Elérhetetlen Enrico története 3. rész

Az étteremből együtt mentünk vissza a szállásra Enricóval. Még mindig fürdőztem az aurájában és folyton arra gondoltam, amit az előbb mondott.

A csehek estjét is nagyon élveztük, volt benne egy paródia is Bálintról, amin szakadtunk:D jut eszembe, h lehet egy paródiát nevetés nélkül előadni?:D nekik ez is ment :) nekem az ilyesmi nem menne, mert sokszor már a legapróbb dolgokon is nevetek:D

Ezután ismét party jött, amikor is természetesen igyekeztem Enrico közelében maradni. Ő épp 36 képeslap megírásán dolgozott. Ezeket az Itália különböző pontján élő barátainak és "lelki társainak" küldte el. A képeslap-írás után összegyűjtötte az aláírásainkat, emlékül a két Mo-n töltött hétről és rólunk. (másnap én is követtem a példáját a buszon: körbeadtam a laptopom és megkértem az olasz és cseh barátainkat, h írják be a mailcímüket).

Enrico még az utolsó este sem várta meg a party végét: hamar jött, hogy elbúcsúzzon. Ekkor átöleltük egymást :) persze megint kértem, h ne menjen el holnap:D de erre azt mondta, h "dehát tudod, h nem lehet! De sosem felejtelek el. Vigyázz magadra!" - lassan elengedtük egymást és csak azt éreztem, h majd kiugrik a szívem és h legszívesebben visszafordítanám az időt, ha tudnám...

Másnap már hatkor fenn voltunk, mert a busz fél hétkor indult Szegedről. Naivan azt hittem, h még lesz lehetőség egy kis társalgásra az olaszokkal, de igazából mindenki nagyon álmos volt a búcsúparty után, még én is, így inkább csak bóbiskoltunk:D de azért a mailcímeket megszereztem, ami nagy szó, mert a tavalyi csapatótl nem sikerült:D

Ferihegyen aztán leszálltak az olaszok. Mondanom sem kell, nem kis kísértést éreztem arra, h leszálljak velük én is.. Enrico.. Kétszer is visszaszállt elbúcsúzni, a másodiknál majdnem fent is maradt a buszon:D Ezen elmosolyodtam, de egyébként meg ismét zokogtam. Tudtam, h nehéz lesz, de hogy ennyire... a mellettem ülő bnőm azzal vigasztalt, h neten simán tarthatjuk a kapcsolatot. Erre én zokogva: "az lehet... de kár,... h msn-en nem lehet aurát küldeni!..":D

De a szomorú az, h mint kiderült még mailben sem... Mert hát persze nem bírtam ki és már következő nap, szombaton küldtem egy mailt Enricónak. Megírtam benne, h azért volt olyan nehéz a búcsú, mert tudtam, h ezután egy évig nem találkozhatunk (még csütörtök este mondta, hogy ha minden jól megy, egy év múlva visszajön Mo-ra, mert itteni művtöris témáról szeretne szakdolgozni). írtam neki keresztényi dolgokkal kapcsolatban is, hisz tudtam, h ez tetszeni fog neki. Csatoltam egy keresztény dalt is a mailhez (magyart nem akartam, de tudtam, h angolul is ért, így egy angol keresztény kórusművet csempésztem a mellékletbe, aminek a címe: I'm forever grateful"). Megírtam neki még, h sosem felejtem el a szavait és ő örökké a szívemben fog élni, még, ha nem is lehet velem itt Mo-n.

Izgatottan vártam a válaszát. Vasárnap vissza is írt, de a szentimentális szavaimra egyáltalán nem reagált, amiből megértettem, h egy értékes barátságnál semmi többet nem akar. Érzelmek helyett megkért arra, h mondjam meg a többi csoptársamnak (vagyis a többi lánynak!) h írjanak neki, h megtudja a címüket. Jaés ő is küldött egy (olasz) keresztény zenét.

Azóta már legalább ötször sírtam érte, de írni azóta egyszer sem írtam neki. Mert hát mit írjak ezek után? Mi történt az egyetemen? Mit tanulok? H telnek a napjaim? Szal ilyen általánosat, érzelmek helyett?... az nekem nem menne.. nem tudnék neki közömbösen írni. persze ha tudnám, h ő is azt érzi, amit én, más lenne, akkor persze elcseveghetnénk bármilyen általános dologról is, de így üresen nem (nem tudom, értitek-e ezt a megfogalmazást, remélem igenXD).

Szóval Enrico most Bergamóban... Én meg itt Mo-n... egyedül... :( és igazán reményem sincs arra, h valaha is többet fog érezni irántam egy értékes barátságnál :( és ennek nemcsak az az oka, h országok választanak el minket, és most már csak neten tudnánk tartani a kapcsolatot, hanem az is, hogy... hát elgondolkodtam és úgy érzem, a katolikus kereszténység az, ami mellett igazán elkötelezte magát. Így már nem fér a képbe egy barátnő :(

2011. febr. 18-án tehát visszatért Itáliába.. És nem hagyott nekem mást, mint egy szép álom emlékét...

Elérhetetlen Enrico története 2. rész

Szerda este a csoptársaim elmentek egy volt oszttársukhoz és mivel tudták, h Enrico bejön nekem, kérdezték, h ők ugyan nem lesznek itt az esti bulin, de mi lenne, ha Enricóval mennék el? Király ötletnek tűnt (ez persze nem olyan buli volt, ahová egymást meghívtuk, hanem alapból ment az egész olasz-cseh-magyar társaság, szal még félreérthető sem lehetett). Amikor odamentünk Enricóékhoz, mondták, h persze, miért ne tölthetnénk együtt az estét.. De ehhez képest épp Enrico volt az, aki már a leghamarabb eltűnt a buliról. Azt mondta, fáradt és szomorú és nincs kedve szórakozni. Ezt végképp nem tudtam mire vélni és nagyon rosszul esett. Főleg azért, mert tudtam, h pénteken már utaznak haza Olaszországba és nincs már sok időnk együtt. De tényleg furcsa volt ez a szomorúság, amiről nem derült ki, mi okozta, csak egyik percről a másikra tört rá. Akárhogy kértem, h ne lépjen le, lelépett már 11 körül. Aztán éjfélkor újra visszajött, de csak odaköszönt nekem. Na, ennyit a hozzáfűzött álmokról - gondoltam. Egész este azon gondolkodtam, mi miatt lehetett szomorú és miért viselkedett olyan furcsán, amikor napközben meg még vacsinál is vidámnak tűnt. Abban még reménykedtem, h esetleg ő is érzi, h kevés időnk van péntekig - na de utána az is eszembe jutott, h akkor, ha én is úgy bejönnék neki,ahogy ő nekem, biztos ott lett volna velem hajnali 2ig a buliban (nem hangos diszkóparty volt, hanem olyan helyre mentünk bulizni, ahol a zene mellett is simán tudtunk beszélgetni, így végképp nem értettem a szitut).

A többi olasszal el voltam hajnalig, haverkodtunk, és csomót énekeltünk, teljesen le voltak döbbenve, h mennyi olasz dalt ismerek:D nekik meg a csoptársaimmal és Bálintékkal magyar népdalokat is tanítottunk, arik voltak, ahogy énekelték :)

Csütörtök volt az uccsó napunk együtt az olaszokkal. Elhatároztam, h nem gondolok Enricóra, de ez persze nem sikerült, annál is inkább, mert szinte minden előadáshoz fűzött egy-egy észrevételt, így mindig hallottam a hangját és ábrándoztam arról, h milyen jó lenne, ha ma este kiderülne, hogy ő is engem keresett már évek óta:D

A vacsinál aztán pont hozzánk ült le, épp velem szemben. A csajokkal és vele elkezdtünk beszélgetni az olaszországi tanulási lehetőségekről, irodalomról, zenéről és egyházról... igen, jólolvastátok, egyházról. Ugyanis egy valamit nem írtam le eddig Enricóról. Mégpedig azt, hogy klerikus: olyan diák, aki különböző egyházi szolgálatokat végez (pl. kántor, ministráns, etc.). Egy klerikus félúton van a világi és a papi lét között, vagyis igazából még nyugodtan lehetne barátnője, ha szeretné... Ez a mély vallásosság Enrico egész lényére rányomja a bélyegét. Ettől én egy percig sem riadtam vissza, hisz a vallás tőlem sincs távol. De Enricót valahogy, mintha ez a végtelen őszinteség és szeretet tette volna különlegessé a számomra. Na meg persze a közös zenei, történelmi érdeklődés, a kellemes ének- és beszédhang, stb.

Ahogy ott ültünk az asztalnál és beszélgettünk, rádöbbentem, hogy ha tehetném, nem engedném vissza Olaszországba. De mielőtt még ezen szomorkodhattam volna, egyik csoptársam elterelte a figyelmem egy vicces kérdéssel: "Enrico, hallottam, h orgonán játszol. Játszottál már hidrauliszon is?":D A hidraulisz, mint tudjuk, egy antik római hangszer:O Bár lehet, még valahol ma is létezik hasonló, de mindenesetre nagyot nevettünk.

Nemsokára Enrico különböző szép idézetet olvasott fel a zenéről és nagyon megdobogtatta velük a szívem. Te jó ég, hát még létezik pasi, akinek ennyire egyezik az érdeklődése az enyémmel? Jó, nyilván, zeen nélkül senki sem tudna élni. De ahogy Enrico olvasott róla, azt sosem fogom elfelejteni, mert azokból az idézetekből átjött, hogy nemúgy éli meg a zenét, mint bárki más, hanem, mint az élet egyik nagy csodáját: ahogy én is :)

Aztán a csajok mondták, h lassan menjünk át a másik épületbe, mert kezdődik a csehek estje. De akkor már alig hallottam, amit mondtak.. hogy is mondjam... fürdőztem Enrico aurájában (bocsi, ezt máshogy nem tudom kifejezni:D) és egyre azt kívántam, bárcsak ne menne haza másnap! Észre sem vettem, hogy könnycseppek peregnek az arcomon.. a csajok megkérdezték olaszul, h mi történt? És ekkor törtem ki, de csak magyarul: "én nem akarom, h Enrico visszamenjen olaszországba! Azt akarom, h maradjon itt velem Mo-n!" Egyik csoptársam, aki közvetlen mellette ült, megsúgta neki olaszul, amit mondtam. Igazából örültem ennek, mert magamtól nem mertem volna neki így megmondani, mert már sokszor így is az volt az érzésem, h túlságosan lerohanom őt.

Enrico ezután végtelenül szép dolgokat mondott,amik örökké a szívemben maradnak, de ahhoz, hogy leírjam őket, nincsenek igazán szavak. Pl. hogy az, hogy megismerhettük egymást, egy igazi felejthetetlen ajándék, több, mint egy egyszerű ismerettség. És hogy mostantól egyikünk sem lesz egyedül, mert, bár ő holnap hazamegy, lélekben mindig együtt lehetünk, nem hagy egyedül. (aki nem ismeri őt, talán furcsának tartja mindezt, de én a szívembe véstem és sohasem felejtem el). Még sohasem vigasztalódtam meg ilyen könnyen. Ahogy Enrico beszélt, azt vettem észre, hogy a könnyek helyébe észrevétlenül a mosoly lép és csak arra tudok gondolni, hogy Enrico egy nemmindennapi ember és végtelenül hálás vagyok, hogy én is ismerhetem.

Elérhetetlen Enrico története 1. rész

Megint rám tört a nosztalgia és egy tavalyi olaszos élményemet hoztam most el. Mostanában megint gyakran van szentimentális és pasihiányoló hangulatom, talán ezért is törtek fel ezek az emlékek, amik most jönnek, fejezetekben, mintha vmi kisregény lenne:O csakhogy ez a sztori igaz.

17 éves korom óta olasz pasiról álmodtam, olyanról, aki nem iszik, nem dohányzik, szép hangja van, ért a zenéhez, lehet vele erről beszélgetni és élvezi is, kedves és igazi olaszos kisugárzása van. Na és persze romantikus, jó a humora. Éjszakánként sokat álmodoztam róla, sőt, még vmi regényféleséget is elkezdtem írni, amiben megörökítettem ezeket a romantikus álmokat.

Teltek-múltak az évek, de persze sokáig nem bánkódtam azon, h nincs pasim, mert biztos voltam benne, hogy ha Itáliában élnék, már rég lenne. Úgy gondoltam, csak azért nincs, mert, úgymond, rossz helyen vagyok. Mo-n (és pláne vidéken) kevés az esélye annak, h pont olaszokkal fussak össze...

De aztán eljött 2011, február 7-e, amikor olasz és cseh diákok érkeztek az egyetemre egy kéthetes kurzusra. Először úgy tudtam, az olaszok közt nincs is pasi. Mígnem febr. 10-én kiderült, h mégis:D csak mivel szőke és nem tipikus a kinézete, mindenki azt gondolta, h cseh, csak nagyon jól beszél olaszul XD Enricónak hívják. 10-én szerveztünk "magyar estet", ahol volt kvíz is, ezen épp egy csapatban voltam vele, meg egy Federica nevű lánnyal. Nagyon jól elszórakoztunk, rengeteget nevettünk, olasz dalokat énekeltünk (egyszer még egy kis töri is szóbakerült, így még az olasz himnuszt is elénekeltük együtt:O) és tényleg úgy éreztem, hogy na igen, ez az az igazi életérzés, amire mindig is vágytam. (nem véletlenül írtam ám a nyárral kapcsban sem, h nem angolul szeretném felfedezni Itáliát! :)

Jaj, nagyon eltértem az eredeti sztoritól.. szóval az az este nagoyn vidáman telt. Legközelebb épp febr. 14-én találkoztam Enricóval, amikor az egész olasz-cseh-magyar csapat Szegedre utazott. Enrico mellém ült a buszon és beszélgettünk. Mögöttünk Federicáék ültek, akiknek egyszercsak eszébe jutott, h Valentin-nap volt és van egy Valentino (Bálint!XD) nevű jófej magyar srác, akit a névnapja alkalmából felköszönthetnének. Elkezdtünk énekelni, amibe még a tanárok is bekapcsolódtak :) később Enrico és Marcello valami angol dalt is énekelt, aztán Enrico olasz dalokkal jött vissza. És minnél többet énekelt, annál jobban belopta magát a szívembe. De persze nemcsak a hangjával: később zenetöriről beszélgettünk és ő majdnem mindegyik korszakból idézett egy-egy művet. Szinte már zavarban voltam, mert némelyik áriának v egyházi műnek nem jutott eszembe rögtön a szövege. Komolyan mondom, át tudtam volna ölelni éneklés közben. Hihetetlen kisugárzása van, még nem találkoztam ilyen pasival.

Aznap este rengeteget gondoltam rá. Valahogy úgy éreztem, a Valentin nap hozta el nekem őt. De aztán kedden jöttek az előadások és valahogy mindig a csoptársaimmal voltam: vártam, hogy Enrico keressen, mert nem akartam rámenős lenni.

Kedden este, febr. 15-én volt az olaszok estje. Ők is többféle játékot találtak ki rá. Az egyik az volt, h vkinek a homlokára ragasztottak egy nevet és az illetőnek kérdezgetnie kellett arról a névről, amit ráírtak, míg ki nem találta, h ki lehet. Pl. így: "olasz vagyok? Híresség? Politikus? A teremben vagyok?" a többiek látták, h milyen név áll a homlokán és eszerint válaszoltak. Na nem fogjátok kitalálni, h én "ki voltam"! :) Nanná, h Enrico! A csajok le is fényképeztek úgy, h rám van írva a neve és Ő ott áll mögöttem XD

Nem tudom miért, de ezt jelnek vettem. Így van ez, ha vki tetszik, mindjárt félreérted a legapróbb dolgot is, ami vele kapcsolatos... És aztán rövidesen ki is derült, hogy mennyire!

Velencei vigaszdíj! - ugye összejön?

Bár pénteken azt írtam, most egy ideig nem írok az egyetemről, mert annyi csalódás ért vele kapcsban, hogy sztrájkolok, most mégis meg kell osztanom valamit. Egy időben úgy volt, hogy amiről itt a blogon írtam, az legtöbbször össze is jött, így remélem, most is így lesz. Rám férne már!

