Ez a kis eszmefuttatásom ma délután született. Először csak Facen osztottam meg, de most ide is felteszem.
A nagy álmokkal az a baj, hogy túl könnyen összetörhetnek. Erre ma ébresztett rá egy ausztrál srác, akivel nyár óta tartom a kapcsolatot, de olyasmit tudtam meg róla Facebookon, amit talán nem kellett volna és így hatalmasat csalódtam benne.
Elegem van abból, hogy mindig úgy szeretek meg valakit, hogy nem is ismerem igazán, csak tudom róla, h Olaszországban v Ausztráliában él és ennyi nekem már elég. Aztán eltelik egy kis idő, kicsit jobban megismerem és koppanok egy bazinagyot. Mert rájövök, hogy attól, hogy a két kedvenc országom valamelyikében él, semmivel sem jobb, semmivel sem kedvesebb azoknál, akik itt vannak körülöttem. Ő is csak ember, tele óriási hibákkal.
Mostantól tehát szigorúan csak Olaszországot és Ausztráliát szeretném feltétel nélkül szeretni, nem pedig az ott élő embereket. Mert őket előbb meg kell ismernem, mielőtt bárkit is a szívembe fogadok közülük.
A megismerés pedig mérhetetlenül hosszú folyamat, aminek a kulcsa az idő. Nem 10 perc, nem félóra, de még csak nem is pár hónap. Évek alatt juthatsz csak el oda, hogy már elmondhatod: tökéletesen ismersz valakit.
Azt mondják, Ausztrália messze van. Magyarországtól kb. 17 ezer km-re; ami azt jelenti, hogy még repülővel is kb. 1 napot kell utaznod, míg odaérsz. De sem ez az egy nap, sem ez a 17 ezer km-es távolság nem tűnik soknak, ahhoz képest, mennyi idő kell egy ember megismeréséhez.
Ebből - és sok más eddigi tapasztalatomból - következtetve úgy tűnik nekem, hogy még a legtávolabbinak mondott Ausztráliába is könnyebb kijutni, mint tökéletesen megismerni egy embert.
Ti ezt hogy érzitek? Ha bármi gondolatot ébresztett bennetek ez a pár sor, légyszi írjatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése