Most kihagyom a hétfőt, mert majd a következő hétfővel együtt szeretnék róla írni:D Most itt jönnek a keddi élményeim:
2012. júl. 17. kedd
Ennek a napnak a délelőttjét a szálláson töltöttük és csak délután mentünk át egy hangulatos tánciskolába, aminek a közelében egy olasz étterem is volt.
Délelőtt, amikor 10 körül átmentem a szobánkból a "common roomba", egy zongora hangjait hallottam. Mivel kedd előtt nem töltöttünk sok időt a szálláson, nem is tudtam, hogy van ott zongora. De a hangját követve lépcsőkhöz jutottam és miután felmentem rajtuk, balra volt az a szoba, ahonnan a virtuóz zongorajátékot hallottam. S a zongoravirtuóz, mint később megtudtam, a lengyel Christian volt. Két saját dalát mutatta be nekünk, mindkettőnek volt szövege is. Nagyon tetszett az a virtuozitás, ahogy játszott. De a német Anne és az olasz Manuele is nagyon tehetségesek, jól zongiznak ők is. Anne percek alatt képes megtanulni bármilyen musicalt vagy bármit, akármilyen bonyolult akkordok is vannak benne! Amikor kérdeztem, mi a titka, azt mondta, csak hallja a rádióban és játsza. Jesszus, nekem meg hetekbe kerül, mire ugyanígy megtanulok vmit, ráadásul nekem még le is kell lassítanom, hogy követni tudjam és pontosan halljam a kíséret midnen akkordját, hogy utána az ujjaimba is be tudjam kódolni. Meg amikben túl bonyi akkordok vannak, azokat el sem tudom játszani, még lassítva sem; Anne meg tényleg bármit! A mázlista! Több este is volt, amikor felmentünk a zongoraszobába 10-en is és Anne kíséretével mindenfélét énekeltünk :) Annénak a zongora olyasmi, mint másnak a gitár:D
A bejegyzés címe egyébként a következő élményből jött: tudni kell rólam, hogy kreol bőrű vagyok - vagyis ahogy én hívom, még a bőröm is olasz:D és nagyon könnyen megfog a nap. A bécsi nemzetközi táborban emiatt többször olasznak is néztek, amire az Itália- és az olasz nyelvimádatom miatt különösen büszke vagyok:O Most viszont, amikor délután megérkeztünk a tánciskolába, egy kedves néni azt kérdezte: "are you from Argentina?" Ez a kérdés annyira meglepett -bár tudtam, hogy a barnaságom miatt kérdezi, - hogy a mosolygástól alig tudtam válaszolni:D de amikor mondtam, h magyar vagyok, a néni alig tudta elhinni:O ezt sosem felejtem el:D
A tánciskolában disco-táncot és keringőt is gyakoroltunk. Kb. 2órát töltöttünk ott, és, bár ritkán táncolok, jól éreztem magam. Először épp annak a néninek a fiával táncoltam, aki kérdezte, h argentin vagyok-e:D De zavarban lehetett, mert nem igazán beszélt - vagy csak az angollal volt gondja, ahogy persze nekem is:O Pedig szívesen megismertem volna egy kicsit jobban tánc közben, dehát ez az angol már csak ilyen: nem mindig tud híd lenni egy német srác és egy "olasz" (vagy argentin?:D) lány között, aki egyébként magyar, de Ausztrália felfedezése az álma, viszont még nem tudja, hogy ha ez a nyavalyás angol ilyen nehéz, hogy fogja megvalósítani ezt... de egy mázlija mégiscsak van ennek a csajnak: mégpedig az, hogy "very hardworking". És emiatt abban is hisz, hogy semmi sem lehetetlen. :)
A tánciskola után az olasz étterembe mentünk át, ahol épp Manuelével és Gretával ültem egy asztalnál. Ők, a szakértők minden ételnél megvitatták, hogyan készül, melyik tészta között mi a különbség, etc. Néha olaszul, hogy csak én értettem, néha angolul, ilyenkor a mellettem ülő észt Mari-Liis és a velünk szemben ülő litván Gluosne és magyar barátnőm is kérdezett. De hogy tudta Manuele és Greta annyi fűszer meg más kaja nevét angolul? Számomra ez még rejtély, de később biztos nekem sem lesz az:) Bár ha belegondolok, a gasztronómia azért egyelőre még olaszul sem megy olyan könnyen. Hehe:D
Mindenesetre nagyon jó kis nap és este volt a keddi is :)
szeptember 13, 2012
Németországi élményeim3 - ki gondolta volna?
2012. júl. 15. vasárnap
Ezen a napon olyan dolgot próbálhattunk ki a táborban, amiről nem is gondoltam volna, hogy úgy is kipróbálhatom, hogy nem látok. Talán nem nehéz kitalálni, hogy az autóvezetésről van szó :) kimentünk egy hatalmas rutinpályára, ahol szintén önkéntesek vártak ránk. Ők navigáltak bennünket vezetés közben, mondták, mikor mit nyomjunk, merre forduljunk, etc. Mivel tényleg jó nagy volt a rutinpálya, még azt is megengedték, hogy egyszer-egyszer rákapcsoljunk:D Én nagyon élveztem, sosem hittem volna, hogy én is kipróbálhatom. Bár ha jól emlékszem, épp Németországban él az a srác, aki látássérültként szerzett jogsit (ne kérdezzétek, hogyan, én sem tudom elképzelni atótl függetlenül, hogy most kipróbáltam - főleg azért nem, mert nyilván más egy óriási rutinpálya, ahol mi voltunk, meg más a forgalom); legalábbis mintha hallottam volna vmi ilyesmit, tehát a németektől az ilyesmi nem is áll annyira távol:D Két nagy kört mentem két különböző kocsival;az egyik manuális, a másik automata volt, persze a manuálissal volt a legjobb. Kicsit furcsa volt a manuálisnál, hogy akkor is hirtelen fékezett, amikor épp hogy csak hozzáértem a fékhez:O Pedig a második fékezésnél már nagyon koncentráltam, hogy finoman nyomjam meg.
És mivel már létezik gps, be is indult a fantáziám, hogy a jövőben lehet, hogy tényleg nem is lesz lehetetlen, hogy látássérültek is vezessenek. Persze ez még nagyon távoli jövő, mert a gps azért még nem tökéletes, arról nem is beszélve, hogy a forgalmat sem érzékeli a programja; anélkül meg tényleg képtelenség lenne -egyelőre. De ebbe belegondolva meg mégjobban örülök, hogy mégis kipróbálhattam :)
Viszont az előző bejegyzésben írtam, hogy az angolomnak már kevésbé örültem a rutinpályán... Az történt ugyanis, hogy Clara rám bízta a táskáját, amikor mosdóba ment és nem ért vissza, mire a vezetésnél rám került a sor. Így mindkettőnk táskáját magammal vittem a kocsiba, ahol Martin berakta őket hátra, ahogy Adrianét és Gretáét is. És miután Martin instrukcióival mindhárman végigmentünk a pályán, én próbáltam szólni a kiszállásnál, hogy szeretném visszakérni a táskákat, de Martin nem értette, ami nem az ő hibája, hanem az enyém, mert elég halkan beszéltem. Igen, angolul nem vagyok olyan határozott, mint olaszul, Martin meg teljesen elfeledkezett a táskákról. De azt tudtam, hogy a rutinpályát és a kocsikat is most csak mi birtokoljuk, így azt is tudtam, hogy nem fognak elveszni akkor sem, ha ebédidő alatt a kocsiban maradnak. A baj csak akkor volt, amikor Clara kérdezte, hogy hol a táskája. Tudtam, hogy Martin utánunk rögtön kérte a következő három embert, de mivel legalább egy fél óra telt el azután, hogy visszaértem, nem tudtam, hogy már velük is visszaért-e vagy sem. Elmondtam Clarának - persze olaszul, - hogy mi a helyzet, mire ő kicsit mérges lett, hogy "dehát Annie, benne van az i-phone-om meg a pénzem". Igen, tudom, az enyémben is ott van a digitális diktafon, de Martinék mindjárt visszajönnek és visszaadják. De ekkor már annyira mérges voltam magamra, hogy hirtelen már ebben sem voltam biztos. Hogy lesz belőlem nemzetközi explorer, ha még egy ilyen egyszerű dolgot sem lehet rám bízni?
Végül Clara megkereste Fabiant és mindkettőnk táskáját visszaszerezték. Jó annak, aki már szépen, gyorsan és hangosan beszél angolul... De én aznap csak annyit értem el az angolnak köszönhetően, hogy jól beégtem az újdonsült olasz barátnőm előtt. Szép kis dolog, mi?
Ezen a napon olyan dolgot próbálhattunk ki a táborban, amiről nem is gondoltam volna, hogy úgy is kipróbálhatom, hogy nem látok. Talán nem nehéz kitalálni, hogy az autóvezetésről van szó :) kimentünk egy hatalmas rutinpályára, ahol szintén önkéntesek vártak ránk. Ők navigáltak bennünket vezetés közben, mondták, mikor mit nyomjunk, merre forduljunk, etc. Mivel tényleg jó nagy volt a rutinpálya, még azt is megengedték, hogy egyszer-egyszer rákapcsoljunk:D Én nagyon élveztem, sosem hittem volna, hogy én is kipróbálhatom. Bár ha jól emlékszem, épp Németországban él az a srác, aki látássérültként szerzett jogsit (ne kérdezzétek, hogyan, én sem tudom elképzelni atótl függetlenül, hogy most kipróbáltam - főleg azért nem, mert nyilván más egy óriási rutinpálya, ahol mi voltunk, meg más a forgalom); legalábbis mintha hallottam volna vmi ilyesmit, tehát a németektől az ilyesmi nem is áll annyira távol:D Két nagy kört mentem két különböző kocsival;az egyik manuális, a másik automata volt, persze a manuálissal volt a legjobb. Kicsit furcsa volt a manuálisnál, hogy akkor is hirtelen fékezett, amikor épp hogy csak hozzáértem a fékhez:O Pedig a második fékezésnél már nagyon koncentráltam, hogy finoman nyomjam meg.
És mivel már létezik gps, be is indult a fantáziám, hogy a jövőben lehet, hogy tényleg nem is lesz lehetetlen, hogy látássérültek is vezessenek. Persze ez még nagyon távoli jövő, mert a gps azért még nem tökéletes, arról nem is beszélve, hogy a forgalmat sem érzékeli a programja; anélkül meg tényleg képtelenség lenne -egyelőre. De ebbe belegondolva meg mégjobban örülök, hogy mégis kipróbálhattam :)
Viszont az előző bejegyzésben írtam, hogy az angolomnak már kevésbé örültem a rutinpályán... Az történt ugyanis, hogy Clara rám bízta a táskáját, amikor mosdóba ment és nem ért vissza, mire a vezetésnél rám került a sor. Így mindkettőnk táskáját magammal vittem a kocsiba, ahol Martin berakta őket hátra, ahogy Adrianét és Gretáét is. És miután Martin instrukcióival mindhárman végigmentünk a pályán, én próbáltam szólni a kiszállásnál, hogy szeretném visszakérni a táskákat, de Martin nem értette, ami nem az ő hibája, hanem az enyém, mert elég halkan beszéltem. Igen, angolul nem vagyok olyan határozott, mint olaszul, Martin meg teljesen elfeledkezett a táskákról. De azt tudtam, hogy a rutinpályát és a kocsikat is most csak mi birtokoljuk, így azt is tudtam, hogy nem fognak elveszni akkor sem, ha ebédidő alatt a kocsiban maradnak. A baj csak akkor volt, amikor Clara kérdezte, hogy hol a táskája. Tudtam, hogy Martin utánunk rögtön kérte a következő három embert, de mivel legalább egy fél óra telt el azután, hogy visszaértem, nem tudtam, hogy már velük is visszaért-e vagy sem. Elmondtam Clarának - persze olaszul, - hogy mi a helyzet, mire ő kicsit mérges lett, hogy "dehát Annie, benne van az i-phone-om meg a pénzem". Igen, tudom, az enyémben is ott van a digitális diktafon, de Martinék mindjárt visszajönnek és visszaadják. De ekkor már annyira mérges voltam magamra, hogy hirtelen már ebben sem voltam biztos. Hogy lesz belőlem nemzetközi explorer, ha még egy ilyen egyszerű dolgot sem lehet rám bízni?
Végül Clara megkereste Fabiant és mindkettőnk táskáját visszaszerezték. Jó annak, aki már szépen, gyorsan és hangosan beszél angolul... De én aznap csak annyit értem el az angolnak köszönhetően, hogy jól beégtem az újdonsült olasz barátnőm előtt. Szép kis dolog, mi?
Németországi élményeim2 - angolul a magasban
2012. júl. 14. szombat
Ezen a reggelen reggelinél megismertük a tábor többi résztvevőjét: a német Annét, az észt Mari-Liist, a lengyel Christiant és Jakobot, na meg persze a három olaszt: a római Clarát, a bergamói Gretát és a rimini-i Manuelét :) a napi program során pedig még többeket: a szintén észt Christelt, a litván Osvaldast és Gluosne-t, a svájci Aniciát, a holland Bobot (Clara barátját!), és a szintén német Adriant és Virginiát. Meg az önkéntes szervezők is bemutatkoztak, akikhez később még csatlakozott Rhonda, Anselm, Miri és az indiai származású Nites is :)
Az ismerkedés után 11 körül indultunk a szombati program helyszínére, egy erdős területre, ahol egy fából és kötélből készült piramis-labirintust másztunk meg (sok ilyen sportos program volt). Egy-egy szervező navigált bennünket, mondta, hogy mikor mennyit lépjünk, hol van a fa- vagy a kötélhíd, meg hogy a karabíner csíptetőjét melyik korlátra akasszuk be, hogy teljesen biztonságosan másszunk (ugye említettem, hogy látássérülteknek szervezett tábor volt). Na, engem az elején kicsit zavarba hozott pár ismeretlennek tűnő angol szó, de öt perc múlva már minden simán ment :) akkor ijedtem csak meg kicsit, amikor a jó magasan lévő kötélhídnál nem találtam elsőre a kapaszkodót; vagyis találtam vmit, de az túl alacsonyan volt; FELIX, aki lentről figyelt, mondta, hogy van fentebb is egy, csak nem biztos benne, hogy elérem; de pont elértem, így most már teljes biztonságban és nevetve mentem végig a himbálózó kötélhídon. Oh, ahogy írok róla, olyan, mintha most is ott lennék! Miután minden fa- és kötéllépcsőn, ill. hídon átegyensúlyoztam, és magamba szívtam egy kis erdei magaslati levegőt, a piramis legvégén volt egy tányérszerű bigyó, amivel jó gyorsan le lehetett csúszni. Az egész nagyon tetszett, egyedül az angolos értetlenségem miatt szégyenkeztem kicsit:D De gondoltam, ez még csak az első teljesen angol nap, majd a következő napokon ez is jobban fog menni.
Miután mindenki végigment a piramison, bbq-ztunk az erdőben; minden nagyon finom volt és a társaság is szuper. Főleg Mari- Liis-szel és persze Claráékkal beszélgettem sokat (az első nap megtörtént az a csoda, hogy még nem beszéltem Claráékkal olaszul, mert mindig volt körülöttünk olyasvalaki, aki nem értette volna, így maradt az angol:D). Kicsit Christellel is beszéltem, akiről megtudtam, hogy magyar az anyukája:D Viszont ő - mármint Christel - már csak néhány magyar szót ismer... Ez sztem kicsit furcsa, mert pl. én is ismerek egy olyan családot,ahol a férj olasz, a feleség meg magyar, és mindkét fiuk Olaszországban született, ott is nőttek fel, de mégis megtanultak magyarul. Bár ott az olasz apuka mindig dolgozott, így csak a magyar anya volt otthon a gyerekekkel, így gond nélkül beszélhetett hozzájuk az anyanyelvén. Ezek szerint Christel apukája mindig otthon volt és kötelező volt észtül beszélni, ezért merült náluk feledésbe a magyar?:O Azért foglalkoztat ennyire ez a téma, mert a jövőmet én is külföldön, külföldi férjjel képzelem el (persze ezt sosem lehet tudni, hogy aztán hogy lesz), de azért szeretném, ha a születendő kis olasz vagy kis ausztrál majd tudna magyarul is. Persze ezt még ráérek tervezgetni; egyelőre még pasim sincs, nem hogy férjem!:D Mondjuk 22 évesen ez még nem is gond :)
A bbq-partyt egy amerikai édességgel, vagyis a bbq fölött olvasztott pillecukorral zártuk, ami hiperfinom volt.
Este Claráékkal mentem vissza a szállásra; Clarával csomó közös van bennünk egyébként: mindketten fordítónak készülünk, szeretünk mindent diktafonra venni, imádjuk a country zenét, optimisták és közvetlenek vagyunk, stb. Egy valamit viszont mégsem értek benne: vajon miért hívott az első perctől kezdve principessának (hercegnőnek?). Sőt, angolul mindenkinek "Pocket Princess"-ként emlegetett; ezt a nicket aztán átvette Clara barátja, Bob, Greta, Volcy, Adrian, Gluosne, de még Christel is és egy idő után már csak így hívtak. Pedig szerintem egyáltalán nem viselkedem hercegnősen, szóval valami olyan nicknek, ami még illik is hozzám, sokkal jobban örültem volna:D tényleg nem tudom, honnan jött nekik ez a princess... Clara a harmadik nap körül azt mondta, azért hív így, mert olaszul nagyon választékosan beszélek. Na ezt sajnos elismerem, mert az egyetemen csak szépirodalmi és tudományos szövegeket olvasunk és mivel az egyetem előtt sem éltem olaszok között, nem tudtam átvenni a diákszlenget. Rögtön kértem is Clarát, hogy tanítson néhány laza kifejezést, mert, bár folyékonyan beszélek olaszul, tényleg nem túl jó,ha indig csak a kötött irodalmi nyelvet használom.
De a második napon a táborban olyan dolog történt, ami miatt azt kívántam, bárcsak az angolommal is csak annyi lenne a gond, hogy túl választékos vagyok! De rá kellett jönnöm, hogy nem választékos, hanem érthetetlen és ez teljesen elkeserített. Na de erről majd egy következő bejegyzésben!
Ezen a reggelen reggelinél megismertük a tábor többi résztvevőjét: a német Annét, az észt Mari-Liist, a lengyel Christiant és Jakobot, na meg persze a három olaszt: a római Clarát, a bergamói Gretát és a rimini-i Manuelét :) a napi program során pedig még többeket: a szintén észt Christelt, a litván Osvaldast és Gluosne-t, a svájci Aniciát, a holland Bobot (Clara barátját!), és a szintén német Adriant és Virginiát. Meg az önkéntes szervezők is bemutatkoztak, akikhez később még csatlakozott Rhonda, Anselm, Miri és az indiai származású Nites is :)
Az ismerkedés után 11 körül indultunk a szombati program helyszínére, egy erdős területre, ahol egy fából és kötélből készült piramis-labirintust másztunk meg (sok ilyen sportos program volt). Egy-egy szervező navigált bennünket, mondta, hogy mikor mennyit lépjünk, hol van a fa- vagy a kötélhíd, meg hogy a karabíner csíptetőjét melyik korlátra akasszuk be, hogy teljesen biztonságosan másszunk (ugye említettem, hogy látássérülteknek szervezett tábor volt). Na, engem az elején kicsit zavarba hozott pár ismeretlennek tűnő angol szó, de öt perc múlva már minden simán ment :) akkor ijedtem csak meg kicsit, amikor a jó magasan lévő kötélhídnál nem találtam elsőre a kapaszkodót; vagyis találtam vmit, de az túl alacsonyan volt; FELIX, aki lentről figyelt, mondta, hogy van fentebb is egy, csak nem biztos benne, hogy elérem; de pont elértem, így most már teljes biztonságban és nevetve mentem végig a himbálózó kötélhídon. Oh, ahogy írok róla, olyan, mintha most is ott lennék! Miután minden fa- és kötéllépcsőn, ill. hídon átegyensúlyoztam, és magamba szívtam egy kis erdei magaslati levegőt, a piramis legvégén volt egy tányérszerű bigyó, amivel jó gyorsan le lehetett csúszni. Az egész nagyon tetszett, egyedül az angolos értetlenségem miatt szégyenkeztem kicsit:D De gondoltam, ez még csak az első teljesen angol nap, majd a következő napokon ez is jobban fog menni.
Miután mindenki végigment a piramison, bbq-ztunk az erdőben; minden nagyon finom volt és a társaság is szuper. Főleg Mari- Liis-szel és persze Claráékkal beszélgettem sokat (az első nap megtörtént az a csoda, hogy még nem beszéltem Claráékkal olaszul, mert mindig volt körülöttünk olyasvalaki, aki nem értette volna, így maradt az angol:D). Kicsit Christellel is beszéltem, akiről megtudtam, hogy magyar az anyukája:D Viszont ő - mármint Christel - már csak néhány magyar szót ismer... Ez sztem kicsit furcsa, mert pl. én is ismerek egy olyan családot,ahol a férj olasz, a feleség meg magyar, és mindkét fiuk Olaszországban született, ott is nőttek fel, de mégis megtanultak magyarul. Bár ott az olasz apuka mindig dolgozott, így csak a magyar anya volt otthon a gyerekekkel, így gond nélkül beszélhetett hozzájuk az anyanyelvén. Ezek szerint Christel apukája mindig otthon volt és kötelező volt észtül beszélni, ezért merült náluk feledésbe a magyar?:O Azért foglalkoztat ennyire ez a téma, mert a jövőmet én is külföldön, külföldi férjjel képzelem el (persze ezt sosem lehet tudni, hogy aztán hogy lesz), de azért szeretném, ha a születendő kis olasz vagy kis ausztrál majd tudna magyarul is. Persze ezt még ráérek tervezgetni; egyelőre még pasim sincs, nem hogy férjem!:D Mondjuk 22 évesen ez még nem is gond :)
A bbq-partyt egy amerikai édességgel, vagyis a bbq fölött olvasztott pillecukorral zártuk, ami hiperfinom volt.
Este Claráékkal mentem vissza a szállásra; Clarával csomó közös van bennünk egyébként: mindketten fordítónak készülünk, szeretünk mindent diktafonra venni, imádjuk a country zenét, optimisták és közvetlenek vagyunk, stb. Egy valamit viszont mégsem értek benne: vajon miért hívott az első perctől kezdve principessának (hercegnőnek?). Sőt, angolul mindenkinek "Pocket Princess"-ként emlegetett; ezt a nicket aztán átvette Clara barátja, Bob, Greta, Volcy, Adrian, Gluosne, de még Christel is és egy idő után már csak így hívtak. Pedig szerintem egyáltalán nem viselkedem hercegnősen, szóval valami olyan nicknek, ami még illik is hozzám, sokkal jobban örültem volna:D tényleg nem tudom, honnan jött nekik ez a princess... Clara a harmadik nap körül azt mondta, azért hív így, mert olaszul nagyon választékosan beszélek. Na ezt sajnos elismerem, mert az egyetemen csak szépirodalmi és tudományos szövegeket olvasunk és mivel az egyetem előtt sem éltem olaszok között, nem tudtam átvenni a diákszlenget. Rögtön kértem is Clarát, hogy tanítson néhány laza kifejezést, mert, bár folyékonyan beszélek olaszul, tényleg nem túl jó,ha indig csak a kötött irodalmi nyelvet használom.
De a második napon a táborban olyan dolog történt, ami miatt azt kívántam, bárcsak az angolommal is csak annyi lenne a gond, hogy túl választékos vagyok! De rá kellett jönnöm, hogy nem választékos, hanem érthetetlen és ez teljesen elkeserített. Na de erről majd egy következő bejegyzésben!
Németországi élményeim1 - indulás és érkezés
Lustaság miatt eddig mindig halogattam a németországi élménybeszámolót. Most viszont mesélek, mert július óta nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe valamelyik ott szerzett élményem :) ezeket naplószerűen fogom írni, itt jön az első rész!
2012. júl. 13. péntek
Kezdjük az elején: júl. 13-án hajnalban indultunk barátnőmmel a Keletiből. Mivel egyikünk sem pesti, ezért ezt a hajnali indulást úgy oldottuk meg, hogy már csütörtökön felmentünk és a bátyámnál aludtunk, tőle indultunk 13-án reggel. A vonaton rögtön taliztunk egy magyar sráccal meg egy párral, mindhárman fiatalok voltak, szóval hamar megtaláltuk a közös hangot és a mellettünk ülő, biciklitúrára készülő párral sokat is beszélgettünk. Nagyon szimpik és széleslátókörűek, főleg a csaj volt nagyon beszédes, egyszerűen mindenről eszébe jutott valami :)sajnáltam, hogy Pozsonyban leszálltak, viszont a srác Hamburgig jött, így vele is megismerkedtünk kicsit. A közel 15 órás vonatút után este fél9-re értünk a hamburgi főpályaudvarra. Na, itt kicsit izgi volt a dolog: a nemzetközi tábor önkéntes szervezőivel - akik szintén diákok, - az volt megbeszélve, hogy egyikük kijön értünk; igen, csak azt nem tudtuk, ki, így izgi volt, hogy fogunk talizni. Barátnőm elég nyugodt volt, de Andris, a vonaton megismert srác és a barátnője, aki az állomáson várta, már kevésbé. Igazából abban én is biztos voltam, hogy jönni fog valaki, csak kicsit mégis jobb lett volna, ha azt is tudjuk, hogy Carina, Fabian és FELIX közül ki, hogy le tudjuk adni a drótot, hogy itt és itt keressen. de kb. negyed óra múlva végül megérkezett Valentin... kiii? Valentin? Nahát, róla nem volt szó, biztos, hogy értünk jött?:D - gondoltam szórakozottan. De pesze aggodalomra nem volt ok, volt még vele két lány, akiket a reptérről hozott el. Miután elköszöntünk a jófej magyar ismerőseinktől, bepakoltunk Valentin kocsijába és irány Scharbeutz! Csak előtte még felvettük Volcyt is, egy francia srácot aki egyébként számomra elég érthetetlenül beszélt angolul:D Doti, a lengyel lány szinte már anyanyelvi szinten beszélt, rögtön zavarba is jöttem, ahogy hallottam (ezekről az angolos dolgokról majd még külön is írok). Bár Scharbeutz kb. csak másfél órára van Hamburgtól, mi éjfél körül érkeztünk csak oda, mert vmi gond volt a gps-szel:O anyu meg már aggódott, mert amikor Hamburgba értünk, nem tudtam hívni, hogy minden oké, mert a (Vodás) telcsim nem találta a hálózatot.. nah igen, bármennyire is reklámozzák a Voda hatalmas külföldi lefedettségét, hozzám valahogy ez nem ért el... Csak akkor lett újra hálózatom, amikor éjfélkor a szálláson újraindítottam a telcsim; gyorsan szóltam anyunak, hogy no worries, minden oké :) aztán, gyors zuhany után hamar el is tettem magam holnapra. Jól jön a frissesség az első napra, amikor egész nap angolul kell majd beszélnem és értenem :)
2012. júl. 13. péntek
Kezdjük az elején: júl. 13-án hajnalban indultunk barátnőmmel a Keletiből. Mivel egyikünk sem pesti, ezért ezt a hajnali indulást úgy oldottuk meg, hogy már csütörtökön felmentünk és a bátyámnál aludtunk, tőle indultunk 13-án reggel. A vonaton rögtön taliztunk egy magyar sráccal meg egy párral, mindhárman fiatalok voltak, szóval hamar megtaláltuk a közös hangot és a mellettünk ülő, biciklitúrára készülő párral sokat is beszélgettünk. Nagyon szimpik és széleslátókörűek, főleg a csaj volt nagyon beszédes, egyszerűen mindenről eszébe jutott valami :)sajnáltam, hogy Pozsonyban leszálltak, viszont a srác Hamburgig jött, így vele is megismerkedtünk kicsit. A közel 15 órás vonatút után este fél9-re értünk a hamburgi főpályaudvarra. Na, itt kicsit izgi volt a dolog: a nemzetközi tábor önkéntes szervezőivel - akik szintén diákok, - az volt megbeszélve, hogy egyikük kijön értünk; igen, csak azt nem tudtuk, ki, így izgi volt, hogy fogunk talizni. Barátnőm elég nyugodt volt, de Andris, a vonaton megismert srác és a barátnője, aki az állomáson várta, már kevésbé. Igazából abban én is biztos voltam, hogy jönni fog valaki, csak kicsit mégis jobb lett volna, ha azt is tudjuk, hogy Carina, Fabian és FELIX közül ki, hogy le tudjuk adni a drótot, hogy itt és itt keressen. de kb. negyed óra múlva végül megérkezett Valentin... kiii? Valentin? Nahát, róla nem volt szó, biztos, hogy értünk jött?:D - gondoltam szórakozottan. De pesze aggodalomra nem volt ok, volt még vele két lány, akiket a reptérről hozott el. Miután elköszöntünk a jófej magyar ismerőseinktől, bepakoltunk Valentin kocsijába és irány Scharbeutz! Csak előtte még felvettük Volcyt is, egy francia srácot aki egyébként számomra elég érthetetlenül beszélt angolul:D Doti, a lengyel lány szinte már anyanyelvi szinten beszélt, rögtön zavarba is jöttem, ahogy hallottam (ezekről az angolos dolgokról majd még külön is írok). Bár Scharbeutz kb. csak másfél órára van Hamburgtól, mi éjfél körül érkeztünk csak oda, mert vmi gond volt a gps-szel:O anyu meg már aggódott, mert amikor Hamburgba értünk, nem tudtam hívni, hogy minden oké, mert a (Vodás) telcsim nem találta a hálózatot.. nah igen, bármennyire is reklámozzák a Voda hatalmas külföldi lefedettségét, hozzám valahogy ez nem ért el... Csak akkor lett újra hálózatom, amikor éjfélkor a szálláson újraindítottam a telcsim; gyorsan szóltam anyunak, hogy no worries, minden oké :) aztán, gyors zuhany után hamar el is tettem magam holnapra. Jól jön a frissesség az első napra, amikor egész nap angolul kell majd beszélnem és értenem :)
szeptember 12, 2012
Unilife starts again!
Az angol cím azért van, mert olasz szakos létemre több angolos órám lesz, mint olaszos, de mondjuk ezt így is terveztem, hisz az olaszosok már kész vannak, csak a szakdoga van hátra. Na de nézzük a részleteket!
Szept.10-én megkezdődött nálunk is a 2012-13-as tanév első féléve! Az előző hét még csak regisztrációs hét volt; ilyenkor még ugye nincsenek órák, csak a tárgyakat lehet felvenni. A tárgyfelvétel ebben a félévben szept. 3-tól 14-ig tart, vagyis még ezen a héten is. Én még a múlt héten csak ismerkedtem a lehetőségekkel, nem vettem fel semmit; úgy igazán most nem is tudnék, legalábbis szakos tárgyat bizti nem, mert olaszból - egy vizsgát leszámítva - minden tárgyam kész. Ez a félév nekem már csak a szakdolgozat befejezéséről és néhány önkéntes angolszakos óráról fog szólni. Mármint annyira önkéntes, hogy fel sem veszem, csak "vendégként" bejárok rájuk:) EDDIG HÁROM OLYAT NÉZTEM KI, AMI SZÓBA JÖHET. Ezek: bevezetés a fordítás elméletébe, angol nyelvgyakorlat és műfordítási gyakorlatok angolról magyarra. Ezek közül kettő ma van, egy pedig pénteken. Ezeken kívül lenne még üzleti- és jogi szaknyelv is, csak az velük a gond, hogy egyik hétfőn, másik kedden van és.. hát ahogy írtam is már többször, valahogy nem szeretek naponta csak egy-egy órára bemenni, mert az utazás oda-vissza több idő, mint maga az óra és ha már bemegyek,akkor legyen minimum két órám! Kár, hogy ez a kettő nem egy napon van :( De mint írtam, az angolos dolgaim teljesen önkéntes alapon mennek, szóval így nem gond, ha csak szerdán és pénteken megyek azokra, amiket kinéztem. Ezekben az órákban ott a jó kis lehetőség, hogy megismerjem azokat a tanárokat, akik valószínűleg a szakfordítói mesterképzésen is ott lesznek :) szóval kicsit töröm magamnak az utat:D
És hogy azért ne maradjak olasz nélkül, a pénteki önkéntes angolom mellé kinéztem egy szabadon választható olasz szakszemináriumot, amit fel is vettem. Na igen, önkéntes angolok ide vagy oda, azért mégiscsak visszahúz a szívem a saját szakomra :)
Most viszont megyek, mert 10-kor kezdődikéletem első egyetemi angolja! Olyan jó lesz újra az egyetemen, még ha most nem olaszos órára megyek, akkor is! "Home, sweet home!:D
Szept.10-én megkezdődött nálunk is a 2012-13-as tanév első féléve! Az előző hét még csak regisztrációs hét volt; ilyenkor még ugye nincsenek órák, csak a tárgyakat lehet felvenni. A tárgyfelvétel ebben a félévben szept. 3-tól 14-ig tart, vagyis még ezen a héten is. Én még a múlt héten csak ismerkedtem a lehetőségekkel, nem vettem fel semmit; úgy igazán most nem is tudnék, legalábbis szakos tárgyat bizti nem, mert olaszból - egy vizsgát leszámítva - minden tárgyam kész. Ez a félév nekem már csak a szakdolgozat befejezéséről és néhány önkéntes angolszakos óráról fog szólni. Mármint annyira önkéntes, hogy fel sem veszem, csak "vendégként" bejárok rájuk:) EDDIG HÁROM OLYAT NÉZTEM KI, AMI SZÓBA JÖHET. Ezek: bevezetés a fordítás elméletébe, angol nyelvgyakorlat és műfordítási gyakorlatok angolról magyarra. Ezek közül kettő ma van, egy pedig pénteken. Ezeken kívül lenne még üzleti- és jogi szaknyelv is, csak az velük a gond, hogy egyik hétfőn, másik kedden van és.. hát ahogy írtam is már többször, valahogy nem szeretek naponta csak egy-egy órára bemenni, mert az utazás oda-vissza több idő, mint maga az óra és ha már bemegyek,akkor legyen minimum két órám! Kár, hogy ez a kettő nem egy napon van :( De mint írtam, az angolos dolgaim teljesen önkéntes alapon mennek, szóval így nem gond, ha csak szerdán és pénteken megyek azokra, amiket kinéztem. Ezekben az órákban ott a jó kis lehetőség, hogy megismerjem azokat a tanárokat, akik valószínűleg a szakfordítói mesterképzésen is ott lesznek :) szóval kicsit töröm magamnak az utat:D
És hogy azért ne maradjak olasz nélkül, a pénteki önkéntes angolom mellé kinéztem egy szabadon választható olasz szakszemináriumot, amit fel is vettem. Na igen, önkéntes angolok ide vagy oda, azért mégiscsak visszahúz a szívem a saját szakomra :)
Most viszont megyek, mert 10-kor kezdődikéletem első egyetemi angolja! Olyan jó lesz újra az egyetemen, még ha most nem olaszos órára megyek, akkor is! "Home, sweet home!:D
szeptember 10, 2012
Sors Tamás sem ért egyet. És igaza van!
