Nem, ez már nekem túl sok! Ahha, már megint panaszkodom, pedig már nem akartam, de ha nem teszem, mégjobban megőrülök. Hiába lett 2013, hiába fogalmazom meg elseje óta mindennap, h új év, új lehetőség, hiába hallgatom mindennap
Mark Schultz: All thing's possible (minden lehetséges
c., ausztrál rádió révén felfedezett dalát - a kegyetlen, igazságtalan élet gondjai akkor sem hagynak békén.
Tegnap este 11-től éjfélig nem tudtam elaludni, mert azon rágódtam, hogy hiába teljesítek jól az egyetemen, hiába adok bele mindent, fejre is állhatok, akkor sem jutok ki ösztöndíjjal Velencébe, ebben az évben sem! És tudjátok, miért nem? Mert a drágalátos Tanulmányi Osztály nem hozta át időben a kreditjeimet magyar szakról, így néhány tárgyat nem vehettem fel időben, így hiába sikerültek ötösre, az előző két féléves átlagaimban nincsenek benne pont azért, mert a drágalátos TO miatt a drágalátos Neptun nem engedte meg, h felvegyem őket akkor, amikor ott volt az ideje! Így csak papírom van róluk, h ötösre sikerültek, de sem az Indexemben, sem a Neptunban, sehol nincsenek dokumentálva! Pedig ha dokumentálva lehetnének, ha a Tanulmányi Osztály annak idején komolyabban vette volna azt az átkozott kreditátvitelt, akkor 3,95-ös és 4,2-es átlag helyett mindkét félévem átlaga legalább 4,5-ös lenne és vígan mehetnék Velencébe, ahogy a többi zseni! Ez a legnagyobb igazságtalanság, hogy hiába dolgoztam 3évig lelkiismeretesen, hiába hoztam ki magamból mindig a maximumot, ilyen adminisztrációs szarságok miatt mégsem élvezhetem a kemény munkám gyümölcsét!
A saját teljesítményem kijuttatna Velencébe és ezt tudom. Csak az az átkozott Tanulmányi Osztály, na aaaaz nem tudja! És így nem is juttat ki, mert azoknak ott fogalmuk sincs semmiről, csak azért vannak, hogy megkeserítsék a keményen dolgozó diákok életét!
Csak tanulok, tanulok, tanulok és tanulok. Nap, nap után; mindenért ötször annyit dolgozom, mint mások. Azért is megtettem mindent, hogy a szakdogát időben le tudjam adni, hogy jan. 29-én államvizsgázhassak végre és megszabaduljak a Neptunos, TO-s kínoktól. De a TO még ebbe a tervembe is belerondított: "nem engedhetjük addig államvizsgázni, amíg a kötelező 180 kredit helyett Önnek csak 170 kreditje van. Az államvizsgára való jelentkezését vissza kell vonnom, a hiányzó 10 kreditet kérem gyűjtse össze a következő félévben." Ahha, és előbb nem lehetett volna szólni, mondjuk még nov. 15-e (szakdoga-leadási határidő) előtt? Akkor talán nem güzültem volna úgy, mint a hülye,hogy leadjam időben, mert tudtam volna, hogy ráér, mert államvizsgázni a tervezett 2013 helyett úgyis csak vmikor 2040-ben fogok. Talán... de még az sem biztos, mert lehet, h a Tanulmányiosztályon akkor már nem fogják elfogadni a 2012-ben írt szakdogámat és újat kell majd írnom. Még akkor is, ha az illetékes professzorok elfogadnák, nem fog számítani, mert csak az számít, amit a TO meg a Neptun mond. A szabály az szabály. De csak addig, amíg a diákokba kell belekötni. Amint róluk van szó, a szabályok mindjárt jelentőségüket vesztik. Ha ez nem így lenne, akkor
- a kreditjeim is időben átkerültek volna a megfelelő helyre, az olasz szakomra,
- cécó, szenvedés és kérvények nélkül fel tudtam volna venni időben mindent, amihez hivatalos olasz szakosként jogom lett volna,
- és így az átlagomba is beleszámíthatott volna az összes ötös,
- így nemcsak Velencébe juthattam volna el az egyetemmel, hanem még kredithiányom sem lenne,
- mert mindent egyben láttam volna, nem lett volna minden össze-vissza, ahogy most volt és tudtam volna követni, h hány kreditem van.
Jesszus, ez túl jól, túl logikusan is hangzik, hát miből gondolom, hogy megtették volna? Le is esett volna az aranygyűrű az ujjukról, ha nem törik össze az álmaimat, ha nem tesznek értelmetlenné mindent, amin eddig dolgoztam, ugye?...
január 02, 2013
Volterrai Újhold - Itália mindenkiben benne él!
Ezt a cikket még nyáron fordítottam olaszról és nagyon meglepett. Stephenie Meyer amerikai írónő New Moon c. könyvéről szól (a Twilight Saga második része, ha esetleg nem fanként olvasod ezt a bejegyzést). Stephenie egy elképzelt itáliai városba, Volterrába helyezi a történet egy részét, s anélkül ír szinte teljesen hitelesen Volterráról, hogy járt volna Itáliában. Kiderül, hogy amit ő elképzeltnek vél, létező! Idézem a cikket az írónő szavaival:
"Azért választottam Itáliát, mert a regény szempontjából évszázados történelemmel rendelkező országra volt szükségem. Volterra választása valójában furcsa dolog volt. A voltúrok egész történetét megírtam anélkül, hogy behelyeztem volna egy környezetbe. Először elhatároztam, hogy egy fiktív városba helyezem el őket, mert egyre erősebben élt bennem a gondolat, hogy az emberek tényleg el fogják olvasni ezt a könyvet és akkor mit gondolnak majd Forks vagy La Push igazi lakói? Míg a Volturi történetét írtam, teljesen magával ragadott a képzeletem; nem tudtam, hogy végül az olvasóim szórakoztatónak vagy idegesítőnek találják-e a történetet. Ezért, hogy elkerüljek hasonló pánikhelyzeteket, elhatároztam, hogy az antik vámpírbirodalmat egy erre a célra kitalált környezetbe helyezem át. A voltúrok képzeletbeli birodalmát Volturinnak akartam hívni és már azt is tudtam, hogy így a történetet Toszkánába kell helyeznem, arra a helyre, ami két-három órányira lehet Firenzétől. Már meg is írtam a repülőút történetét. Elkészültem a tér, az óratorony és a volturok szobájának a leírásával is. Végül a kezembe vettem egy Toszkána-térképet, hogy megnézzem, vajon Alice-nek észak-dél, kelet-v nyugat felé kell-e vezetnie... és láss csodát! Találtam egy Volterra nevű várost kb. egy órányira Firenzétől! Rákerestem a google-EN IS ÉS AZ ELSŐ KÉP,AMIRE RÁTALÁLTAM NEM VOLT MÁS,MINT A VOLTERRAI ÓRATORONY! FELHÍVTAM A NŐVÉREMET, AKI MÁR ELOLVASTA A FANTÁZIABELI VOLTURIN TÖRTÉNETÉT ÉS MONDTAM NEKI, HOGY NÉZZE MEG VOLTERRÁT. Ő is meghatódott, mert az írásom alapján pontosan ilyennek képzelte el. Furcsa érzés volt, mindketten beleborzongtunk. Így végülis lemondtam arról,hogy egy fiktív várost alkossak, és csak remélni tudtam, hogy Volterra lakói nem fognak rettegni a vámpíroktól. Amikor néhány évvel később ellátogattam Volterrrába, mindenki, akivel beszéltem, nagyon örült a városukban játszódó vámpírtörténetnek. Ami igazán megdöbbentette őket, az a szökőkút. Nincs nekik, de úgy gondolom, hogy a városuk tere anélkül is tökéletes."
Ez szerintem hihetetlen! Ezek szerint lehetséges, hogy Itália mindenkiben benne él? :) Lehet, hogy - ahogy mi sokszor hülyéskedünk vele - előző előző életében már Stephenie is járt ott és egy ilyen emlék révén írt majdnem hitelesen Volterráról anélkül, hogy látta volna?:O Egyszerűen tényleg hihetetlen!
P.S.: Még lesznek ám Twilighttal kapcsolatos bejegyzések, mert nagyon nagyon tetszett a sorozat, a könyvek és a filmek is (főleg az első három!) Twilight forever!
"Azért választottam Itáliát, mert a regény szempontjából évszázados történelemmel rendelkező országra volt szükségem. Volterra választása valójában furcsa dolog volt. A voltúrok egész történetét megírtam anélkül, hogy behelyeztem volna egy környezetbe. Először elhatároztam, hogy egy fiktív városba helyezem el őket, mert egyre erősebben élt bennem a gondolat, hogy az emberek tényleg el fogják olvasni ezt a könyvet és akkor mit gondolnak majd Forks vagy La Push igazi lakói? Míg a Volturi történetét írtam, teljesen magával ragadott a képzeletem; nem tudtam, hogy végül az olvasóim szórakoztatónak vagy idegesítőnek találják-e a történetet. Ezért, hogy elkerüljek hasonló pánikhelyzeteket, elhatároztam, hogy az antik vámpírbirodalmat egy erre a célra kitalált környezetbe helyezem át. A voltúrok képzeletbeli birodalmát Volturinnak akartam hívni és már azt is tudtam, hogy így a történetet Toszkánába kell helyeznem, arra a helyre, ami két-három órányira lehet Firenzétől. Már meg is írtam a repülőút történetét. Elkészültem a tér, az óratorony és a volturok szobájának a leírásával is. Végül a kezembe vettem egy Toszkána-térképet, hogy megnézzem, vajon Alice-nek észak-dél, kelet-v nyugat felé kell-e vezetnie... és láss csodát! Találtam egy Volterra nevű várost kb. egy órányira Firenzétől! Rákerestem a google-EN IS ÉS AZ ELSŐ KÉP,AMIRE RÁTALÁLTAM NEM VOLT MÁS,MINT A VOLTERRAI ÓRATORONY! FELHÍVTAM A NŐVÉREMET, AKI MÁR ELOLVASTA A FANTÁZIABELI VOLTURIN TÖRTÉNETÉT ÉS MONDTAM NEKI, HOGY NÉZZE MEG VOLTERRÁT. Ő is meghatódott, mert az írásom alapján pontosan ilyennek képzelte el. Furcsa érzés volt, mindketten beleborzongtunk. Így végülis lemondtam arról,hogy egy fiktív várost alkossak, és csak remélni tudtam, hogy Volterra lakói nem fognak rettegni a vámpíroktól. Amikor néhány évvel később ellátogattam Volterrrába, mindenki, akivel beszéltem, nagyon örült a városukban játszódó vámpírtörténetnek. Ami igazán megdöbbentette őket, az a szökőkút. Nincs nekik, de úgy gondolom, hogy a városuk tere anélkül is tökéletes."
Ez szerintem hihetetlen! Ezek szerint lehetséges, hogy Itália mindenkiben benne él? :) Lehet, hogy - ahogy mi sokszor hülyéskedünk vele - előző előző életében már Stephenie is járt ott és egy ilyen emlék révén írt majdnem hitelesen Volterráról anélkül, hogy látta volna?:O Egyszerűen tényleg hihetetlen!
P.S.: Még lesznek ám Twilighttal kapcsolatos bejegyzések, mert nagyon nagyon tetszett a sorozat, a könyvek és a filmek is (főleg az első három!) Twilight forever!
január 01, 2013
Újévi madárcsicsergés - és sok-sok erő az újrakezdéshez
Mindenkinek nagyon boldog, sikerekben, barátokban, szerelemben, megvalósult álmokban gazdag 2013-at kívánok! (A címet mindjárt megmagyarázom)
Az előző bejegyzés borús hangulatát szerencsére magával vitte az éjfél és egy kis pezsgőzés a családdal, így most újult erővel, jókedvűen térek vissza 2013-ban :) a 13-as szám nekem eddig általában szerencsét hozott, még az előző évben is: januárban péntek 13-án volt egy vizsgám, ami ötös lett, áprilisban péntek 13-án érkezett ide a blogomba az első ausztráliai komment Juditól ;) júliusban péntek 13-án indultam barátnőmmel Németországba, ahol egy felejthetetlen két hetet töltöttem; és az előző évek13-asaihoz is kapcsolódik szerencse. Ezekre visszagondolva úgy érzem, ez az év derűs és szerencsés lesz!
Ma már az ébredés is derűsebb volt, mint az utóbbi 2012-esek: ugyanis ha hiszitek, ha nem, madárcsicsergésre ébredtem az ablakom alatt:D Furcsa volt, először azt hittem, csak álmodom, de aztán rájöttem, hogy az idő is nagyon enyhe télhez képest.. Mondjuk ez a Földre nézve lehet, hogy nem olyan jó jel, de.. én most akkor is örültem a madárhangos reggelnek!
És még két dolog, ami visszaadta a vidámságom: láttam aLos Angeles-i tündérmesét, amit valahogy újévi jelnek veszek és egyre jobban hiszek abban, hogy 2013 meg fog ajándékozni az igaz szerelemmel is. Ebben a hitben erősít meg az is, hogy amikor délután bekapcsoltam a gépet, a
Mindenegyben Blogon
ezt az idézetet láttam:
"Legszebb szerelem az, amikor a párodban megtalálod a barátot, aki humoros és lehet vele nevetni, a testvért, aki megvéd ha kell, és a szülőt, aki egy kicsit szid, de te vagy a szeme fénye.."
Ez olyan szép :) bárcsak rám találna-rá találnék!
A következő két idézetet is a Mindenegybenblog-on láttam, és szintén sok erőt adnak:
"Két szót ismerek, Mindig és Soha. Küzdeni Mindig, Feladni Soha!"
"Ha elbizonytalanodtál önmagadban... reggel mikor felkelsz húzd ki magad, nézz a tükörbe és mondd:Túl messzire eljöttem ahhoz,hogy most itt megálljak. Lehet,hogy földhöz vágott az élet,de nem ütött ki. Felkelek,mert tudom hogy győztes vagyok,nem áldozat!"
Igeeen! Hát nem véletlen, hgoy ezeket pont ma láttam! Mégegyszer nagyon boldog 2013-at mindenkinek!
Az előző bejegyzés borús hangulatát szerencsére magával vitte az éjfél és egy kis pezsgőzés a családdal, így most újult erővel, jókedvűen térek vissza 2013-ban :) a 13-as szám nekem eddig általában szerencsét hozott, még az előző évben is: januárban péntek 13-án volt egy vizsgám, ami ötös lett, áprilisban péntek 13-án érkezett ide a blogomba az első ausztráliai komment Juditól ;) júliusban péntek 13-án indultam barátnőmmel Németországba, ahol egy felejthetetlen két hetet töltöttem; és az előző évek13-asaihoz is kapcsolódik szerencse. Ezekre visszagondolva úgy érzem, ez az év derűs és szerencsés lesz!
Ma már az ébredés is derűsebb volt, mint az utóbbi 2012-esek: ugyanis ha hiszitek, ha nem, madárcsicsergésre ébredtem az ablakom alatt:D Furcsa volt, először azt hittem, csak álmodom, de aztán rájöttem, hogy az idő is nagyon enyhe télhez képest.. Mondjuk ez a Földre nézve lehet, hogy nem olyan jó jel, de.. én most akkor is örültem a madárhangos reggelnek!
És még két dolog, ami visszaadta a vidámságom: láttam aLos Angeles-i tündérmesét, amit valahogy újévi jelnek veszek és egyre jobban hiszek abban, hogy 2013 meg fog ajándékozni az igaz szerelemmel is. Ebben a hitben erősít meg az is, hogy amikor délután bekapcsoltam a gépet, a
Mindenegyben Blogon
ezt az idézetet láttam:
"Legszebb szerelem az, amikor a párodban megtalálod a barátot, aki humoros és lehet vele nevetni, a testvért, aki megvéd ha kell, és a szülőt, aki egy kicsit szid, de te vagy a szeme fénye.."
Ez olyan szép :) bárcsak rám találna-rá találnék!
A következő két idézetet is a Mindenegybenblog-on láttam, és szintén sok erőt adnak:
"Két szót ismerek, Mindig és Soha. Küzdeni Mindig, Feladni Soha!"
"Ha elbizonytalanodtál önmagadban... reggel mikor felkelsz húzd ki magad, nézz a tükörbe és mondd:Túl messzire eljöttem ahhoz,hogy most itt megálljak. Lehet,hogy földhöz vágott az élet,de nem ütött ki. Felkelek,mert tudom hogy győztes vagyok,nem áldozat!"
Igeeen! Hát nem véletlen, hgoy ezeket pont ma láttam! Mégegyszer nagyon boldog 2013-at mindenkinek!
december 31, 2012
Keserű év vége - de "csak menj tovább!"
Mostanában nagyon ritkán jelentkezem frissítéssel, vagy ha frissülök, akkor a régebbi emlékeimet osztom meg azokból az időkből, amikor még volt életem. Eh na igen, pont a mondat utolsó része az, ami miatt mostanában ritkán frissülök: elveszettnek érzem magam, elveszettnek érzem az életem értelmét, lamentálni meg nem akarok folyton itt a blogon. De most úgy érzem, mégis muszáj, mert ezt a keserűséget már nem tudom magamban tartani.
Ebben az évben bármiért küzdöttem, a végén mégis minden elveszett; és ezalatt most nem csak a tanulással kapcsolatos dolgokat értem, bár azokról is tudnék regélni oldalakon át. (főleg, amióta dec. 12-én kiderült, hogy hiába határoztam el a velencei tervet, oda sem juthatok el az egyetemmel, hiába adtam bele mindent. Ezenkívül a szakfordítói álomjövőm is kérdéses, csak, hogy teljes legyen a kép.)
De ebben az évben más, szintén értékes dolgok is elvesztek az életemből. Hogy mik ezek? Egész egyszerűen: az emberi kapcsolatok. Bár ha belegondolok, ezek már régebben eltűnőben voltak, vagy csak látszatkapcsolatok voltak, nem tudom.
A lényeg, hogy most egyedül várom az éjfélt: senki nem írt, hogy buliznánk-e együtt, mindenki megfeledkezett arról, hogy én is létezem. Bár ha jobban belegondolok, egy kis összejövetelre áltban én próbáltam eddig meghívni azokat az embereket, akik év közben körülvettek, de 2008-tól kezdve tavalyig mindenki lepattintott, hogy már programja van, hiába kezdtem el kérdezgetni a társaságot már november elején. A tavalyi volt az összes közül a legfájóbb, mert mind a hat... ?barátnőm?
akit kérdeztem, a pasijára hivatkozva pattintott le. Na akkor fogadtam meg, hogy nem próbálok invitálni senkit, ha ők hívnak, annak örülök, de én minek kérdezgessek, ha egyszer jobb dolguk is akad annál, hogy velem töltsék az év utolsó napját?
Persze most, hogy tudom: maguktól nem gondolnak rám, rájöttem, hogy mégis jobb lett volna pár csajnál rákérdezni. Ezt is megbántam, nemcsak azt, h tavaly kérdeztem! Ez egy ördögi kör. Tavaly csak az elutasítás fájt, most viszont az, hogy ha én nem is kérdezek, biztos lehetek bennek, hogy ők sem fognak, el is felejtik, hogy létezem!
És ahogy ezt keserűen végiggondolom ma este, a szobám magányában, egyetlen kérdés fut át az agyamon: vajon létezik-e olyan ember a földön a családomon kívül, aki gondol rám, akinek jelentek valamit?
Szóval most itt ülök, jövőtlenül, barátnők és pasi nélkül. Bár hogy pasim nincs, az az előbbi két dologhoz képest nem is fáj annyira...
Itt egy dal, ami a mostani hangulatomat teljesen kifejezi. És bár ez az utolsó 2012-es bejegyzésem elég letargikusra sikerült, egy valamit azért még mindig meg tudok ígérni. Mégpedig azt, hogy megfogadom mindazt, amire ez a dalszöveg kér! Kérlek, tegyetek ti is így!
Ebben az évben bármiért küzdöttem, a végén mégis minden elveszett; és ezalatt most nem csak a tanulással kapcsolatos dolgokat értem, bár azokról is tudnék regélni oldalakon át. (főleg, amióta dec. 12-én kiderült, hogy hiába határoztam el a velencei tervet, oda sem juthatok el az egyetemmel, hiába adtam bele mindent. Ezenkívül a szakfordítói álomjövőm is kérdéses, csak, hogy teljes legyen a kép.)
De ebben az évben más, szintén értékes dolgok is elvesztek az életemből. Hogy mik ezek? Egész egyszerűen: az emberi kapcsolatok. Bár ha belegondolok, ezek már régebben eltűnőben voltak, vagy csak látszatkapcsolatok voltak, nem tudom.
A lényeg, hogy most egyedül várom az éjfélt: senki nem írt, hogy buliznánk-e együtt, mindenki megfeledkezett arról, hogy én is létezem. Bár ha jobban belegondolok, egy kis összejövetelre áltban én próbáltam eddig meghívni azokat az embereket, akik év közben körülvettek, de 2008-tól kezdve tavalyig mindenki lepattintott, hogy már programja van, hiába kezdtem el kérdezgetni a társaságot már november elején. A tavalyi volt az összes közül a legfájóbb, mert mind a hat... ?barátnőm?
akit kérdeztem, a pasijára hivatkozva pattintott le. Na akkor fogadtam meg, hogy nem próbálok invitálni senkit, ha ők hívnak, annak örülök, de én minek kérdezgessek, ha egyszer jobb dolguk is akad annál, hogy velem töltsék az év utolsó napját?
Persze most, hogy tudom: maguktól nem gondolnak rám, rájöttem, hogy mégis jobb lett volna pár csajnál rákérdezni. Ezt is megbántam, nemcsak azt, h tavaly kérdeztem! Ez egy ördögi kör. Tavaly csak az elutasítás fájt, most viszont az, hogy ha én nem is kérdezek, biztos lehetek bennek, hogy ők sem fognak, el is felejtik, hogy létezem!
És ahogy ezt keserűen végiggondolom ma este, a szobám magányában, egyetlen kérdés fut át az agyamon: vajon létezik-e olyan ember a földön a családomon kívül, aki gondol rám, akinek jelentek valamit?
Szóval most itt ülök, jövőtlenül, barátnők és pasi nélkül. Bár hogy pasim nincs, az az előbbi két dologhoz képest nem is fáj annyira...
Itt egy dal, ami a mostani hangulatomat teljesen kifejezi. És bár ez az utolsó 2012-es bejegyzésem elég letargikusra sikerült, egy valamit azért még mindig meg tudok ígérni. Mégpedig azt, hogy megfogadom mindazt, amire ez a dalszöveg kér! Kérlek, tegyetek ti is így!
december 20, 2012
Közös temperamentum - mégis különböző? - az Enrico-sztori befejezése
A 2012-es tali második napján, febr. 8-án Bp-n kirándult a nemzetközi csapat, de én ezúttal nem mentem, mert tudtam, hogy sokat lennénk a szabadban és ahhoz túl hideg volt. Nagyon sajnáltam, főleg, amikor visszaemlékeztem, hogy februárhoz képest tavaly ilyenkor már olyan tavaszias idő volt, hogy meg se kottyant, amikor több órán át sétáltunk Pesten az akkori csapattal. De az ideji pesti kirándulásra egyékbént is csak néhány magyar ment el, így nem én voltam az egyetlen, aki a mínusz 500 fok miatt lemondott róla:D az olaszok mondták is másnap, csütörtökön, amikor már újra Piliscsabán folytatódott az előadássorozat, hogy nagyon nagyon élvezték a bp-i kirándulást, de borzasztóan fáztak, mert 5 órán keresztül a szabadban voltak.. igen, ilyen szempontból rossz, hogy mindig télen van ez a jó kis tali... Mondtam is az olaszoknak csütörtökön, hogy szerdán úgy emlegettem őket otthon, hogy "na, vajon mi újság az olasz pingvinekkel?":D
Csütörtökön a négy fantasztikus előadáson kívül, volt a magyar est, ahol Bálint és a zenekara bevezette a külföldieket a magyar népdalok és különböző népi táncok világába, majd táncház is volt. Jól szórakoztunk, bár a végére persze mindenki kifáradt egy kicsit.
Amikor volt egy kis szünet a táncok között, láss csodát, odajött hozzám Enrico!::D kérdeztem tőle, hogy tetszik neki a magyar táncház, mire olyan érzelmesen, olyan nagy szerelemmel kezdett áradozni mindenről, ami magyar és mindenről, ami Magyarországgal kapcsolatos, hogy alig tudtam elhinni. Ekkora érzelmekkel én szoktam beszélni mindenről, ami olasz és ausztrál:D Mondta, hogy már nagyon hiányzott neki Mo, a magyar ételek, a magyar zene; és hogy Mo milyen csodálatos; ja és, hogy azt sem bánja, ha most hideg van, mert, idézem: "Magyarországon még a hó is más! Itáliában olyan vizes és könnyen olvad, de itt olyan jó, olyan igazi!" Nem tehettem róla, nem bírtam ki nevetés nélkül:D persze nagyon meghatott, hogy egy olasz srác - aki ráadásul épp Enrico, - legalább olyan csodásnak látja Mo-t, mint én Olaszországot. De a java még csak most jön! Enrico mondta, hogy nagyon szeretne megtanulni magyarul. És hogy a himnuszunk is milyen gyönyörű! Már azt is elkezdte tanulni, mondta, hogy a dallama már megy is, csak úgy érzi, a kiejtéssel még gondjai vannak. Egy kicsit énekelt is belőle, ahogy egy igazi magyarfanhoz illik - és tényleg volt néhány hiba a kiejtésében, ezeket próbáltam javítgatni, nem azért, hogy kritizáljam, vagy csúfoljam őt, hanem mert tényleg látszott rajta, hogy ez neki nagyon fontos, mert a szívébe zárt mindent, ami magyar. Tényleg nagyon aranyos volt, de ez a magyarfansága meggyőzött, hogy már csak azért sem lenne vele jó összejönni, mert ha tényleg megtanul magyarul, akkor valószínűleg mindig magyarul akar majd beszélni és itt szeretne majd élni Mo-n, én meg ugye Olaszországban szeretnék élni és sokat beszélni olaszul:D (vagy Ausztráliában, de akkor aztán igazán rá kell kapcsolnom az angolra:D Bár a mostani jövőépítős lehetőséggel és tervvel már ez sem elképzelhetetlen ;) hát, majd kiderül,melyik verzió valósul meg :) a kettő közül bármelyiket szívesen megvalósítanám! De most jut eszembe, még ötvözni is lehetne a kettőt: keresnem kellene egy olyan olasz pasit, aki szintén Ausztrália-fan; egy ideig Olaszországban élnénk, de hamarosan kiköltöznénk az Ötödik Kontinensre, így az életet mindkét álomhelyen kitapasztalhatnám:D Ausztráliában otthon olaszul, ausztrál társaságban meg angolul beszélnénk... jaj, de belemerültem a fantáziálásba:O hiába, ha egyszer beindul a fantáziám, nehezen tudom kikapcsolni... de most már akkor értitek, miért az Olasztrália alcíme, hogy "álmok határok nélkül"?:D Pontosan azért, hogy ilyeneket is le lehessen benne írni!:O
Na de vissza a valós élménybeszámolóhoz! A beszélgetésünket Enricóval egy újabb táncsorozat szakította meg, majd megint volt egy kis szünet, amikor Lucianóval folytattam egy különleges eszmecserét az olasz identitásról. De úgy tervezem, hogy a részleteket, néhány nagy olasztól származó idézettel együtt csak márc. 17-én, az olasz nemzeti ünnep alkalmából fogom itt megosztani!
Sajnos csak este 9-ig kaptuk meg a termet az egyetemen, ahol a táncház volt, így elég hamar hazaértem, viszont élményekből most sem volt hiány :)
Éppen ezért is írok így a végére többet az élményekről, mint Enricóról. Vele kapcsolatban ugyanis épp a fenti beszélgetés ébresztett rá arra, hogy bár mindkettőnkben megvan a túláradó lelkesedés dolgok iránt, mégis kevés bennünk a közös. Valahogy ő sokkal elvontabb, mint én, bár az elején lehet, épp ez az elvontság tetszett benne, tette őt különlegessé a számomra. Enrico egy finom, szeretnivaló, csodálatos lélek. Felnőttként is megőrizte gyermeki lelkesedését, s ez nagyon értékessé és különlegessé teszi őt előttem. De az enyém sohasem lehet. Ettől függetlenül mégis sokat gondolok rá még úgy is, hogy ez tisztázódott bennem. Most is, nem véletlenül idéztem fel a vele kapcsolatos emlékeket. Az ő ismeretsége az életem része és hálás vagyok érte, ezért gondoltam megosztani a történetét itt is. Attól függetlenül, hogy nem jöhetünk össze, az ő története nélkül még mindig nem érezném teljesnek Olasztráliát. De most már teljes! ;)
Csütörtökön a négy fantasztikus előadáson kívül, volt a magyar est, ahol Bálint és a zenekara bevezette a külföldieket a magyar népdalok és különböző népi táncok világába, majd táncház is volt. Jól szórakoztunk, bár a végére persze mindenki kifáradt egy kicsit.
Amikor volt egy kis szünet a táncok között, láss csodát, odajött hozzám Enrico!::D kérdeztem tőle, hogy tetszik neki a magyar táncház, mire olyan érzelmesen, olyan nagy szerelemmel kezdett áradozni mindenről, ami magyar és mindenről, ami Magyarországgal kapcsolatos, hogy alig tudtam elhinni. Ekkora érzelmekkel én szoktam beszélni mindenről, ami olasz és ausztrál:D Mondta, hogy már nagyon hiányzott neki Mo, a magyar ételek, a magyar zene; és hogy Mo milyen csodálatos; ja és, hogy azt sem bánja, ha most hideg van, mert, idézem: "Magyarországon még a hó is más! Itáliában olyan vizes és könnyen olvad, de itt olyan jó, olyan igazi!" Nem tehettem róla, nem bírtam ki nevetés nélkül:D persze nagyon meghatott, hogy egy olasz srác - aki ráadásul épp Enrico, - legalább olyan csodásnak látja Mo-t, mint én Olaszországot. De a java még csak most jön! Enrico mondta, hogy nagyon szeretne megtanulni magyarul. És hogy a himnuszunk is milyen gyönyörű! Már azt is elkezdte tanulni, mondta, hogy a dallama már megy is, csak úgy érzi, a kiejtéssel még gondjai vannak. Egy kicsit énekelt is belőle, ahogy egy igazi magyarfanhoz illik - és tényleg volt néhány hiba a kiejtésében, ezeket próbáltam javítgatni, nem azért, hogy kritizáljam, vagy csúfoljam őt, hanem mert tényleg látszott rajta, hogy ez neki nagyon fontos, mert a szívébe zárt mindent, ami magyar. Tényleg nagyon aranyos volt, de ez a magyarfansága meggyőzött, hogy már csak azért sem lenne vele jó összejönni, mert ha tényleg megtanul magyarul, akkor valószínűleg mindig magyarul akar majd beszélni és itt szeretne majd élni Mo-n, én meg ugye Olaszországban szeretnék élni és sokat beszélni olaszul:D (vagy Ausztráliában, de akkor aztán igazán rá kell kapcsolnom az angolra:D Bár a mostani jövőépítős lehetőséggel és tervvel már ez sem elképzelhetetlen ;) hát, majd kiderül,melyik verzió valósul meg :) a kettő közül bármelyiket szívesen megvalósítanám! De most jut eszembe, még ötvözni is lehetne a kettőt: keresnem kellene egy olyan olasz pasit, aki szintén Ausztrália-fan; egy ideig Olaszországban élnénk, de hamarosan kiköltöznénk az Ötödik Kontinensre, így az életet mindkét álomhelyen kitapasztalhatnám:D Ausztráliában otthon olaszul, ausztrál társaságban meg angolul beszélnénk... jaj, de belemerültem a fantáziálásba:O hiába, ha egyszer beindul a fantáziám, nehezen tudom kikapcsolni... de most már akkor értitek, miért az Olasztrália alcíme, hogy "álmok határok nélkül"?:D Pontosan azért, hogy ilyeneket is le lehessen benne írni!:O
Na de vissza a valós élménybeszámolóhoz! A beszélgetésünket Enricóval egy újabb táncsorozat szakította meg, majd megint volt egy kis szünet, amikor Lucianóval folytattam egy különleges eszmecserét az olasz identitásról. De úgy tervezem, hogy a részleteket, néhány nagy olasztól származó idézettel együtt csak márc. 17-én, az olasz nemzeti ünnep alkalmából fogom itt megosztani!
Sajnos csak este 9-ig kaptuk meg a termet az egyetemen, ahol a táncház volt, így elég hamar hazaértem, viszont élményekből most sem volt hiány :)
Éppen ezért is írok így a végére többet az élményekről, mint Enricóról. Vele kapcsolatban ugyanis épp a fenti beszélgetés ébresztett rá arra, hogy bár mindkettőnkben megvan a túláradó lelkesedés dolgok iránt, mégis kevés bennünk a közös. Valahogy ő sokkal elvontabb, mint én, bár az elején lehet, épp ez az elvontság tetszett benne, tette őt különlegessé a számomra. Enrico egy finom, szeretnivaló, csodálatos lélek. Felnőttként is megőrizte gyermeki lelkesedését, s ez nagyon értékessé és különlegessé teszi őt előttem. De az enyém sohasem lehet. Ettől függetlenül mégis sokat gondolok rá még úgy is, hogy ez tisztázódott bennem. Most is, nem véletlenül idéztem fel a vele kapcsolatos emlékeket. Az ő ismeretsége az életem része és hálás vagyok érte, ezért gondoltam megosztani a történetét itt is. Attól függetlenül, hogy nem jöhetünk össze, az ő története nélkül még mindig nem érezném teljesnek Olasztráliát. De most már teljes! ;)
2012 februári olasz élmények
2012 elején aztán ismét volt egy fantasztikus olasz-cseh-magyar tali az egyetemen. Az első napja febr. 7-én volt. És már harmadjára veszek részt ilyen talin az egyetemen, de csak ebben az évben valósult meg az az álmom, hogy már első nap egész sokat lehettem az olasz diákokkal!
Voltak köztük hárman, akiket már ismertem, ezért is volt könnyű "elvegyülni" köztük:D egyikük, egy hiperédes srác, Luciano, aki már októbeben is töltött itt pár napot, bemutatott a többieknek és ettől kezdve a középpontban voltam:D hogy miért? Mert Luciano, amikor a szakdogámról meséltem neki, nem győzött csodálni, hogy milyen szép témát választottam és hogy a fordítás tényleg nem lehet könnyű és mégis vállalkoztam rá, etc. S a többieknek már úgy mutatott be, hogy "bemutatom nektek Annie-t, a legigazibb és legtapasztaltabb olaszos lányt!" - erre a bókra aztán igazán nem számítottam, de nagyon jól esett még akkor is, ha tudom, hogy vannak azért nálam jóval zsenibbek is :) mindenesetre olaszosabban nem is fogadhatták volna azt, hogy ennyire szeretek mindent, ami velük kapcsolatos, csomót beszéltünk rólam, én alig tudtam róluk kérdezni, mert folyamatosan bombáztak kérdésekkel :) pl. kérdezték, hogy kezdtem az olaszt és mondtam, h tulajdonképpen Andrea Bocelli dalai és a róla szerzett hírek miatt (15 évesen tudtam meg, hogy írt egy könyvet, amit még nem fordítottak magyarra; na akkor határoztam el, hogy fordító leszek). Ettől nagyon meghatódtak:D
Aztán együtt mentünk be a terembe,ahol a kéthetes találkozó megnyitója volt. Egy része angolul zajlott. Az angol hallatán Luciano, aki már tudott az "olasztrál" szakfordítói terveimről, azt kérdezte: "érted, amit mond?" - "Nagyjából" - mondtam, mire ő mosolyogva: "Akkor légyszi fordíts!":D Aztaa, angolról olaszra?:O máris bedob a mélyvízbe?:D persze tudtam, hogy csak hülyéskedik, de azért jól is esett ez a megelőlegezett nagy bizalom:D
A megnyitó után már jött is az első előadás, ami az 1848-49-es olasz-magyar irodalmi kapcsolatokról szólt, nagyyon tetszett. De Luciano a végén megint hülyéskedett: kérdezte, hogy tetszett, mire én: "nagyon érdekes volt, még magyar töriből is tudtam meg olyasmit, ami meglepett. És neked hogy tetszett?" - Luciano: "tetszett neke is, viszont.. mintha a tanár úr kicsit gyorsan beszélt volna!":O Wow! Most ezt komolyan egy olasztól hallom?XD Hisz a legtöbb olasz gyorsan beszél, és ez nem csak sztereotipia, hanem saját tapasztalat is!De mindenesetre, Luciano tök jó fej!!!
Előadás után ebédelni mentünk és én persze még mindig az olasz csapattal tartottam. Míg átmentünk a HK-ba (Hallgatói Klub) enni, Laura és Luciano épp arórl beszéltek, h van egy srác (a nevét nem mondták), aki nem tudott eljönni az első előadásra, mert 39 fokos láza van, a koleszban maradt, de remélik, hamarosan lemegy a láza. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, mert gondolom, már nagyon várta, hogy itt lehessen. Luciano meg is erősítette, hogy de még mennyire, hogy várta, azt mondta, egy Magyarországra szóló repülőjegynél szebb ajándékot el sem tudott volna képzelni! Hmm, ezek szerint ez a srác már járt nálunk - gondoltam, - de ki lehet az?
Hát ki más lehetett volna, mint Enrico! Ebédre pont befutott, akkorra lement a láza. Nem sokkal később jött, mint mi. Csak engem a többi olasz annyira lekötött, hogy nem is tűnt fel, hogy vele eddig nem találkoztam:D És mivel ilyen könnyedén éltem meg, a találkozás nem is dobogtatta meg annyira a szívem, mint gondoltam. Hiába, egy év, az egy év, akárhogy is... :) olvadozni legfeljebb csak atótl olvadoztam, hogy olaszok vesznek körül, de ettől már reggel 9 óta olvadoztam:O
Ebéd után volt még három előadás, amik közül kettő érintette az olasz identitás témáját. Kaptunk is egy kis szorgalmi "házit", hogy írjuk le róla a gondolatainkat. Ez engem nagyon megihletett, volt is róla sok gondolatom, de végül egyet sem mertem leírni, mert féltem, hogy túl komolytalanul látom a kérdést. De majd azért itt is fogok róla írni. Annál is inkább, mert két nappal később kiderült, hogy nem is hülyeség, amit gondoltam:D
Voltak köztük hárman, akiket már ismertem, ezért is volt könnyű "elvegyülni" köztük:D egyikük, egy hiperédes srác, Luciano, aki már októbeben is töltött itt pár napot, bemutatott a többieknek és ettől kezdve a középpontban voltam:D hogy miért? Mert Luciano, amikor a szakdogámról meséltem neki, nem győzött csodálni, hogy milyen szép témát választottam és hogy a fordítás tényleg nem lehet könnyű és mégis vállalkoztam rá, etc. S a többieknek már úgy mutatott be, hogy "bemutatom nektek Annie-t, a legigazibb és legtapasztaltabb olaszos lányt!" - erre a bókra aztán igazán nem számítottam, de nagyon jól esett még akkor is, ha tudom, hogy vannak azért nálam jóval zsenibbek is :) mindenesetre olaszosabban nem is fogadhatták volna azt, hogy ennyire szeretek mindent, ami velük kapcsolatos, csomót beszéltünk rólam, én alig tudtam róluk kérdezni, mert folyamatosan bombáztak kérdésekkel :) pl. kérdezték, hogy kezdtem az olaszt és mondtam, h tulajdonképpen Andrea Bocelli dalai és a róla szerzett hírek miatt (15 évesen tudtam meg, hogy írt egy könyvet, amit még nem fordítottak magyarra; na akkor határoztam el, hogy fordító leszek). Ettől nagyon meghatódtak:D
Aztán együtt mentünk be a terembe,ahol a kéthetes találkozó megnyitója volt. Egy része angolul zajlott. Az angol hallatán Luciano, aki már tudott az "olasztrál" szakfordítói terveimről, azt kérdezte: "érted, amit mond?" - "Nagyjából" - mondtam, mire ő mosolyogva: "Akkor légyszi fordíts!":D Aztaa, angolról olaszra?:O máris bedob a mélyvízbe?:D persze tudtam, hogy csak hülyéskedik, de azért jól is esett ez a megelőlegezett nagy bizalom:D
A megnyitó után már jött is az első előadás, ami az 1848-49-es olasz-magyar irodalmi kapcsolatokról szólt, nagyyon tetszett. De Luciano a végén megint hülyéskedett: kérdezte, hogy tetszett, mire én: "nagyon érdekes volt, még magyar töriből is tudtam meg olyasmit, ami meglepett. És neked hogy tetszett?" - Luciano: "tetszett neke is, viszont.. mintha a tanár úr kicsit gyorsan beszélt volna!":O Wow! Most ezt komolyan egy olasztól hallom?XD Hisz a legtöbb olasz gyorsan beszél, és ez nem csak sztereotipia, hanem saját tapasztalat is!De mindenesetre, Luciano tök jó fej!!!
Előadás után ebédelni mentünk és én persze még mindig az olasz csapattal tartottam. Míg átmentünk a HK-ba (Hallgatói Klub) enni, Laura és Luciano épp arórl beszéltek, h van egy srác (a nevét nem mondták), aki nem tudott eljönni az első előadásra, mert 39 fokos láza van, a koleszban maradt, de remélik, hamarosan lemegy a láza. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, mert gondolom, már nagyon várta, hogy itt lehessen. Luciano meg is erősítette, hogy de még mennyire, hogy várta, azt mondta, egy Magyarországra szóló repülőjegynél szebb ajándékot el sem tudott volna képzelni! Hmm, ezek szerint ez a srác már járt nálunk - gondoltam, - de ki lehet az?
Hát ki más lehetett volna, mint Enrico! Ebédre pont befutott, akkorra lement a láza. Nem sokkal később jött, mint mi. Csak engem a többi olasz annyira lekötött, hogy nem is tűnt fel, hogy vele eddig nem találkoztam:D És mivel ilyen könnyedén éltem meg, a találkozás nem is dobogtatta meg annyira a szívem, mint gondoltam. Hiába, egy év, az egy év, akárhogy is... :) olvadozni legfeljebb csak atótl olvadoztam, hogy olaszok vesznek körül, de ettől már reggel 9 óta olvadoztam:O
Ebéd után volt még három előadás, amik közül kettő érintette az olasz identitás témáját. Kaptunk is egy kis szorgalmi "házit", hogy írjuk le róla a gondolatainkat. Ez engem nagyon megihletett, volt is róla sok gondolatom, de végül egyet sem mertem leírni, mert féltem, hogy túl komolytalanul látom a kérdést. De majd azért itt is fogok róla írni. Annál is inkább, mert két nappal később kiderült, hogy nem is hülyeség, amit gondoltam:D
december 19, 2012
2011 októberi olasz tali - Enrico nélkül
2011. okt. 8. szombat
okt. hetedikén hat olasz diák (két pasi és négy csaj) jött az egyetemre pár napra, így tegnap igazi partytime volt! Party-t szerveztünk a fogadásukra. A franciások és a spanyolosok is ott voltak, így tényleg jó sokan összejöttünk. Az olasz diákok között ott volt egy lány azok közül, akik februárban voltak nálunk. És ő... szóbahozta Enricót!:D mondta, hogy üdvözöl és egyébként meg néha emleget..:O nahát! A februári válaszmailjéből valahogy nem az jött át, hogy fog rám gondolni, inkább az, hogy el akar felejteni és inkább írjanak neki a többiek, de én ne:DD furcsa, mert már viszonylag rég volt, mégis, ahogy beszéltünk róla az olasz csajokkal, éreztem, hogy pirul az arcom, és a csajok is látták, hogy érzékenyen érint a téma. Így gyorsan át is kapcsoltunk az egyetemi dolgokra. Utána meg ettünk-ittunk, énekeltünk és még táncoltunk is. Olyan jó hangjuk van! Amikor gitárkísérettel énekeltek néhány olasz dalt, olyan volt, mintha már ezer éve együtt koncerteznének:D pedig akkor énekeltek együtt először, mert nem is csoptársak, hanem különböző évfolyamban és különböző szakokon tanulnak. Elhangzott többek között ez a szép nápolyi dal is:
Hát, ha valakik, akkor ők igazán tudnak jó hangulatot varázsolni! És már megint úgy énekeltem velük én is, mintha én is Itáliában születtem volna:D bezzeg utána, amikor a magyar táncház jött.. hát, a táncon még van mit gyakorolnom, de az olasz barátainknak mindenesetre tetszett a táncház is:) bárcsak gyakrabban jönnének! Ma meg holnap bp-i körúton vannak. Szívesen csatlakoztam volna én is, már csak a társaság miatt is, csak... annyira hideg van, még jóformán itt a lakásban is! Ilyen szempontból kár, hogy nem egy héttel előbb jöttek:D de sebaj, a jövő héten még lesz lehetőségem együtt lenni az olasz barátainkkal, mert ígérték, hogy lesz egy este, amikor ők főznek és meghívnak bennünket a koliba :) csak még azt nem tudom, melyik az a nap, de hamarosan :) unilife forever! Vagy olaszul vita d'uni per sempre!:D
okt. hetedikén hat olasz diák (két pasi és négy csaj) jött az egyetemre pár napra, így tegnap igazi partytime volt! Party-t szerveztünk a fogadásukra. A franciások és a spanyolosok is ott voltak, így tényleg jó sokan összejöttünk. Az olasz diákok között ott volt egy lány azok közül, akik februárban voltak nálunk. És ő... szóbahozta Enricót!:D mondta, hogy üdvözöl és egyébként meg néha emleget..:O nahát! A februári válaszmailjéből valahogy nem az jött át, hogy fog rám gondolni, inkább az, hogy el akar felejteni és inkább írjanak neki a többiek, de én ne:DD furcsa, mert már viszonylag rég volt, mégis, ahogy beszéltünk róla az olasz csajokkal, éreztem, hogy pirul az arcom, és a csajok is látták, hogy érzékenyen érint a téma. Így gyorsan át is kapcsoltunk az egyetemi dolgokra. Utána meg ettünk-ittunk, énekeltünk és még táncoltunk is. Olyan jó hangjuk van! Amikor gitárkísérettel énekeltek néhány olasz dalt, olyan volt, mintha már ezer éve együtt koncerteznének:D pedig akkor énekeltek együtt először, mert nem is csoptársak, hanem különböző évfolyamban és különböző szakokon tanulnak. Elhangzott többek között ez a szép nápolyi dal is:
Hát, ha valakik, akkor ők igazán tudnak jó hangulatot varázsolni! És már megint úgy énekeltem velük én is, mintha én is Itáliában születtem volna:D bezzeg utána, amikor a magyar táncház jött.. hát, a táncon még van mit gyakorolnom, de az olasz barátainknak mindenesetre tetszett a táncház is:) bárcsak gyakrabban jönnének! Ma meg holnap bp-i körúton vannak. Szívesen csatlakoztam volna én is, már csak a társaság miatt is, csak... annyira hideg van, még jóformán itt a lakásban is! Ilyen szempontból kár, hogy nem egy héttel előbb jöttek:D de sebaj, a jövő héten még lesz lehetőségem együtt lenni az olasz barátainkkal, mert ígérték, hogy lesz egy este, amikor ők főznek és meghívnak bennünket a koliba :) csak még azt nem tudom, melyik az a nap, de hamarosan :) unilife forever! Vagy olaszul vita d'uni per sempre!:D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)