Igaz, már 15 évesen eldöntöttem, hogy mű- és szakfordító leszek, ha nagy leszek. Azt is eldöntöttem, hogy olaszról fogok fordítani, merthogy az olasz a világ legszebb és legdallamosabb nyelve és ezért mindig inspirálni fog.
Az egyetemen sokat fordítottam, kifejezetten fordítástechnikai órák is voltak, ahol különböző témájú szövegekkel dolgoztunk. A műfordítást pedig olasz irodalomtörténet órákon tudtam gyakorolni. Rengeteg olyan szöveg volt, ami igazi kihívást jelentett és sohasem felejtem el azokat a küzdelmeket, amik révén elkészültek a magyar verziók. És ezek a küzdelmek erősítettek meg a tervemben, ezért nem adtam fel.
És most itt vagyok a célnál, az egyetem mellett ebben a félévben szombatonként műfordítói tanfolyamra is jártam. Imádtam úgy, ahogy volt, még ha az egyetem időnként sok energiát és időt vett el a felkészüléstől. Imádtam, de holnap lesz az utolsó óra és... van egy gyönyörű novella, amit vizsgafeladatként fordítok, a végén ki is adják. Júl. Már lefordítottam, de annyira nehéz, hogy nem tudtam azt kihozni belőle, amit szerettem volna: vagyis a legjobbat. És ez bánt, még ha tudom, hogy még van lehetőség javítani rajta; én elsőre szerettem volna a legjobbat hozni, hogy megmutassam, műfordítónak születtem. Eddig úgy is éreztem, hgoy ez így van, de most valahogy elbizonytalanodtam. Utoljára tavaly szeptemberben éreztem ilyet, a szakdolgozati fordításomnál. Úgyhogy lehet, ez a bizonytalanság csak a nyomás miatt van, hogy vizsga, meg ilyesmi, de még így is rossz érzés,hogy tudom az okát. Azért még mindig remélema legjobbakat, még mindig hiszek abban, hogy ha ennyi éven át kitartottam a fordítói álmom mellett, annak oka volt és a tehetségem is segített, hogy kitartsak mellette. Most már csak az a kérdés, hogy hová tűnik ez a tehetség mindig, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá?:O
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése