észrevegyen, az sosem viszonozza az érzéseimet. Egyetemen pl. hárman is voltak - három év alatt - akik bejöttek volna, de nem vettek észre. Két Ádám és egy Peti. Az egyik Ádámot még magyar szakon ismertem meg, amikor elsőéves voltam. Együtt jártunk határon túli magyar irodalom előadásra és öt héten keresztül mindig odajött hozzám, nyitott volt, kérdezgetett rólam, én is róla, látszott rajta,hogy nagyon szeretne megismerni. én is szerettem volna minél többet tudni róla, és jó érzés volt, hogy csomó közös témánk volt. A harmadik héttől kezdve már azt is elképzeltem, hogy lehet, ha minden héten talizunk és ilyen jól elvagyunk, ennyi közös van bennübk, kis idő múlva talán össze is jöhetünk. De az ötödik heti találkozás végül lerombolta minden illúziómat. Bár Ádám megint mellém ült óra előtt, megint vidáman elcsevegtünk, egész véletlenül kiderült valami, ami lesokkolt. Ádám épp ebédelt, miközben beszélgettünk és az illatok miatt egyik csoporttársunk rákérdezett, mi az, amit eszik. Mire Ádám: "Ez egy indiai kaja, tegnap főztük - a barátnőmmel!" Fogalmam sincs, milyen arcot vághattam, amikor ezt mondta, de nagyon érzékenyen érintett. És mivel általában az érzéseim és gondolataim rám vannak írva, ezt olvashatta le rólam: "Micsodaaa? Hogy kivel? Neked már van barátnőd? Ne tedd ezt velem!" Abból gondolom, hogy leolvasott valamit, mert a következő hetekben mindig jó távol ült tőlem és legközelebb csak valamikor év vége felé beszéltünk újra, akkor sem sokat. Ez azóta is sokszor eszembe jut.
A másik Ádám angol szakos volt, vele igazából csak a vonaton találkoztam párszor még másodévben. Ő is nagyon tetszett, bár vele kapcsolatban már nem ringattam magam illúziókban, bár mindig felvidított, ha találkoztunk. Nagyon tetszett, de lehet, hogy néha túlzottan kiírtam ezt az arcomra, mert egyik napról a másikra egyre félénkebb lett. Aztán a következő félévben megváltozott az órarendünk és már a vonaton sem találkoztunk, így aztán el is szállt a remény.
A harmadik pasi, aki tetszett az egyetemen, a kommunikáció szakos Peti volt, akiről viszont csak néha ábrándoztam. Örültem volna, ha bejöttem volna neki, de ő azért túl helyes és jó fej volt ahhoz, hogy ne lett volna barátnője már előttem is...
Most meg már épp nincs senki az egyetemen, aki úgy tetszene, mint ők. És mivel az egyetemen sem tudtam összejönni senkivel, azt az álmodozó magyarázatot kreáltam erre, hogy ez csak azért történt így, mert rám valahol egy olasz pasi vár, s ő lesz az igazi. De ahogy telik az idő, már ebben sem hiszek. Na nem azért, mert nem találkozom olasz pasikal, hanem azért, mert akikkel találkoztam eddig, először mind jó fejek voltak és az első pár napon mindig keresték a társaságom, aztán, amikor rájöttek, hogy tetszettek, bemagyarázták, hogy csak azért tetszenek, mert olaszok. Háromból kettővel voltam így, egyiküket egy 2009-es nemzetközi táborban ismertem meg, a másikukat a tavalyiban Németországban. A harmadik sztorit meg már megosztottam itt, az egyetemen megismert Enricóét.
Hát szóval ilyen tapasztalatok és a szétment álompárok miatt nem hiszek a szerelemben. Főleg abban nem, ami első látásra kialakul. A Twilightra gondolva én már csak.. a bevésődésben hiszek. Az az utolsó reményem!XD Úgy is mondhatnám: én a bevésődésbe lettem szerelmes.
Mielőtt még bárkit furcsán érintenének ezek a sorok, megmagyarázom, hogy ez azért van, mert 23 évesen még mindig él bennem a gyermeki fantázia, egy gazdag érzelemvilággal együtt. E kettő révén tudok elképzelni és álmaimban átélni olyan regényből ismert és természetfeletti érzéseket is, mint pl. a bevésődés. Ez egy csodálatos ajándéka a Twilightnak, akárcsak Jacob, aki révén megismerhettük. Pontosabban úgy az ő révén, hogy ő magyarázta el először Bellának. Igazi álom ez, ami mindig jó érzésekkel ajándékoz meg, akárhányszor elképzelem. Köszönöm ezt az ajándékot ennek a fantasztikus regénynek és szerzőjének, Stephenie Meyernek!
Azt hiszem, ez egy olyan érzés, amivel eddig nem sokat foglalkoztam, mert a karrierépítés, a tanulás volt az első. De azt hiszem, itt az ideje, hogy beismerjem: szeretnék egy kapcsolatot. Még akkor is, ha már nem nagyon hiszek a szerelemben. Kérdezhetnétek, hogy ez meg hogy lehet, hisz csak 23 éves vagyok. Hát megmagyarázom: a környezetemben az utóbbi időben négy olyan pár is szétment, akikről azt hittem, hogy a szerelmük örökre szól és sohasem fognak szakítani, mert egymásnak lettek teremtve. Igen, tudom, hogy ez csak közvetett csalódás a szerelemben, de akkor is van olyan súlya a számomra, mintha saját tapasztalat lenne. Ezért van az, hogy már nem hiszek igazán a szerelemben.
Na meg persze azért sem, mert általában aki nekem tetszik és bármit megadnék, hogy észrevegyen, az sosem viszonozza az érzéseimet. Egyetemen pl. hárman is voltak - három év alatt - akik bejöttek volna, de nem vettek észre. Két Ádám és egy Peti. Az egyik Ádámot még magyar szakon ismertem meg, amikor elsőéves voltam. Együtt jártunk határon túli magyar irodalom előadásra és öt héten keresztül mindig odajött hozzám, nyitott volt, kérdezgetett rólam, én is róla, látszott rajta,hogy nagyon szeretne megismerni. én is szerettem volna minél többet tudni róla, és jó érzés volt, hogy csomó közös témánk volt. A harmadik héttől kezdve már azt is elképzeltem, hogy lehet, ha minden héten talizunk és ilyen jól elvagyunk, ennyi közös van bennübk, kis idő múlva talán össze is jöhetünk. De az ötödik heti találkozás végül lerombolta minden illúziómat. Bár Ádám megint mellém ült óra előtt, megint vidáman elcsevegtünk, egész véletlenül kiderült valami, ami lesokkolt. Ádám épp ebédelt, miközben beszélgettünk és az illatok miatt egyik csoporttársunk rákérdezett, mi az, amit eszik. Mire Ádám: "Ez egy indiai kaja, tegnap főztük - a barátnőmmel!" Fogalmam sincs, milyen arcot vághattam, amikor ezt mondta, de nagyon érzékenyen érintett. És mivel általában az érzéseim és gondolataim rám vannak írva, ezt olvashatta le rólam: "Micsodaaa? Hogy kivel? Neked már van barátnőd? Ne tedd ezt velem!" Abból gondolom, hogy leolvasott valamit, mert a következő hetekben mindig jó távol ült tőlem és legközelebb csak valamikor év vége felé beszéltünk újra, akkor sem sokat. Ez azóta is sokszor eszembe jut.
A másik Ádám angol szakos volt, vele igazából csak a vonaton találkoztam párszor még másodévben. Ő is nagyon tetszett, bár vele kapcsolatban már nem ringattam magam illúziókban, bár mindig felvidított, ha találkoztunk. Nagyon tetszett, de lehet, hogy néha túlzottan kiírtam ezt az arcomra, mert egyik napról a másikra egyre félénkebb lett. Aztán a következő félévben megváltozott az órarendünk és már a vonaton sem találkoztunk, így aztán el is szállt a remény.
A harmadik pasi, aki tetszett az egyetemen, a kommunikáció szakos Peti volt, akiről viszont csak néha ábrándoztam. Örültem volna, ha bejöttem volna neki, de ő azért túl helyes és jó fej volt ahhoz, hogy ne lett volna barátnője már előttem is...
Most meg már épp nincs senki az egyetemen, aki úgy tetszene, mint ők. És mivel az egyetemen sem tudtam összejönni senkivel, azt az álmodozó magyarázatot kreáltam erre, hogy ez csak azért történt így, mert rám valahol egy olasz pasi vár, s ő lesz az igazi. De ahogy telik az idő, már ebben sem hiszek. Na nem azért, mert nem találkozom olasz pasikal, hanem azért, mert akikkel találkoztam eddig, először mind jó fejek voltak és az első pár napon mindig keresték a társaságom, aztán, amikor rájöttek, hogy tetszettek, bemagyarázták, hogy csak azért tetszenek, mert olaszok. Háromból kettővel voltam így, egyiküket egy 2009-es nemzetközi táborban ismertem meg, a másikukat a tavalyiban Németországban. A harmadik sztorit meg már megosztottam itt, az egyetemen megismert Enricóét.
Hát szóval ilyen tapasztalatok és a szétment álompárok miatt nem hiszek a szerelemben. Főleg abban nem, ami első látásra kialakul. A Twilightra gondolva én már csak.. a bevésődésben hiszek. Az az utolsó reményem!XD Úgy is mondhatnám: én a bevésődésbe lettem szerelmes.
Mielőtt még bárkit furcsán érintenének ezek a sorok, megmagyarázom, hogy ez azért van, mert 23 évesen még mindig él bennem a gyermeki fantázia, egy gazdag érzelemvilággal együtt. E kettő révén tudok elképzelni és álmaimban átélni olyan regényből ismert és természetfeletti érzéseket is, mint pl. a bevésődés. Ez egy csodálatos ajándéka a Twilightnak, akárcsak Jacob, aki révén megismerhettük. Pontosabban úgy az ő révén, hogy ő magyarázta el először Bellának. Igazi álom ez, ami mindig jó érzésekkel ajándékoz meg, akárhányszor elképzelem. Köszönöm ezt az ajándékot ennek a fantasztikus regénynek és szerzőjének, Stephenie Meyernek!
április 09, 2013
Olasz Ambro szép idézete és angolos helyzetjelentés
Van egy olasz ismerősöm, Ambrogio, aki filozófia szakos. Bár őt is még csak a net révén ismerem, párszor már jókat beszélgettünk skypeon meg msn-en. Remélem, egyszer személyesen is találkozunk, addig is Fb-n is bejelöltem, biztos, ami biztos. És ma reggel egy csodálatos és igaz idézetet rakott ki az üzenőfalára. Bár a szerzője nem olasz, nem is tudom, milyen nemzetiségű lehet, Ambro olaszul írta, így sokkal jobban megérintett, mintha angolul lett volna:D Jó, azért most már az angolul is egyre több sikerélményem van, de azért még mindig az olasz az igazi szerelmem. Na de nem is beszélek tovább, jöjjön az idézet, amit lefordítottam:
"Amit az ember látni képes, csak töredéke annak, ami láthatatlan. De akkor miért csak a láthatókra hagyatkozik az ember? Hiszen a lényeges dolgok mindig láthatatlanok, gondoljunk csak az életre. Láthatjuk talán magát az életet? Nem, csak egyes megnyilvánulásait vagyunk képesek érzékelni. Ahogy a gondolatok, érzelmek sem láthatók, de kifejeződésük látszik az arcokon, következtethetünk rájuk a jó tettekből vagy éppen bűnökből, amiket a világban okoznak.
Gondolkozz el ezen: minden, ami körülvesz bennünket, egyúttal a látható dolgok korlátait fedi fel, szemben a láthatatlanok végtelenségével." (Omraam Mikhaël Aïvanhov)
Ez egész hasonló ahhoz, amit "Látom, ha hiszem" c. bejegyzésemben írtam! És örülök, hogy ezt az érzést még többen is osztják!
És ha már említettem az angolt.. hmm, olyan rég tervezem,hogy írok róla, hisz ez a félév arról is szól, sőt igazán arról, mert valahogy fel kell készülnöm a szakfordító-mesteri felvételire. Nos ezt úgy próbálom továbbra is, hogy bejárok angol szakos szakfordítói órákra, ahogy az előző félévben is. És hogy rögtön két hasznos is legyen benne, kreditté is akartam tenni őket, de az utolsó pillanatban derült ki, hogy előfeltételesek és az előfeltételt csak angol főszakosként tudtam volna teljesíteni, szóval.. felvenni végül nem vettem fel őket, csak járok szak- és műfordításra is.
Amit viszont gond nélkül engedett felvenni a Neptun, az az amerikai országismeret péntekenként. Nos, hát ez iszonyú nehéz, de legalább úgy érzem, hogy a felsőfokú felkészülést garantálja. Nem si kicsit! Órákon egy szó sem hangzik el magyarul, mindent angolul vitatunk meg, teljesen, mintha külföldön lennénk. És igen, azért pár dologra rájöttem: pl. bármennyire is szerettem volna, hogy ne derüljön ki, hogy nem vagyok angol főszakos, erre esélyem sem volt, mert rajtam kívül mindenki szinte anyanyelvi szinten és profi kiejtéssel beszél angolul, bármilyen témáról ami az órán felmerül! Tanulság: egy angliai vagy ausztrál egyetemen még elvesznék, úgy érzem!:S
Viszont hogy pozitívat is írjak az angolomról: regisztráltam egy olyan nemzetközi közösségi oldalra, aminek a tagjai Teamtalkon is fenn vannak. így hangosan, mikrofonon is beszélhetek anyanyelviekkel. Már beszéltem egy brittel, kanadaiakkal meg egy kansasi sráccal is mikrofonon. Mondanom sem kell, a britet értettem a legjobban, de tegnapelőtt meglepődtem, hogy a kansasit is egész jól értettem, bár kicsit elnyelte a szavakat. Ja és azt mondta, hogy a kiejtésem inkább emlékezteti őt egy olasz lányéra, mint egy magyaréra!:D rátapintott a lényegre: beszédben és temperamentumban olasz vagyok, még ha csak képletesen is :) Ja! A brit srác meg úgy mutatott be az amerikai ismerősének, hogy: "itt van Annie Magyarországról, akinek az angolja.. hmmm.. hogy is mondjam.. érdekes!"XD ezen azóta is nevetek:D de összességében úgy érzem, tényleg napról napra fejlődik az angolom, és az egyetemi szakdolgokon kívül ezek a hangos anyanyelvi kapcsolatok és persze az ausztrál Fb-oldalak is sokat dobnak rajta.
"Amit az ember látni képes, csak töredéke annak, ami láthatatlan. De akkor miért csak a láthatókra hagyatkozik az ember? Hiszen a lényeges dolgok mindig láthatatlanok, gondoljunk csak az életre. Láthatjuk talán magát az életet? Nem, csak egyes megnyilvánulásait vagyunk képesek érzékelni. Ahogy a gondolatok, érzelmek sem láthatók, de kifejeződésük látszik az arcokon, következtethetünk rájuk a jó tettekből vagy éppen bűnökből, amiket a világban okoznak.
Gondolkozz el ezen: minden, ami körülvesz bennünket, egyúttal a látható dolgok korlátait fedi fel, szemben a láthatatlanok végtelenségével." (Omraam Mikhaël Aïvanhov)
Ez egész hasonló ahhoz, amit "Látom, ha hiszem" c. bejegyzésemben írtam! És örülök, hogy ezt az érzést még többen is osztják!
És ha már említettem az angolt.. hmm, olyan rég tervezem,hogy írok róla, hisz ez a félév arról is szól, sőt igazán arról, mert valahogy fel kell készülnöm a szakfordító-mesteri felvételire. Nos ezt úgy próbálom továbbra is, hogy bejárok angol szakos szakfordítói órákra, ahogy az előző félévben is. És hogy rögtön két hasznos is legyen benne, kreditté is akartam tenni őket, de az utolsó pillanatban derült ki, hogy előfeltételesek és az előfeltételt csak angol főszakosként tudtam volna teljesíteni, szóval.. felvenni végül nem vettem fel őket, csak járok szak- és műfordításra is.
Amit viszont gond nélkül engedett felvenni a Neptun, az az amerikai országismeret péntekenként. Nos, hát ez iszonyú nehéz, de legalább úgy érzem, hogy a felsőfokú felkészülést garantálja. Nem si kicsit! Órákon egy szó sem hangzik el magyarul, mindent angolul vitatunk meg, teljesen, mintha külföldön lennénk. És igen, azért pár dologra rájöttem: pl. bármennyire is szerettem volna, hogy ne derüljön ki, hogy nem vagyok angol főszakos, erre esélyem sem volt, mert rajtam kívül mindenki szinte anyanyelvi szinten és profi kiejtéssel beszél angolul, bármilyen témáról ami az órán felmerül! Tanulság: egy angliai vagy ausztrál egyetemen még elvesznék, úgy érzem!:S
Viszont hogy pozitívat is írjak az angolomról: regisztráltam egy olyan nemzetközi közösségi oldalra, aminek a tagjai Teamtalkon is fenn vannak. így hangosan, mikrofonon is beszélhetek anyanyelviekkel. Már beszéltem egy brittel, kanadaiakkal meg egy kansasi sráccal is mikrofonon. Mondanom sem kell, a britet értettem a legjobban, de tegnapelőtt meglepődtem, hogy a kansasit is egész jól értettem, bár kicsit elnyelte a szavakat. Ja és azt mondta, hogy a kiejtésem inkább emlékezteti őt egy olasz lányéra, mint egy magyaréra!:D rátapintott a lényegre: beszédben és temperamentumban olasz vagyok, még ha csak képletesen is :) Ja! A brit srác meg úgy mutatott be az amerikai ismerősének, hogy: "itt van Annie Magyarországról, akinek az angolja.. hmmm.. hogy is mondjam.. érdekes!"XD ezen azóta is nevetek:D de összességében úgy érzem, tényleg napról napra fejlődik az angolom, és az egyetemi szakdolgokon kívül ezek a hangos anyanyelvi kapcsolatok és persze az ausztrál Fb-oldalak is sokat dobnak rajta.
március 31, 2013
Nyári (vagy ősztéli?) időszámítás
Most hétvégén állítottuk előre az órát, de az időjárás még mindig olyan, mintha inkább még egyel visszább kellene állítani. Sötét, borús, esős. Azt hiszem, lázad a Föld. Nekem meg megszakad a szívem a kismadarakért, akik hiába tértek vissza a hosszú vándorútról, nem találják itt a tavaszt. Csak havat, fagyot, esőt és didergést; ami arra készteti őket, hogy igazi túlélő hősökké váljanak. És tényleg, mostanában akármikor madárcsicsergést hallok, úgy is gondolok rájuk, mint a szeszélyes idő hőseire. De a fákért és virágokért is megszakad a szívem: március elején már sokan félig újjászülettek, még az első rügyek is megjelentek rajtuk. Ám a könyörtelen márciusi hóvihar és fagy megtörte a kezdődő élet reménységét, s a rügyek és színpompás virágok helyébe jégcsapok és jégvirágok százait küldte. S amikor a Nap mégis előmerészkedett egy kis időre, hogy felolvassza a hó és jég birodalmát, esőfelhők álltak az útjába. Mégpedig olyan esőfelhők, amilyenektől az egész vasárnap reggeli égbolt esti sötétségbe borult. A felhőből hatalmas cseppek hullottak, mégis úgy tűnt, mintha sohasem akarna kitisztulni az ég, s az eső sem akarna elállni. Hát mi lehet ez a sötétség, s mi e sok óriási vízcsepp?
Bár mi, emberek, még mindig esőnek nevezzük, valójában ezek már igazi könnyek: a természet könnyei, melyeket az esőfelhőből hullatott az eltűnt, elfagyott rügyekért, a megszületni nem tudó életekért, minden virágért és gyümölcsért. S végül a kismadarakért, akik közül sokan hősiesen átvészelték ugyan a márciusi telet, kérdés, hogy hogyan találnak elegendő élelmet a következő időben.
Emberiség! Vajon tudsz-e válaszolni erre a kérdésre?
Bár mi, emberek, még mindig esőnek nevezzük, valójában ezek már igazi könnyek: a természet könnyei, melyeket az esőfelhőből hullatott az eltűnt, elfagyott rügyekért, a megszületni nem tudó életekért, minden virágért és gyümölcsért. S végül a kismadarakért, akik közül sokan hősiesen átvészelték ugyan a márciusi telet, kérdés, hogy hogyan találnak elegendő élelmet a következő időben.
Emberiség! Vajon tudsz-e válaszolni erre a kérdésre?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)