Nos arról van szó, hogy kiírtak az egyetemen egy pályázatot, aminek a keretében 2013 májusában két hétig ösztöndíjal Velencében lehet tanulni. Ezt már erre az évre is kiírták, tavaly pályáztam is, csak mivel nem volt elég jó a tanulmányi átlagom, így lecsúsztam róla. Idén viszont újra meg fogom próbálni és bízom abban, hogy a legutóbbi két félévem áltaga kijuttat Velencébe két hétre! Tavaly sokat bosszankodtam, hogy nem igazság,hogy csak zseniknek írják ki ezt a szuper lehetőséget, és olyanok, akik már voltak az egyetemmel Itáliában, kijutottak, én meg nem. Pedig annyira az én átalgaim sem voltak rosszak, bár volt benne egy 3,97-es is, valószínűleg az nem tetszett a bírálóknak. Idén viszont mindkét félévemé 4 egész valamennyi, így jobban reménykedhetek! Kérlek, drukkoljatok!

Igazából azért is reménykedem benne, mert szeretnék valami vigaszdíjat, amiért ebben a félévben mégsem államvizsgázhatok. Igen, ez volt az a dolog, amiről pénteken nem akartam írni. Hiába igyekeztem, hogy időben leadhassam a szakdogát, államvizsgázni mégsem mehetek januárban. Ennek az oka egész egyszerűen kredithiány.

Tudni kell rólam, hogy én eredetileg magyar szakról mentem át olaszra, és a szakváltási kavarodás miatt sohasem láttam egyben a kreditjeimet, mert sem az indexemben, sem a rendszerben nem szerepeltek helyesen. A program rosszul adta össze, emiatt éltem abban a tévhitben, hogy megvan a 180. De nov. 29-én hívott a tanulmányi előadóm, hogy sajnos vissza kell vonnia a jelentkezésemet az államvizsgára, mert a kötelező 180 kredit helyett összesen csak 170 van. Ez is csak velem történhet meg! Igazából igazságtalanságnak tartom, hogy a kreditmennyiség dönti el, hogy államvizsgázhatok-e, nem pedig az, hogy a szakos tárgyaimat már egytől egyig teljesítettem. Bár szakos tárgyból összesen csak 130 jön ki, ezt tudtam már régebben, csak azt hittem, hgoy a régi magyarszakom kreditjei kiteszik még azt az ötvenet, ami kell a 180-hoz. De tévedtem:S Így most nem elég, hogy az adminisztrációs hülyeségek miatt megint csúszom egy félévet, még azt sem tudom, mi a szöszt vegyek fel februárban. Azt hiszem, angolon nézek majd valamiket, lehetőleg olyanokat, amik nem vizsgásak. Az angolozás úgyis tervben volt továbbra is, igaz, nem egészen ilyen formában, dehát veszteni talán nem vesztek azzal semmit, ha nemcsak bejárok az angolokra önszorgalomból, hanem még kreditté is teszem őket:D Igen, ezt így is lehet nézni, viszont azért ott van bennem, hogy milyen jó lett volna most januárban álamvizsgázni annál is inkább, mert igencsak megdolgoztam azért, hogy időben leadjam a szakdogát. Ha kicsit előbb kiderül, hogy gond van a kreditekkel és emiatt még rá kell húznom egy félévet, akkor nyugodtan feladhattam volna a szakdoga-dolgot nov. 10-én, ahogy mérgemben egyébként is mondtam ilyet és akkor tényleg csak jövő áprilisra adtam volna be. Persze azzal megint csak nem vesztettem semmit, hogy most adtam be novemberben, legfeljebb az idegeskedést spóroltam volna meg magamnak, ha tudtam volna, hogy hiába adom be most, január helyett így is úgy is csak júniusban engednek államvizsgázni.

Dehát mostanában mindig közbejön valami olyankor, amikor már azt hiszem, célba értem. Éppen ezért most már olyasminek kell történnie, ami arról győz meg, hogy jó oldala is van ennek az egésznek. És ha ez a velencei álomlehetőség összejönne, az pont egy ilyen meggyőző érv lenne! Nagyon drukkoljatok, kérlek! Ez az utolsó reményem az elveszett egyetemista önbizalmam és az egyetemi élet iránti lelkesedésem visszaszerzésére!

Éjféli kékség

Múlt héten újra felfedeztem magamnak Enyát. Igazából 2002 óta ismerem a dalait és ő is egyik nagy zenei példaképem. Hihetetlen, hogy a mai rohanó világban vannak még emberek, akik olyan dalokat tudnak írni, amikből árad a nyugalom, a derű, a szeretet és a béke.

Egyik dalát már régebben lefordítottam, ennek a címe az Éjféli kékség. Egy kis álom is van benne és a télhez is kapcsolódik. A fordítással kapcsban várom az építő kritikákat! Enya dalát
itt
hallgathatjátok meg, az angol szövegét pedig
itt
olvashatjátok. És akkor jöjjön az én fordításom:

Csillagok és éjféli kékség

Emlékek, melyek közösek
Pillanatok, melyeket senki más nem élt át
A szívemben örökké őrizni fogom őket,
Eltűnni nem engedem már.

Egy nap rózsákat adtál nekem,
Majd enyém lett szíved is,
Mikor megcsókoltál
a szerelem a létünket jelentette.

De az idő gyorsan halad,
s az égen egy hófelhő
lassan lebeg
Hideg, fagyos az éj

Mikor mellettem fekszel
Hallom szívverésedet.

Te elvesztél álmaidban,
s én elvesztem benned.
Most a tiszta ég alatt fekszünk
S nincs más velünk,
Csak a csillagok s az éjféli kékség.

P. S.: Ha checkoljátok az angol szöveget, látni fogjátok, h az utolsó előtti sor ("s nincs más velünk") nincs benne, csak én írtam be a magyarba, mert így tűnt összefüggőnek.

Hát mi is lett a szakdogával? Na és velem?:D

Hát itt vagyok, majdnem egy hónapnyi hallgatás után, amiért mindenkitől elnézést kérek. Igazából azért hallgattam ilyen sokáig, mert gondoltam, minél több idő eltelik, annál biztosabb, hogy sikerül írnom a szakdogával kapcsolatos utolsó eseményekről egy nyugodt hangú bejegyzést. De sajnos, ahogy elnézem, a nyugodt hang még ennyi idő után sem jött össze, valahogy még mindig nem tudok indulatok nélkül írni a szakdolgozós időszakról.

Hogy mi történt nov. 10. óta? Hát, kezdjük ott, hogy miután aznap megírtam ide a "Minden szakdolgozó rémálma" c. helyzetjelentést, átzokogtam a napot. Mérgemben és bánatomban elhatároztam, hogy engem már nem érdekel, ha ennyi gond van azzal is, amire egyszer már azt mondták, hogy rendben, akkor legfeljebb halasztok még egy félévet és majd júniusban államvizsgázom. Ha ennyire nem akar összejönni ez a november 15-i leadás akkor sem, ha eddig mindent megtettem, akkor már kár is erőltetni.

Este viszont hírt kaptam a "mentorházból": végül a professzor átküldte megformázva a fordításom és pár dolgot még magyarosabbá is tett benne. Ettől a kő negyede leesett ugyan a szívemről, csakhogy kért, hogy írjak a fordítási nehézségekről elemzést. Igen, ezt már rég megírhattam volna, az igaz, de eddig nem kaptam ennyi kommentet és most,hogy láttam azokat a részeket a szövegben, amiket a tanár úr kicsit átjavított, új fényben tűnt fel előttem az elemzés gondolata is. És ez az új fény nem volt kevesebb, mint az ihlet fénye! Bár azért még mindig nagyon morcos voltam, mert még mindig az járt a fejemben, hogy az ihlethozó kommentek igazán jöhettek volna októberben is és akkor a fordítási elemzést is időben meg tudtam volna írni. Annál is inkább, mert nov. 11-ére valami egészen mást terveztem; pihenést, ausztrálozást, mindent, ami nem a szakdogával kapcsolatos. És nemcsak azért, mert nov. 11-e vasárnapra esett, hanem azért is, mert ez a nap életem
legszebb ausztrál felfedezésének
az évfordulója, amit nem szakdolgozós parával és körmöléssel szerettem volna megünnepelni. De sajnos, nem volt más választásom; de. 10-kor vettem egy nagy levegőt és könnyek között du. 5-re megírtam azt a nyavalyás elemzést, ami sokkal könnyebb volt, mint gondoltam és a kevés időhöz képest úgy érzem, jól is sikerült. Igazából ez már csak egy kis rövid, háromoldalas szösszenet volt; a szeptember 10-ére elkészütl fordítás 15, a novemberre elkészült történelmi háttérbemutatás és kutatás pedig 12 volt, szóval ez a kis valami már tényleg nem kellett volna, hogy ekkora gondot okozzon:D végül is nem is maga az elemzés okozta a gondot, csak az időzítése. Mindenesetre, miután az is kész lett, kezdtem elhinni, hogy még a végén tényleg le tudom adni a nov. 15-i határidőre a szakdogát.

És így is lett! Nem csak egyszerű reménykedés volt ez, hanem az utolsó percben mégis összejött! Bár a leadás előtti nap is elég zűrös volt, mert a 12 oldalas történelmi bemutatómra meg persze a vasárnapi elemzésre még azért vártam volna visszajelzést hétfőn és kedden, ezek viszont nem jöttek sajnos. Ebből szerdán még lett némi bonyodalom és félreértés, meg minden, amit el tudtok képzelni. Hát ezt rá is bízom inkább a képzeletetekre, nem részletezem, mert.. nem szeretnék senkit sem megsérteni.

Mindenesetre a sok bosszúságtól függetlenül nov. 14-én du. négy körül a majdnem három hónap alatt (február végét és március elejét is belevéve) született művem már egy nyomtatóval megáldott gépen várta, hogy kitörhessen a pendrive fogságából. De persze, ahogy azt már megszokhattuk, ez sem ment simán, a változatosság kedvéért most a nyomtatóval volt gond. Ez valahogy annyira jellemző volt az egész szakdolgozós időszakomra: mindig azzal az eszközzel volt gond, amire a legnagyobb szükségem lett volna; és ugyanez sajnos még emberekről is elmondható... Na, de végül sikerült a nyomtatás is. A bekötés volt az egyetlen dolog, ami miatt már nem aggódtam, ugyanis ez le volt szervezve egy nagyon kedves könyvkötő ismerősünkkel, akihez szerda este elvittük és csütörtök délutánra el is készítette. Nélküle biztosan nem tudam volna leadni nov. 15-én időben, mert a legtöbb könyvkötő egy hetet kér a megrendelőtől, nekem meg hol volt előtte egy hetem?:O

Egyszerűen földöntúli érzés járt át, amikor leadtam:D Hihetetlen volt,hogy bár sokszor voltam annak a határán, hogy feladom, mert nem bírom, a végén mégis sikerült időben leadnom! Aznap és az azutáni hétvégén aztán ünnepeltünk is ezerrel:D

Viszont sajnos ez az öröm megint nem lehet felhőtlen. És talán ez is az oka annak,hogy még ennyi idő után sem tudtam nyugodtabb hangon írni a szakdolgozatkreálás utolsó napjairól. De hogy miért nem felhőtlen a leadás öröme, arról majd inkább kicsit később, talán olyan január környékén írnék. Ugyanis annyira elkeserítő dolgot tudtam meg múlt héten, hogy azóta az egyetemről jóformán hallani sem akarok már. Furcsa, hogy ezt pont én írom, én, akinek az egyetem volt három évig a második otthona.. De az utóbbi hónapok sajnos nagyon átírták bennem ezt az életérzést. Szóval most egy ideig nem fogok az egyetemről írni, pihentetem, sztrájkolok, stb. Helyette viszont írok bármiről, ami foglalkoztat :) Mert ötletem van ám bőven ;)

Még1x bocsi mindenkitől a hosszú eltűnésért! Mostantól leszek!

Emlékek, álmok 4ever - avagy ismét egy ausztrálos versem

Néhány bejegyzésben már említettem az első Students of the Worldös ausztrál levelezőtársamat, Calt, akivel tavaly nyáron leveleztem. Most csak azért említem meg újra, mert ma van a születésnapja:D Attól függetlenül, hogy 22 mail után eltűnt, sokszor gondolok vissza rá és néha olvasgatom, amiket írt, mert tényleg. Tetszett a széleslátókörűsége és hogy minden ausztrálos kérdésemre nagyon részletesen válaszolt. Beszélgettünk suliról, filmekről, még időutazásról, történelemről és földrajzról is; ja, meg a napelemes házakról, amik arrafelé elég gyakoriak. Én, mint Ausztrália távoli felfedezője, rácsodálkoztam arra, amikor arról írt, hogy telente háromszor még hó is esik ott, ahol ő él; egészen addig csodálkoztam, míg kiderült, hogy a Kék-hegységben él, ahol Ausztrália más tájaival ellentétben tényleg gyakoribb a hó. Mindenesetre a Kék-hegységet a mai napig nagyon különlegesnek tartom és annyira tetszett, hogy Cal épp ott él, hogy titokban "kék-ausztrálként" emlegettem őt. Nagyon reméltem, hogy sokáig fogunk írogatni és jobban megismerhetem; de amikor 2011 aug. végén eltűnt, annyira szomorú lettem, hogy még verset is írtam róla. Ennek a 2011. aug. 24 és 25 között kreált versnek a középpontjában főleg Cal, a tőle szerzett infók és eddigi ausztrál ismereteim állnak, de persze Cal megismerésének az előzményei sem maradhatnak el, így az elején megjelennek a 2011-es nyári vágyaim is. Íme életem leghosszabb verse!

Nyári álom

Sokáig nem tudtam, mihez kezdjek nyáron,
Mert ahogy kitört a szünet,
eltűnt minden közelinek vélt barátom.
A nyár nagy részét a négy fal között töltöm,
ami olyan nekem, mint valami börtön.

Társaságra vágyom és élni szeretnék,
bárcsak újra az egyetemen lehetnék!

De távol még a nap, mikor újra ott lehetek,
s újra átélhetek felejthetetlen perceket.

De addig mit tegyek? Hisz olyan a négy fal
mint egy valódi börtön,
Keresek hát valakit
A Students Of The Wordön!

S ezzel az ötlettel kezdődik egy álom,
melynek valóságát május óta várom.

A májusi álom júliusban valóra vált,
az internet közelebb hozta Ausztráliát!

Új-Dél-Walesből érkezett az ausztrál üzenet,
a küldője pedig Cal,
ki e tájon született.

Cal volt az egyetlen a szép Déli Földön,
ki válaszolt nekem Students Of The Wordön!

E kedves ausztrál a kék-hegységi Oberonban él,
ahol a kontinens legtöbb pontjánál hidegebb a tél.

Hogy ez mennyire így van, íme kiderül
az alábbi példából,
mely nem jutna eszünkbe
a napfény hazájáról.

Az ott élőknek nem ismeretlen a hó,
s hogy ez milyen meglepő! Arra nincs is szó!

A hóban persze nem osztozik egész Ausztrália,
Csak tél idején a Kék-hegység s a messzi Tasmania.

Levelezni Callal valóságos álom,
bár sose ébrednék fel,
ez minden kívánságom!

Jöhet time travel, zene vagy történelem,
"kék-ausztrálom" mindig gyorsan ír nekem.

Egy történelmi városba jár ő iskolába,
ami Oberontól nincs messze, csak félórára.

Ez a város Bathurst, hallhattunk már róla,
rég Macquarie kormányzó
volt az alapítója.

Bathurst itt város, ám Torontóban utca,
ez sem lehet véletlen, mindenki tudja! :)

Egy valami van csak, mi néha kissé lehangol,
mégpedig az, hogy nekem még lassan megy az angol.

De ez semmiben sem akadályoz engem,
így még napelemekről
is vígan leveleztem.

19 napig élt ez a szép álom,
de múlt szerdán eltűnt a "kék-ausztrálom"...

Nem tudom, hogy mi történt, de már nagyon aggódom,
ezért éjjel-nappal nézem a postafiókom.

Bár ne ért volna véget soha az álom!
bárcsak most is tartana még,
így ismét nem tudom, mihez kezdjek nyáron,
de egy angol kérdés most a távolba száll:
"I'm calling you, sweet Australian, where you are?"

(Írtam: 2011. aug. 24. és 25. közöött)