Épp most volt egy nagyon különös élményem. Facebookon bejelölt egy ismeretlen külföldi srác. Az adatlapjáról számomra nem derült ki semmi, bár láttam, hogy van két közös ismerősünk: egy olasz és egy magyar lány. Ez nekem kevés volt ahhoz, hogy visszajelöljem, ezért írtam neki egy üzenetet, amiben megkértem, ugyan írjon már egy kicsit magáról! Pár percen belül válaszolt is: kiderült, hogy Németországban él és azért jelölt be, mert kíváncsi arra, hogy milyen lehet vakon élni és szeretne vakokkal ismerkedni.
Hát... Egy részről örülök a nyitottságának. Más részről viszont nem tetszik, hogy elsősorban mint vakot keres és nem mint emberi lényt. Nem tudom eldönteni, hogy fogadjam-e el ezt és levelezzek vele vagy inkább elutasítsam... Ha már Facebook, akkor ott tudok egy nemzetközi csoportot, ahol sok kérdésére választ kaphatna. Ha nem engem akar igazán megismerni, csak a vakságot, akkor gondolom, ez is megteszi.
Már tíz perce pörög az agyam egy párhuzamon, ami nem tudom, mennyire az, de mindenesetre leírom, aztán ki-ki döntse el.
Szóval 2012-ben, amikor - szintén a Facebook révén - részt vettem egy ausztrál őslakos mozgalomban, bejelöltem a mozgalom oldalán egy nálam két évvel idősebb llányt. Lájkoltuk egymás kommentjeit, meg láttam, hogy az adatlapja alapján Ausztráliának épp azon a részén él, ahová én is el szeretnék jutni. A nevéből ítélve is valószínű volt, hogy Yolngu!
Nem is tévedtem, bár valójában félvér volt - az édesanyja Yolngu, az édesapja pedig eredetileg osztrák. Méghozzá nyelvész, aki sokáig élt abban a közösségben, ahol a lány született, de jelenleg már Melbourne-ben dolgozik.
Miután bejelöltem, pár hétig leveleztünk ezzel a lánnyal. Megírtam neki, hogy mennyire tisztelem az ausztrál őslakosokat és minden vágyam, hogy jobban megismerjem a kultúrájukat. És hogy ez a nagy szerelem Gurrumul Djarimirri c. dalával kezdődött 2011-ben.
Feltettem a lánynak pár kérdést azzal kapcsolatban, milyen az élet abban az őslakos közösségben, ahol most él. Reméltem, hogy részletesen ír majd róla, esetleg néhány kulturális dolgot is megtudhatok tőle. De csalódnom kellett: sok kérdésemre csak kitérő választ adott.
Rájöttem tehát, hogy ezt így nem lehet. És most már azt is tudom, mit érezhetett szegény lány, amikor a buta kérdéseimmel bombáztam. Bár én nem éreztettem vele olyasmit, hogy csak azért leveleznék vele, mert félvér... Eszembe sem jutott ilyesmi. De talán mégis hasoló a szitu.
Ti mit tennétek a helyemben ezzel az ismeretlen német sráccal?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése