Megint rám tört a nosztalgia és egy tavalyi olaszos élményemet hoztam most el. Mostanában megint gyakran van szentimentális és pasihiányoló hangulatom, talán ezért is törtek fel ezek az emlékek, amik most jönnek, fejezetekben, mintha vmi kisregény lenne:O csakhogy ez a sztori igaz.
17 éves korom óta olasz pasiról álmodtam, olyanról, aki nem iszik, nem dohányzik, szép hangja van, ért a zenéhez, lehet vele erről beszélgetni és élvezi is, kedves és igazi olaszos kisugárzása van. Na és persze romantikus, jó a humora. Éjszakánként sokat álmodoztam róla, sőt, még vmi regényféleséget is elkezdtem írni, amiben megörökítettem ezeket a romantikus álmokat.
Teltek-múltak az évek, de persze sokáig nem bánkódtam azon, h nincs pasim, mert biztos voltam benne, hogy ha Itáliában élnék, már rég lenne. Úgy gondoltam, csak azért nincs, mert, úgymond, rossz helyen vagyok. Mo-n (és pláne vidéken) kevés az esélye annak, h pont olaszokkal fussak össze...
De aztán eljött 2011, február 7-e, amikor olasz és cseh diákok érkeztek az egyetemre egy kéthetes kurzusra. Először úgy tudtam, az olaszok közt nincs is pasi. Mígnem febr. 10-én kiderült, h mégis:D csak mivel szőke és nem tipikus a kinézete, mindenki azt gondolta, h cseh, csak nagyon jól beszél olaszul XD Enricónak hívják. 10-én szerveztünk "magyar estet", ahol volt kvíz is, ezen épp egy csapatban voltam vele, meg egy Federica nevű lánnyal. Nagyon jól elszórakoztunk, rengeteget nevettünk, olasz dalokat énekeltünk (egyszer még egy kis töri is szóbakerült, így még az olasz himnuszt is elénekeltük együtt:O) és tényleg úgy éreztem, hogy na igen, ez az az igazi életérzés, amire mindig is vágytam. (nem véletlenül írtam ám a nyárral kapcsban sem, h nem angolul szeretném felfedezni Itáliát! :)
Jaj, nagyon eltértem az eredeti sztoritól.. szóval az az este nagoyn vidáman telt. Legközelebb épp febr. 14-én találkoztam Enricóval, amikor az egész olasz-cseh-magyar csapat Szegedre utazott. Enrico mellém ült a buszon és beszélgettünk. Mögöttünk Federicáék ültek, akiknek egyszercsak eszébe jutott, h Valentin-nap volt és van egy Valentino (Bálint!XD) nevű jófej magyar srác, akit a névnapja alkalmából felköszönthetnének. Elkezdtünk énekelni, amibe még a tanárok is bekapcsolódtak :) később Enrico és Marcello valami angol dalt is énekelt, aztán Enrico olasz dalokkal jött vissza. És minnél többet énekelt, annál jobban belopta magát a szívembe. De persze nemcsak a hangjával: később zenetöriről beszélgettünk és ő majdnem mindegyik korszakból idézett egy-egy művet. Szinte már zavarban voltam, mert némelyik áriának v egyházi műnek nem jutott eszembe rögtön a szövege. Komolyan mondom, át tudtam volna ölelni éneklés közben. Hihetetlen kisugárzása van, még nem találkoztam ilyen pasival.
Aznap este rengeteget gondoltam rá. Valahogy úgy éreztem, a Valentin nap hozta el nekem őt. De aztán kedden jöttek az előadások és valahogy mindig a csoptársaimmal voltam: vártam, hogy Enrico keressen, mert nem akartam rámenős lenni.
Kedden este, febr. 15-én volt az olaszok estje. Ők is többféle játékot találtak ki rá. Az egyik az volt, h vkinek a homlokára ragasztottak egy nevet és az illetőnek kérdezgetnie kellett arról a névről, amit ráírtak, míg ki nem találta, h ki lehet. Pl. így: "olasz vagyok? Híresség? Politikus? A teremben vagyok?" a többiek látták, h milyen név áll a homlokán és eszerint válaszoltak. Na nem fogjátok kitalálni, h én "ki voltam"! :) Nanná, h Enrico! A csajok le is fényképeztek úgy, h rám van írva a neve és Ő ott áll mögöttem XD
Nem tudom miért, de ezt jelnek vettem. Így van ez, ha vki tetszik, mindjárt félreérted a legapróbb dolgot is, ami vele kapcsolatos... És aztán rövidesen ki is derült, hogy mennyire!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése