A bejegyzés alcíme: "A lassan ébredő mentor" Jönnek a szomorú részletek.
Bocsi mindenkitől, hogy már hetek óta nem frissültem, de egyszerűen minden időm és gondolatom ekörül a nyavalyás szakdoga körül forog. A gond csak az, hogy mégsem jutok vele egyről a kettőre, mert amikor már úgy érzem, jól mennek a dolgok és kezdhetek végre megnyugodni, valami garantáltan közbejön.
Kezdődött azzal, hogy az elején sem elég forrás, sem tanári visszajelzés nem volt az eddigi munkámról. A tanári visszajelzés dologba most nem is nagyon mennék bele, bár lényeges eleme a sztorinak, félek, ha leírom, olyanokat is írnék bele mérgemben, amik tiszteletlenek egy tanárra nézve. A lényeg az, hogy hosszas körözés után csak okt. 24-ére sikerült leszerveznem egy konzultációt. Akkor azt a hírt kaptam, hogy a fordításomban kevés a javítanivaló, és hogy a tanár úr egész elégedett vele. Azért öt-hat dolgot megbeszéltünk, beleértve a nehézségeimet is, amikről írtam már itt is. Azzal jöttem haza, hogy Wordben formázva küldjem neki vissza, hogy a lábjegyzetek a helyükre kerüljenek, legyenek benne azok a kiemelések, amik az eredeti olasz szövegben is, etc. Örültem, hogy tetszett neki, amit beadtam és meg voltam róla győződve, hogy valóban fordítónak születtem.
Egészen ma reggelig. Tegnap ugyanis jeleztem neki, hogy a formázást mégsem sikerült megkreálnom, mégpedig azért, mert amikor rámondtam, hogy a tesóm fog segíteni benne, azt hittem, csak a lábjegyzetekben megjelölt forráscímek betűtípusáról van szó és csak itthon derült ki, hogy az olasz szövegben a címeken kívül más si formázva van, amit csak egyeztetés után tudna megformázni, de mivel ő nem olaszos, így, hogy nemcsak a címek vannak, ez bonyolult. Mondtam a profnak, hogy emiatt aggódom, mert 13-án már ki szeretném nyomtatni. Kért, hogy küldjem el a megbeszéltek szerint javított verziót és ő a másodévesekkel, akiknek van ilyen órája, segíteni fog a formázásban és 13-ára meglesz.
Nos, tegnap elküldtem, és olyan választ kaptam, amit már sokkal előbb szerettem volna hallani, de akkor nem jött. Még okt. 11-én sem, amikor mailben csöndesen rákérdeztem, hogy mi történt a szept. 10-én beadott alkotásommal. Pedig akkor még megvalósíthattam volna azt, amit most hiányolt. Sőt, még okt.24-e után is, amikor végre összefuthattunk, csak akkor nem mondta. (hoppá, megígértem, hogy ilyeneket nem írok, de enélkül sajnos nem megy a sztori)
Szóval az történt, hogy most fedezett fel benne olyan dolgokat, amiket eddig nem. Legalábbis ez jön át abból a mondatból, hogy úgy látja, okt. 24-én csak beírtam, amiket megbeszéltünk, de más javításokat nem végeztem a szövegen -pedig kellett volna. És mindezt nov. 10-én, öt nappal a leadási határidő előtt tudom meg! Azt hiszem, ez a szitu, amiben most vagyok, minden szakdolgozó rémálma. Mert öt nappal a leadási határidő előtt jó esetben az ember már azt tervezgeti, hogyan, kivel köttesse be a műalkotását. Az ember ilyenkor már nem arra van felkészülve, hogy még kiderül az eddigiekről, amiket ráadásul már jó régen adott be, hogy javítani kell!
Én szept. 10-én egy olyan verzsönt küldtem el neki, amit 10-szer végigolvastam, tisztáztam, stb. A magam részéről 80%-ban rendben volt. Szept. 10-étől csak azt vártam, hogy ő, MENTORKÉNT, mondjon rá valamit. Míg volt idő, kritikát is szívesen fogadtam volna, hisz ezért választottam mentoromnak. De ő sajnos megfeledkezett rólam és amikor okt. 11-én írtam neki egy aggódó mailt, 17-én pedig felkerestem a fogadóóráján, még nem tudott nyilatkozni, hiába vártam a kritikát. És amikor élesben találkoztunk okt. 24-én, akkor elégedettnek tűnt és elkönyveltem, hogy ha a bemutató fejezet nem is lesz olyan jó, a fordítás legalább méltó lesz egy szakdogához.
És akkor, öt nappal a leadás előtt derül ki, hogy az sem? Vagy inkább: pont az nem? Mert egy nov. 5-i konzultáció szerint a nov. 2-án leadott 12 oldalas bemutató fejezet rendben! Csak nehogyma arórl is kiderüljön vmi, mert egyszerűen már megbolondulok!
Fogalmam sincs, mihez kezdjek most, mert egyszerűen már semmi kedvem és semmi önbizalmam az egészhez. Volt egy álmom, ami az elmúlt hetek alatt először összetört, aztán pedig rémálommá vált. Pedig én beleadtam mindent, amit csak tudtam, hogy minden rendben menjen, még akkor is, amikor senki sem volt mellettem, aki ért hozzá és segíthetett volna, tanácsot adott volna. De úgy látszik, a szorgalmam és az érdeklődésem önmagában mégsem volt elég.
Hát ennyi. Viszlát karrier.