Akár 80 millió forint is lehet a jutalma Sors Tamásnak, a londoni paralimpián három érmet is begyűjtő úszónak. Magyarország az összesített éremtáblázat alapján 14 érmet szerzett a 2012-es londoni játékokon, ebből kettő arany-, hat ezüst- és hat bronzszínben ragyog.
Az összesítés szerint a 33 fős magyar küldöttség a 38. helyen végzett a brit fővárosban rendezett 14. paralimpián. A magyar csapat minden idők negyedik legsikeresebb olimpiáján van túl, a londoninál ugyanis csak 1984-ben New Yorkban (29), 2000-ben Sydneyben (23) és 2004-ben Athénban (19) lett nagyobb a termés.
Mekkora legyen a díjazás?
Minden magyar olimpikon az elért sporteredményéért díjazásban részesül. Az londoni ötkarikás játékon érmet szerzett ép sportolók az aranyéremért 35 millió forintot, a második helyezettek 25, a bronzérmesek pedig 20 millió forintot kaptak. A negyedik helyezettek 15, az ötödikek 10 millió forinttal lehettek gazdagabbak. Míg a hatodik helyezettek 8, a hetedikek 4, a nyolcadikak pedig 2 millió forintos jutalomban részesültek. Eltérő vélemények vannak arról, hogy egy paralimpikon ugyanannyi díjazásban részesüljön-e, mint ép sportoló társa vagy kevesebben, netán többen. A paralimpikonon díjazása egy kormánydöntésen múlik, a MOB csupán ajánlást tehet a sportolók premizálására. A MOB hétfői ülésén lesz napirendi pont a parasportolók premizálása. Németországban az aranyérmet szerzett parasportolók olimpia utáni díjazása 7000 euró (2 millió forint), az ezüstérem 5000 euró vagyis (1.435.000.- forint) a bronzérem pedig 3000 eurót ér (860.000.- forint).
Sorsa, hogy „Sors”
Sors Tamással a harmadik londoni érmének extázissal átszőtt pillanataiban sikerült beszélnünk. Az úszó paralimpikonra Londonban éremeső hullt. Egy arany-, egy ezüst-, és egy bronzérem tulajdonosa. Ha ugyanolyan jutalmazásban részesül, mint az ötkarikás játékok érmesei, akkor 80 millió forint is lehet a prémiuma.
Sors Tamás a Figyelő Online azon kérdésére, hogy szerinte mennyi jutalmat kapjon egy paralimpián érmet szerzett, vagy pontot szerző sportoló, egyből rávágta: ugyanannyit, mint az ép sportolók. Szerinte igazságtalanság különbséget tenni a javadalmazásban. Sors Tamás szerint neki is rengeteg munkája van abban, hogy a dobogóra állhatott Londonban, és nem csak egyszer, hanem háromszor is. Ne legyen kevesebb a jutalom, tette hozzá újra. Lehet, hogy más nem így gondolja – vélekedett Sors Tamás – de szerintem megérdemlem én is ugyanazt a pénzt, mint Gyurta Dani.
2000-ben Sydneyben még a pontot szerzett parasportolók ép társaik díjazásának tíz százalékát kapták. Később Athénban 2004-ben már ugyanolyan premizálásban volt részük a paralimpikonoknak is, mint az ötkarikás játékokon érmet szerző sportolóknak.
Sors Tamás úszó a pekingi paralimpián, 17 évesen egy arany- és két bronzérmet szerzett, de volt egy negyedik és egy ötödik helyezése is. Ezzel ő lett akkor a legjobban kereső magyar sportoló. Sors akkor összesen 68 millió forintot kapott pekingi remeklése után, így 14 millióval többet keresett, mint a háromszoros ezüstérmes úszó Cseh László.
Megkérdeztük olvasóinkat A Figyelő Online gyors felméréséből kiderül, hogy a válaszadók többsége azt mondja: a paralimpikonok és az olimpiai bajnokok díjazása legyen egyenlő. Olvasóinak csupán 25 százaléka gondolja úgy, hogy kevesebb pénz illeti meg a paralimpikonokat. Arra senki nem szavazott, hogy többet kapjon egy parasportoló, mint ép társa.
Differenciált legyen a díjazás
Gömöri Zsolt szerint nem lenne helyes egy paralimpikonnak ugyanannyi jutalmat adni, mint egy ép olimpiai bajnoknak. A Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke a Figyelő Online-nak elmondta: egy a lényeg, differenciált legyen a bajnokok javadalmazása, és ne legyen kevesebb, mint amennyit Pekingben vagy Athénban kaptak a versenyzők. Az athéni olimpia után történt meg először, hogy a paralimpikonok éppen annyi jutalmat kaptak, mint az olimpikonok. Pekingben már az aranyérem 20 milliót, az ezüstérem 18 milliót, és a bronzérem 14 milliót ért. Az elnök hozzátette: a MOB javaslatot tesz a javadalmazás összegéről a kormánynak, a döntés a kormány kezében van, mi pedig a döntést el fogjuk fogadni – tette hozzá Gömöri Zsolt.
A sportvezető szerint nem 35 millióra van szüksége egy paralimpikonnak. A javadalmazás úgy lenne igazságos, ha a keretösszeg, amit a kormány a paralimpikonok jutalmazására szán, ugyanannyi lenne, mint az olimpiai bajnokok esetében, csak a sportoló nem kapná meg a teljes 35 milliót egy esetleges aranyéremért, hanem csak 15 millió jutalmat kapnának és a fennmaradó 20 milliót az adott sportszövetség versenyekre, edzőtáborokra, vagy utánpótlás nevelésre tudná költeni - vélekedett Gömöri Zsolt.
A londoni sikerről Gömöri azt mondta: nyolc érem benne volt a csapatban, a mostani éremeső nem a szerencsének köszönhető, hanem annak tudható be, ebben a csapatban ennyi volt. Gömöri hozzátette: a paralimpiai csapat jócskán megduplázta a pekingi eredményét és ez óriási dolog.
Bernau Péter a Magyar Paralimpiai Bizottság sajtófőnöke, a Figyelő Online-nak elmondta,
a paralimpikonok ugyanabban a faluban éltek, mint az augusztusi olimpia résztvevői. Elképesztően sokan szurkolnak a sportolóknak, mindenhol telt ház mellett zajlottak az események. A sportolók ugyanabban az uszodában és ugyanazon a páston versenyeznek, mint ép társaik.
Szerkesztő
Koncsek Rita
2012-09-10 08:00
figyelo.hu
Az összesítés szerint a 33 fős magyar küldöttség a 38. helyen végzett a brit fővárosban rendezett 14. paralimpián. A magyar csapat minden idők negyedik legsikeresebb olimpiáján van túl, a londoninál ugyanis csak 1984-ben New Yorkban (29), 2000-ben Sydneyben (23) és 2004-ben Athénban (19) lett nagyobb a termés.
Mekkora legyen a díjazás?
Minden magyar olimpikon az elért sporteredményéért díjazásban részesül. Az londoni ötkarikás játékon érmet szerzett ép sportolók az aranyéremért 35 millió forintot, a második helyezettek 25, a bronzérmesek pedig 20 millió forintot kaptak. A negyedik helyezettek 15, az ötödikek 10 millió forinttal lehettek gazdagabbak. Míg a hatodik helyezettek 8, a hetedikek 4, a nyolcadikak pedig 2 millió forintos jutalomban részesültek. Eltérő vélemények vannak arról, hogy egy paralimpikon ugyanannyi díjazásban részesüljön-e, mint ép sportoló társa vagy kevesebben, netán többen. A paralimpikonon díjazása egy kormánydöntésen múlik, a MOB csupán ajánlást tehet a sportolók premizálására. A MOB hétfői ülésén lesz napirendi pont a parasportolók premizálása. Németországban az aranyérmet szerzett parasportolók olimpia utáni díjazása 7000 euró (2 millió forint), az ezüstérem 5000 euró vagyis (1.435.000.- forint) a bronzérem pedig 3000 eurót ér (860.000.- forint).
Sorsa, hogy „Sors”
Sors Tamással a harmadik londoni érmének extázissal átszőtt pillanataiban sikerült beszélnünk. Az úszó paralimpikonra Londonban éremeső hullt. Egy arany-, egy ezüst-, és egy bronzérem tulajdonosa. Ha ugyanolyan jutalmazásban részesül, mint az ötkarikás játékok érmesei, akkor 80 millió forint is lehet a prémiuma.
Sors Tamás a Figyelő Online azon kérdésére, hogy szerinte mennyi jutalmat kapjon egy paralimpián érmet szerzett, vagy pontot szerző sportoló, egyből rávágta: ugyanannyit, mint az ép sportolók. Szerinte igazságtalanság különbséget tenni a javadalmazásban. Sors Tamás szerint neki is rengeteg munkája van abban, hogy a dobogóra állhatott Londonban, és nem csak egyszer, hanem háromszor is. Ne legyen kevesebb a jutalom, tette hozzá újra. Lehet, hogy más nem így gondolja – vélekedett Sors Tamás – de szerintem megérdemlem én is ugyanazt a pénzt, mint Gyurta Dani.
2000-ben Sydneyben még a pontot szerzett parasportolók ép társaik díjazásának tíz százalékát kapták. Később Athénban 2004-ben már ugyanolyan premizálásban volt részük a paralimpikonoknak is, mint az ötkarikás játékokon érmet szerző sportolóknak.
Sors Tamás úszó a pekingi paralimpián, 17 évesen egy arany- és két bronzérmet szerzett, de volt egy negyedik és egy ötödik helyezése is. Ezzel ő lett akkor a legjobban kereső magyar sportoló. Sors akkor összesen 68 millió forintot kapott pekingi remeklése után, így 14 millióval többet keresett, mint a háromszoros ezüstérmes úszó Cseh László.
Megkérdeztük olvasóinkat A Figyelő Online gyors felméréséből kiderül, hogy a válaszadók többsége azt mondja: a paralimpikonok és az olimpiai bajnokok díjazása legyen egyenlő. Olvasóinak csupán 25 százaléka gondolja úgy, hogy kevesebb pénz illeti meg a paralimpikonokat. Arra senki nem szavazott, hogy többet kapjon egy parasportoló, mint ép társa.
Differenciált legyen a díjazás
Gömöri Zsolt szerint nem lenne helyes egy paralimpikonnak ugyanannyi jutalmat adni, mint egy ép olimpiai bajnoknak. A Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke a Figyelő Online-nak elmondta: egy a lényeg, differenciált legyen a bajnokok javadalmazása, és ne legyen kevesebb, mint amennyit Pekingben vagy Athénban kaptak a versenyzők. Az athéni olimpia után történt meg először, hogy a paralimpikonok éppen annyi jutalmat kaptak, mint az olimpikonok. Pekingben már az aranyérem 20 milliót, az ezüstérem 18 milliót, és a bronzérem 14 milliót ért. Az elnök hozzátette: a MOB javaslatot tesz a javadalmazás összegéről a kormánynak, a döntés a kormány kezében van, mi pedig a döntést el fogjuk fogadni – tette hozzá Gömöri Zsolt.
A sportvezető szerint nem 35 millióra van szüksége egy paralimpikonnak. A javadalmazás úgy lenne igazságos, ha a keretösszeg, amit a kormány a paralimpikonok jutalmazására szán, ugyanannyi lenne, mint az olimpiai bajnokok esetében, csak a sportoló nem kapná meg a teljes 35 milliót egy esetleges aranyéremért, hanem csak 15 millió jutalmat kapnának és a fennmaradó 20 milliót az adott sportszövetség versenyekre, edzőtáborokra, vagy utánpótlás nevelésre tudná költeni - vélekedett Gömöri Zsolt.
A londoni sikerről Gömöri azt mondta: nyolc érem benne volt a csapatban, a mostani éremeső nem a szerencsének köszönhető, hanem annak tudható be, ebben a csapatban ennyi volt. Gömöri hozzátette: a paralimpiai csapat jócskán megduplázta a pekingi eredményét és ez óriási dolog.
Bernau Péter a Magyar Paralimpiai Bizottság sajtófőnöke, a Figyelő Online-nak elmondta,
a paralimpikonok ugyanabban a faluban éltek, mint az augusztusi olimpia résztvevői. Elképesztően sokan szurkolnak a sportolóknak, mindenhol telt ház mellett zajlottak az események. A sportolók ugyanabban az uszodában és ugyanazon a páston versenyeznek, mint ép társaik.
Szerkesztő
Koncsek Rita
2012-09-10 08:00
figyelo.hu
Esélyegyenlőséget paralimpikonjainknak!
Vujity Tvrtko újságíró szavai:
"Azonos anyagi elismerést paralimpiai büszkeségeinknek!!!
Tegnap este Londonban kialudt a paralimpia lángja, befejeződtek a játékok. A 33 fős magyar küldöttség fantasztikusan szerepelt, messze megjavítva a pekingi eredményeket, 14 éremmel gazdagodott. Sors Tamás úszó és Pálos Péter asztaliteniszező aranyérmes lett!
Pár napja idéztem egy illetékes levelét, amelyből kiderült, hogy egy tervezet szerint parasportolóink az épek anyagi elismerésének 50%-át kapnák meg! Két, szó szerinti idézet a levélből, amelyet egy hazai sportvezető juttatott el hozzám:
"Tájékoztatunk a paralimpiai jutalmazással kapcsolatban, hogy az eltérő mértékű lesz az olimpiai jutalomtól."
illetve:
"célként fogalmazódott meg, hogy a paralimpiai jutalom az olimpiai jutalom 50 százaléka legyen".
Továbbra is egyértelműen az a véleményem, hogy NEM SZABAD KÜLÖNBSÉGET tenni sportoló és parasportoló, ép és fogyatékossággal élő embertársunk között. Lehet vitatkozni a sportértéken, médiaértéken, ugyanakkor ne felejtsük el: parasportolóink leküzdve az őket (is) sújtó akadályokat szintén kiharcolták az részvételt. Nem ők tehetnek arról, hogy nem úgy adják a tévék a versenyeket, mint Londonban... Szintén nagyot küzdöttek, sportágaikban helyt álltak, sokan bizonyították közülük, hogy a világ élvonalába tartoznak, ketten pedig fel is jutottak a csúcsra.
Annyi, de annyi hátrányos megkülönböztetés van ebben az országban, akadálymentesítés, elérhető szolgáltatás és sok minden más terén. Ne spóroljunk ezeken a nagyszerű magyar sportolókon, ne üzenjük nekik azt, hogy az ő sikerük nem ér annyit, mint egészséges társaiké. Ezért írom le újra, mondom a tévében, beszélek róla mindenhol:
Azonos anyagi elismerést paralimpiai büszkeségeinknek!!!
Egyetértesz?"
És ezek már az én szavaim: természetesen nem kérdés, hogy egyetértek-e. Amikor először olvastam e sorokat az újságíró hivatalos Facebook-oldalán, rögtön az jutott az eszembe, hogy végre egy ember a médiában, aki paralimpikonjaink mellett áll! És ha már a médiát említem: én már azzal sem értettem egyet, hogy az olimpiát szinte éjjel-nappal élőben közvetítette a magyar tv, a paralimpia meg jóformán fű alatt ment. Szerintem a napi ötvenperces összefoglalóknál minden paralimpikon többet érdemelt volna, akár magyar, akár külföldi! Mi sohasem lehetünk olyanok, mint ők. Éppen ezért igazán megérdemelték volna, hogy az irántuk érzett tiszteletünket úgy fejezzük ki, hogy az ő teljesítményüknek is legalább akkora visszhangot adunk, mint az olimpikonokénak. Ez szerintem a minimum lett volna. De ha még ezt sem volt képes teljesíteni a magyar média, akkor azt ugyan vajon miért is várjuk el, hogy a díjazásnál ne tegyenek különbséget? Persze ez csak ironikus, költői kérdés. Nem térek napirendre efölött az ötven százalék fölött! Mégis mit képzelnek magukról azok, akik ezt kitalálták?
Az úszó fiúk fantasztikus pénteki (Sors Tamás bronzérmes, Tóth Tamás ezüstérmes) teljesítménye nem győzte meg a díjazókat arról, hogy bőven megérdemlik az egyenlő jutalmazást?
Kíváncsi lennék, hogy az az ausztrál úszó, aki a fiúk pénteki futamában aranyérmes lett, szintén kisebb jutalmazásban részesül-e, mint egy aranyérmes olimpikon. De gyanítom, hogy nem. Ez a bugyuta ötlet talán csak itt, Magyarországon merült fel, ahol már azokat a dolgokat sem képesek értékelni, amik nem mindennapiak.
Szívből remélem, hogy Vujity Tvrtko szavai meghallgatásra találnak és elfogadják a javaslatát! A paralimpikonok után, most neki szurkolok!
"Azonos anyagi elismerést paralimpiai büszkeségeinknek!!!
Tegnap este Londonban kialudt a paralimpia lángja, befejeződtek a játékok. A 33 fős magyar küldöttség fantasztikusan szerepelt, messze megjavítva a pekingi eredményeket, 14 éremmel gazdagodott. Sors Tamás úszó és Pálos Péter asztaliteniszező aranyérmes lett!
Pár napja idéztem egy illetékes levelét, amelyből kiderült, hogy egy tervezet szerint parasportolóink az épek anyagi elismerésének 50%-át kapnák meg! Két, szó szerinti idézet a levélből, amelyet egy hazai sportvezető juttatott el hozzám:
"Tájékoztatunk a paralimpiai jutalmazással kapcsolatban, hogy az eltérő mértékű lesz az olimpiai jutalomtól."
illetve:
"célként fogalmazódott meg, hogy a paralimpiai jutalom az olimpiai jutalom 50 százaléka legyen".
Továbbra is egyértelműen az a véleményem, hogy NEM SZABAD KÜLÖNBSÉGET tenni sportoló és parasportoló, ép és fogyatékossággal élő embertársunk között. Lehet vitatkozni a sportértéken, médiaértéken, ugyanakkor ne felejtsük el: parasportolóink leküzdve az őket (is) sújtó akadályokat szintén kiharcolták az részvételt. Nem ők tehetnek arról, hogy nem úgy adják a tévék a versenyeket, mint Londonban... Szintén nagyot küzdöttek, sportágaikban helyt álltak, sokan bizonyították közülük, hogy a világ élvonalába tartoznak, ketten pedig fel is jutottak a csúcsra.
Annyi, de annyi hátrányos megkülönböztetés van ebben az országban, akadálymentesítés, elérhető szolgáltatás és sok minden más terén. Ne spóroljunk ezeken a nagyszerű magyar sportolókon, ne üzenjük nekik azt, hogy az ő sikerük nem ér annyit, mint egészséges társaiké. Ezért írom le újra, mondom a tévében, beszélek róla mindenhol:
Azonos anyagi elismerést paralimpiai büszkeségeinknek!!!
Egyetértesz?"
És ezek már az én szavaim: természetesen nem kérdés, hogy egyetértek-e. Amikor először olvastam e sorokat az újságíró hivatalos Facebook-oldalán, rögtön az jutott az eszembe, hogy végre egy ember a médiában, aki paralimpikonjaink mellett áll! És ha már a médiát említem: én már azzal sem értettem egyet, hogy az olimpiát szinte éjjel-nappal élőben közvetítette a magyar tv, a paralimpia meg jóformán fű alatt ment. Szerintem a napi ötvenperces összefoglalóknál minden paralimpikon többet érdemelt volna, akár magyar, akár külföldi! Mi sohasem lehetünk olyanok, mint ők. Éppen ezért igazán megérdemelték volna, hogy az irántuk érzett tiszteletünket úgy fejezzük ki, hogy az ő teljesítményüknek is legalább akkora visszhangot adunk, mint az olimpikonokénak. Ez szerintem a minimum lett volna. De ha még ezt sem volt képes teljesíteni a magyar média, akkor azt ugyan vajon miért is várjuk el, hogy a díjazásnál ne tegyenek különbséget? Persze ez csak ironikus, költői kérdés. Nem térek napirendre efölött az ötven százalék fölött! Mégis mit képzelnek magukról azok, akik ezt kitalálták?
Az úszó fiúk fantasztikus pénteki (Sors Tamás bronzérmes, Tóth Tamás ezüstérmes) teljesítménye nem győzte meg a díjazókat arról, hogy bőven megérdemlik az egyenlő jutalmazást?
Kíváncsi lennék, hogy az az ausztrál úszó, aki a fiúk pénteki futamában aranyérmes lett, szintén kisebb jutalmazásban részesül-e, mint egy aranyérmes olimpikon. De gyanítom, hogy nem. Ez a bugyuta ötlet talán csak itt, Magyarországon merült fel, ahol már azokat a dolgokat sem képesek értékelni, amik nem mindennapiak.
Szívből remélem, hogy Vujity Tvrtko szavai meghallgatásra találnak és elfogadják a javaslatát! A paralimpikonok után, most neki szurkolok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)