Vicces címe ellenére.. nos ez nem egy igazi olasztrál bejegyzés, ez csak a kőkemény valóság sajnos.. de hozok majd vidámabbat is, ígérem, csak most valahogy ezt is meg kell osztanom...
Ezt a szomorkás verset nem rég írtam. Igazából egész spontán jött, csak a státuszomat akartam frissíteni FB-n, de ahogy írtam, észrevettem, hogy több sor is rímel, így hát végül vers lett a bánatomból. Dehát ez már csak így van: néha a nagy művekhez épp bánat kell, mert sokszor az jobban inspirál, mint az öröm. Beethoven legszebb művei is életének legszomorúbb szakaszában születtek. Na jó, én nem vagyok művész, csak egy megtört lélek, de azért most ide is felteszem, ami júl. 5-én kreálódott és hogy miért, azt majd a végén...
Vissza szeretném kapni
minden elveszett álmomat és reményemet!
Hová tűnhettek el így?
Nem tudhatom, de a távolba vesztek,
S utánuk nem maradt más,
csak egy megtört lélek,
s egy sajgó szív.
Édes álmok, derűs percek:
most távolabb vannak, mint Ausztrália,
Ellopta s elnyelte őket a KEGYETLEN idő,
Sajgó szívvel csak azt kérdezem: ennyi csalódás után még mi jő?
Viszlát, édes álmok, szebbnél szebb remények,
kik most távolabb vagytok, mint Ausztrália,
pedig e déli föld belátható, eljutni is lehetséges oda,
viszont, oda, hol ti vagytok, álmok és remények,
nem juthatok el többé már soha.
(írtam: 2013. júl. 5-én)
Ha van esetleg a világon olyan ember, aki esetleg ide téved a blogomra és még el is olvassa ezt a verset, azt kérdezheti: 23 évesen nem vagy túl fiatal ahhoz, hogy így érezz? Jogos a kérdés, de sajnos az élettapasztalatom azt mondatja velem már ennyi idősen is, hogy nem.
Ennek a hatalmas elkeseredésnek az oka pedig nem más, mint az, hogy egyedül vagyok a világban. Kevés olyan ember van az életemben, akiket a barátaimnak mondhatok, pedig az egyetemen is rengeteg csoporttársam felé nyitottam, hívogattam őket ide-oda, próbáltam tartani velük a kapcsolatot egyetemen kívül is. De minden hiába, bár ott jól elvoltunk, ahogy véget ért egy-egy év és jött a nyár, mintha hallai sem akartak volna rólam. Nem vették fel a telót, mailekre sem válaszoltak, vagy ha mégis, akkor egy hónappal azután, hogy írtam nekik. De nem is kell, hogy a nyarat említsem, mert télen szilveszterezni sem tudtam elhívni őket: leráztak a pasijaikra hivatkozva.
Az egyetemen egyetlenegy igazi legjob barátnőm volt, de ő meg tavaly áprilisban kiment dolgozni Angliába. Először csak fél év volt betervezve, de annyira bejött neki ott az élet, hogy szeptemberben alig jött haza pár hétre, nem sokkal utána újra visszament. Aztán februárban is hazaruccant pár napra, majd megint vissza. Facen tartottuk a kapcsolatot, bár egyikünk sem volt fent gyakran, kb. háromhetente azért ütköztünk. És most júniusban, amikor kérdeztem, mikor jön, mert már nagyon-nagyon hiányzik, azt írta, júl. 21-én. De mindenképp be szeretne mutatni valakit nekem. Semmi komolyra nem gondoltam még akkor, persze nagyon kíváncsi lettem, ki lehet az a különleges ember, akiről így ír, de még akkor sem tudtam meg semmit, amikor áradoztam, hogy mennyire várom a találkozást. Aztán júl. elején jött a hidegzuhany: egy Facebook-event formájában. Ez pedig nem volt más, mint a kegyetlen valóság: egy esküvői meghívó! Amikor először megláttam, azt hittem, rosszul olvasok valamit, többször is nézegettem, hogy itt most tényleg az a szó áll, hogy "wedding", vagy csak félreértek valamit? De sajnos nem volt mit félreértenem...
És hogy miért írom, hogy sajnos? Hisz a legjobb barátnőm, aki megérdemelné, hogy örüljek a boldogságának. Ez így is van, csakhogy félek.. Félek, hogyha Angliába házasodik, ugye akkor biztosan ott is fognak élni, kizárt dolog, hogy Magyarországon rendezkedjenek be, ha már az esküvő Angliában lesz! Ebből pedig mi következik? Az, hogy ily módon közénk áll a távolság, nem tudunk összejárni olyan gyakran, marad a face meg a skype, ami azért nem egy stabil dolog, ismerem már az ilyen dolgokat.. arról meg nem is beszélve, hogy már az eltelt egy év alatt is borzasztóan hiányzott a barátnőm, de reménykedtem benne, hogy egy év múlva visszajön és minden a régi lesz. De ez az esküvő elvette ezt a reményemet is.
Tudom, önző vagyok, furdal is miatta a lelkiismeret. De mivel az összes legjobb barátnőm eltűnt, nem akartam, hogy vele is ez történjen, de félek hogy ez fog. Hisz már ott kezdődik, hogy az esküvő előzményeiből is kimaradtam, sohasem írta, hogyan ismerte meg a vőlegényét, milyen, mivel foglalkozik, vagy milyenek voltak a randik, etc. Pedig ezek olyan dolgok, amiket a barátnők gyakran elmesélnek egymásnak. És tudom, ha itt lett volna a közelben, egész biztos, hogy el is mesélte volna. Csak ha az ember távol dolgozik, pláne aupairként, ami elég kötött és értelemszerűen kevés idő jut mellette netezésre, akkor ez eléggé megnehezíti a kapcsolattartást. Én ezt teljesen megértem, nem is hibáztatom miatta a barátnőmet. Sokkal inkább az életet hibáztatom, amiért mindenkit, aki fontos nekem, eltűntet a közelemből!
Nos ez az egyik oka a fenti versemnek. A másik pedig.. áh, azt majd inkább máskor, most ennyi lament elég lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése