2012. júl. 15. vasárnap
Ezen a napon olyan dolgot próbálhattunk ki a táborban, amiről nem is gondoltam volna, hogy úgy is kipróbálhatom, hogy nem látok. Talán nem nehéz kitalálni, hogy az autóvezetésről van szó :) kimentünk egy hatalmas rutinpályára, ahol szintén önkéntesek vártak ránk. Ők navigáltak bennünket vezetés közben, mondták, mikor mit nyomjunk, merre forduljunk, etc. Mivel tényleg jó nagy volt a rutinpálya, még azt is megengedték, hogy egyszer-egyszer rákapcsoljunk:D Én nagyon élveztem, sosem hittem volna, hogy én is kipróbálhatom. Bár ha jól emlékszem, épp Németországban él az a srác, aki látássérültként szerzett jogsit (ne kérdezzétek, hogyan, én sem tudom elképzelni atótl függetlenül, hogy most kipróbáltam - főleg azért nem, mert nyilván más egy óriási rutinpálya, ahol mi voltunk, meg más a forgalom); legalábbis mintha hallottam volna vmi ilyesmit, tehát a németektől az ilyesmi nem is áll annyira távol:D Két nagy kört mentem két különböző kocsival;az egyik manuális, a másik automata volt, persze a manuálissal volt a legjobb. Kicsit furcsa volt a manuálisnál, hogy akkor is hirtelen fékezett, amikor épp hogy csak hozzáértem a fékhez:O Pedig a második fékezésnél már nagyon koncentráltam, hogy finoman nyomjam meg.
És mivel már létezik gps, be is indult a fantáziám, hogy a jövőben lehet, hogy tényleg nem is lesz lehetetlen, hogy látássérültek is vezessenek. Persze ez még nagyon távoli jövő, mert a gps azért még nem tökéletes, arról nem is beszélve, hogy a forgalmat sem érzékeli a programja; anélkül meg tényleg képtelenség lenne -egyelőre. De ebbe belegondolva meg mégjobban örülök, hogy mégis kipróbálhattam :)
Viszont az előző bejegyzésben írtam, hogy az angolomnak már kevésbé örültem a rutinpályán... Az történt ugyanis, hogy Clara rám bízta a táskáját, amikor mosdóba ment és nem ért vissza, mire a vezetésnél rám került a sor. Így mindkettőnk táskáját magammal vittem a kocsiba, ahol Martin berakta őket hátra, ahogy Adrianét és Gretáét is. És miután Martin instrukcióival mindhárman végigmentünk a pályán, én próbáltam szólni a kiszállásnál, hogy szeretném visszakérni a táskákat, de Martin nem értette, ami nem az ő hibája, hanem az enyém, mert elég halkan beszéltem. Igen, angolul nem vagyok olyan határozott, mint olaszul, Martin meg teljesen elfeledkezett a táskákról. De azt tudtam, hogy a rutinpályát és a kocsikat is most csak mi birtokoljuk, így azt is tudtam, hogy nem fognak elveszni akkor sem, ha ebédidő alatt a kocsiban maradnak. A baj csak akkor volt, amikor Clara kérdezte, hogy hol a táskája. Tudtam, hogy Martin utánunk rögtön kérte a következő három embert, de mivel legalább egy fél óra telt el azután, hogy visszaértem, nem tudtam, hogy már velük is visszaért-e vagy sem. Elmondtam Clarának - persze olaszul, - hogy mi a helyzet, mire ő kicsit mérges lett, hogy "dehát Annie, benne van az i-phone-om meg a pénzem". Igen, tudom, az enyémben is ott van a digitális diktafon, de Martinék mindjárt visszajönnek és visszaadják. De ekkor már annyira mérges voltam magamra, hogy hirtelen már ebben sem voltam biztos. Hogy lesz belőlem nemzetközi explorer, ha még egy ilyen egyszerű dolgot sem lehet rám bízni?
Végül Clara megkereste Fabiant és mindkettőnk táskáját visszaszerezték. Jó annak, aki már szépen, gyorsan és hangosan beszél angolul... De én aznap csak annyit értem el az angolnak köszönhetően, hogy jól beégtem az újdonsült olasz barátnőm előtt. Szép kis dolog, mi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése