Igen, újra itt! 10-én lesz fél éve, hogy utoljára frissült ez a blog. Nem semmi! És szept. 10. óta rengeteg csodálatos dolog történt velem, amik miatt ezt a pár sort teljesen újjászületve írom.
Először is, ha röviden össze kellene foglalnom az előző évet, első felének januártól júniusig a "reménytelen küzdelmek és keserű csalódások időszaka" címet adnám. Szept. 8-án írtam erről kicsit, most ezért nem is részletezném. A lényeg, hogy azt az időszakot senkinek sem kívánnám.
De aztán 2015. júliusában, ahogy itthon ücsörögtem a végtelen magányomban, a szertefoszlott álmaimmal, egyszercsak feltűnt Facebookon egy kedves régi barát. Elkezdtünk üzizgetni, aztán pár nappal később telefonon is többször beszéltünk. Már akkor is ki akart emelni a magányból, de akkor még elhárítottam és egy idő után újra el is tűntem. Tudtam, hogy ez rossz, sőt, a legrosszabb, amit tehettem. De az egész éves kudarcsorozat, aminek jócskán voltak előzményei is, annyi blokkot és félelmet hagyott rajtam, hogy képtelennek éreztem magam arra, hogy kitörjek az egyedüllét börtönéből.
Így végül legközelebb csak novemberben beszéltünk. De önző módon akkor is csak azért hívtam, mert egy olyan gond volt a laptopommal, amit csak az ő segítségével tudtam megoldani. Az univerzum pedig nem mindennapi módon tervezte meg annak a gondnak a megoldását. Mivel távsegítséggel nem sikerült megjavítani a gépet, csak úgy lehetett, ha személyesen találkozunk!
Furcsa érzés volt 10 év után újra látni azt a fantasztikus embert, akire felnéztem, ugyanakkor mindig is végtelenül butának, ügyetlennek, kicsinek éreztem magam hozzá képest. De már a találkozás napjától, nov. 16-ától Szuperhős Petinek emlegettem őt, a telefonomba is így írtam át a nevét. Azután pedig főleg, hogy megjavította a gépemet, pedig elég reménytelennek tűnt a helyzet. Könnyek szöknek a szemembe, ha arra gondolok, milyen hálátlanul bántam vele sokáig, de ő ennek ellenére mindent megtett, hogy segítsen, nem adta fel, míg nem sikerült a javítás.
De nemcsak ezáltal lett ő az én Szuperhősöm. A novemberi két találkozás után (16-án én vittem fel a gépet Pestre, 17-én pedig ő hozta vissza), decemberben még három plusz egyszer taliztunk. A plusz egy a közös szilveszterezés ill. újév volt, két "talit" pedig úgy érzem, akár randiként is említhetek.
2007 óta a legkülönlegesebb szilvesztert és újévet vele ünnepelhettem. Tudta, mert persze neki is sokat beszéltem arról, hogy mennyire szeretnék eljutni Ausztráliába, legfőképp Darwinba és környékére a Yolngu nyelv és őslakosok miatt. Sohasem felejtem el, hogy ezért arra kért, legyek fenn már délután Pesten, hogy darwini idő szerint köszönthessük együtt 2016-ot! (a darwini éjfél magyar idő szerint du. fél 4 télen). Egy fantasztikus olasz étterembe mentünk, így teljesen "olasztrálul" léptünk át életünk legkülönlegesebb évébe!
De ez csak egy a sok romantikus élmény közül. Egy ausztrálosat még később elmesélek, de most lassan befejezem. Azt tervezem, most nem írok majd hosszúakat. Inkább többször, és rövidebbeket, mint egyszer egy évben és hosszút:D
A lényeg, hogy januártól még gyakrabban találkoztunk és Peti minden találkozással egyre jobban belopta magát a szívembe. Napról napra, hétről hétre jöttem rá, hogy ő az, akit éveken át kerestem! Csak febr. 2-án lettem egészen biztos az érzéseimben, ekkor mondtam neki is először. Ami pedig ezután jött és jön: az a semmihez sem hasonlítható boldogság, a hazatérés legédesebb érzése!
A környezetünkben mindenki érzi rajtunk ezt a változást. Dehát lehet-e titkolni a boldogságot? Persze, hogy nem, hát nem csoda, ha más is érzi!
Életem boldogsága, megvalósult álmom, itt is köszönöm, hogy vagy nekem!
