Kérlek, ne akarjátok, hogy megmagyarázzam ezt a hirtelen hangulatváltást. Már egy ideje jó pár dolog elszomorít és idegesít, sokszor azt érzem, hogy egyesek azt gondolják, bármit megtehetnek, csak mert nem vagyunk nagyképűek. Na, több ebből adódó incidens miatt érzem úgy, hogy hangot kell adnom az emiatti elkeseredésemnek itt is. Aztán holnap vagy még a héten lesz vidámabb vagy "olasztrálabb" bejegyzés is, csak ezt most muszáj...
Júniusban hallgattam sokat ezt a dalt, és még ma is teljes mértékben tudok azonosulni az érzéssel, amiről szól. Előre is bocsánat, ha épp emiatt túl sokat magyarázok bele. Egy ártatlan ember segélykiáltása ez. Egy olyan emberé, aki mindig csak küzd az álmaiért, dacolva a legnehezebb körülményekkel is. De amikor már ott a cél, úgy érzi, nem képes megvalósítani az álmát: a világ, amelyben élnie kell, már rég kiűzte magából az ártatlanságot, az őszinteséget, s minden szép, emberi érzést. Nem maradt más helyettük, csak a rideg, gépies érzéketlenség. Lények, akik igaz, emberi testben élnek, de semmi emberi nincs már bennük; így aztán ez a szegény kis ártaltan lélek sem érzi otthon magát köztük. De hogyan is érezhetné, amikor ezek a rideg lények képtelenek őt elfogadni? Talán vannak még, akik képesek lennének rá, de ők már elérhetetlenül távol vannak...
Hevenyészett fordításom
"A világ tetején próbálom legyőzhetetlennek érezni magam
De a világ tetején meghalok...
Emlékszem a lemondással teli éjszakákra
amikor az egyszerű élet helyett kalandokról álmodoztam.
Emlékszem a napokra
amik új kezdetet ígértek
új lehetőségek, nincs vesztenivalóm, de nem vagyok olyan, akit csak úgy elárulhatsz.
Most itt állok:
egy álmot élet, amit megtartani nem tudok,
egyedül vagyok...
A világ tetején próbálom legyőzhetetlennek érezni magam
De a világ tetején meghalok...
Fentről még hallom az emberek kiáltását,
s azt kívánom, bárcsak elérnének;
de fent a világ tetején meghalok, egyedül,
aranyfalak mögött, túl a boldogságon,
(hogy hős vagyok, csak színjáték volt, de bevallani is késő)
nincs helye sem szívnek, sem léleknek,
s nincs helye az ártatlanságnak sem.
A világ tetején próbálom legyőzhetetlennek érezni magam
De a világ tetején meghalok..."
P.S.: Volt egy idő ebben az évben, amikor még aktuálisabb volt a szövege, mert akkor épp egy nagy álmomat éltem; ami aztán pont amiatt nem valósulhatott meg, amiről fentebb írtam és amiről a dal is szól: túl ártatlan, túl finom lélek vagyok azokhoz képest, akikkel meg kellett küzdenem, ezért hát vesztettem; s "meghaltam a világ tetején." Meghaltam, hogy aztán főnixként újra feléledhessek, amit testvéremnek, a pránanadinak és így a tibetieknek és pár nyári élménynek köszönhetek, amikről nagy vonalakban írtam aug. 15-én. De az életünkbe ezután is jöttek ellenfelek, akik miatt újra felidéződött bennem mindaz, amit az újjászületés előtt éreztem... De csak egy kis időre, mert most már nem hagyom, hogy ezek az érzések túl sokáig időzzenek bennem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése