Még mindig Twilight, ill. Jacob Black-lázban égek:D Hihetetlen, hogy múlt vasárnap kb. csak öt-hat percet beszélgettünk róla Eni unokanővéremmel (ja igen, mert hogy múlt vasárnap végre megvalósítottuk apukámmal, amit húsvétra terveztünk és eljutottunk Kabára rokonlátogatóba!), és máris újra felébredtek bennem azok az érzések, amik tavaly decembertől január végéig voltak bennem Jacobbal kapcsolatban:O és olyan fura, mert két hete fedeztem fel a One Directiont (na jó, már előbb is hallottam róluk, csak azt nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire jókXD) és őket hallgatva is Jacobra és barátaira gondolok.
Azt hiszem, ez egy olyan érzés, amivel eddig nem sokat foglalkoztam, mert a karrierépítés, a tanulás volt az első. De azt hiszem, itt az ideje, hogy beismerjem: szeretnék egy kapcsolatot. Még akkor is, ha már nem nagyon hiszek a szerelemben. Kérdezhetnétek, hogy ez meg hogy lehet, hisz csak 23 éves vagyok. Hát megmagyarázom: a környezetemben az utóbbi időben négy olyan pár is szétment, akikről azt hittem, hogy a szerelmük örökre szól és sohasem fognak szakítani, mert egymásnak lettek teremtve. Igen, tudom, hogy ez csak közvetett csalódás a szerelemben, de akkor is van olyan súlya a számomra, mintha saját tapasztalat lenne. Ezért van az, hogy már nem hiszek igazán a szerelemben.
Na meg persze azért sem, mert általában aki nekem tetszik és bármit megadnék, hogy észrevegyen, az sosem viszonozza az érzéseimet. Egyetemen pl. hárman is voltak - három év alatt - akik bejöttek volna, de nem vettek észre. Két Ádám és egy Peti. Az egyik Ádámot még magyar szakon ismertem meg, amikor elsőéves voltam. Együtt jártunk határon túli magyar irodalom előadásra és öt héten keresztül mindig odajött hozzám, nyitott volt, kérdezgetett rólam, én is róla, látszott rajta,hogy nagyon szeretne megismerni. én is szerettem volna minél többet tudni róla, és jó érzés volt, hogy csomó közös témánk volt. A harmadik héttől kezdve már azt is elképzeltem, hogy lehet, ha minden héten talizunk és ilyen jól elvagyunk, ennyi közös van bennübk, kis idő múlva talán össze is jöhetünk. De az ötödik heti találkozás végül lerombolta minden illúziómat. Bár Ádám megint mellém ült óra előtt, megint vidáman elcsevegtünk, egész véletlenül kiderült valami, ami lesokkolt. Ádám épp ebédelt, miközben beszélgettünk és az illatok miatt egyik csoporttársunk rákérdezett, mi az, amit eszik. Mire Ádám: "Ez egy indiai kaja, tegnap főztük - a barátnőmmel!" Fogalmam sincs, milyen arcot vághattam, amikor ezt mondta, de nagyon érzékenyen érintett. És mivel általában az érzéseim és gondolataim rám vannak írva, ezt olvashatta le rólam: "Micsodaaa? Hogy kivel? Neked már van barátnőd? Ne tedd ezt velem!" Abból gondolom, hogy leolvasott valamit, mert a következő hetekben mindig jó távol ült tőlem és legközelebb csak valamikor év vége felé beszéltünk újra, akkor sem sokat. Ez azóta is sokszor eszembe jut.
A másik Ádám angol szakos volt, vele igazából csak a vonaton találkoztam párszor még másodévben. Ő is nagyon tetszett, bár vele kapcsolatban már nem ringattam magam illúziókban, bár mindig felvidított, ha találkoztunk. Nagyon tetszett, de lehet, hogy néha túlzottan kiírtam ezt az arcomra, mert egyik napról a másikra egyre félénkebb lett. Aztán a következő félévben megváltozott az órarendünk és már a vonaton sem találkoztunk, így aztán el is szállt a remény.
A harmadik pasi, aki tetszett az egyetemen, a kommunikáció szakos Peti volt, akiről viszont csak néha ábrándoztam. Örültem volna, ha bejöttem volna neki, de ő azért túl helyes és jó fej volt ahhoz, hogy ne lett volna barátnője már előttem is...
Most meg már épp nincs senki az egyetemen, aki úgy tetszene, mint ők. És mivel az egyetemen sem tudtam összejönni senkivel, azt az álmodozó magyarázatot kreáltam erre, hogy ez csak azért történt így, mert rám valahol egy olasz pasi vár, s ő lesz az igazi. De ahogy telik az idő, már ebben sem hiszek. Na nem azért, mert nem találkozom olasz pasikal, hanem azért, mert akikkel találkoztam eddig, először mind jó fejek voltak és az első pár napon mindig keresték a társaságom, aztán, amikor rájöttek, hogy tetszettek, bemagyarázták, hogy csak azért tetszenek, mert olaszok. Háromból kettővel voltam így, egyiküket egy 2009-es nemzetközi táborban ismertem meg, a másikukat a tavalyiban Németországban. A harmadik sztorit meg már megosztottam itt, az egyetemen megismert Enricóét.
Hát szóval ilyen tapasztalatok és a szétment álompárok miatt nem hiszek a szerelemben. Főleg abban nem, ami első látásra kialakul. A Twilightra gondolva én már csak.. a bevésődésben hiszek. Az az utolsó reményem!XD Úgy is mondhatnám: én a bevésődésbe lettem szerelmes.
Mielőtt még bárkit furcsán érintenének ezek a sorok, megmagyarázom, hogy ez azért van, mert 23 évesen még mindig él bennem a gyermeki fantázia, egy gazdag érzelemvilággal együtt. E kettő révén tudok elképzelni és álmaimban átélni olyan regényből ismert és természetfeletti érzéseket is, mint pl. a bevésődés. Ez egy csodálatos ajándéka a Twilightnak, akárcsak Jacob, aki révén megismerhettük. Pontosabban úgy az ő révén, hogy ő magyarázta el először Bellának. Igazi álom ez, ami mindig jó érzésekkel ajándékoz meg, akárhányszor elképzelem. Köszönöm ezt az ajándékot ennek a fantasztikus regénynek és szerzőjének, Stephenie Meyernek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése