A 2012-es tali második napján, febr. 8-án Bp-n kirándult a nemzetközi csapat, de én ezúttal nem mentem, mert tudtam, hogy sokat lennénk a szabadban és ahhoz túl hideg volt. Nagyon sajnáltam, főleg, amikor visszaemlékeztem, hogy februárhoz képest tavaly ilyenkor már olyan tavaszias idő volt, hogy meg se kottyant, amikor több órán át sétáltunk Pesten az akkori csapattal. De az ideji pesti kirándulásra egyékbént is csak néhány magyar ment el, így nem én voltam az egyetlen, aki a mínusz 500 fok miatt lemondott róla:D az olaszok mondták is másnap, csütörtökön, amikor már újra Piliscsabán folytatódott az előadássorozat, hogy nagyon nagyon élvezték a bp-i kirándulást, de borzasztóan fáztak, mert 5 órán keresztül a szabadban voltak.. igen, ilyen szempontból rossz, hogy mindig télen van ez a jó kis tali... Mondtam is az olaszoknak csütörtökön, hogy szerdán úgy emlegettem őket otthon, hogy "na, vajon mi újság az olasz pingvinekkel?":D
Csütörtökön a négy fantasztikus előadáson kívül, volt a magyar est, ahol Bálint és a zenekara bevezette a külföldieket a magyar népdalok és különböző népi táncok világába, majd táncház is volt. Jól szórakoztunk, bár a végére persze mindenki kifáradt egy kicsit.
Amikor volt egy kis szünet a táncok között, láss csodát, odajött hozzám Enrico!::D kérdeztem tőle, hogy tetszik neki a magyar táncház, mire olyan érzelmesen, olyan nagy szerelemmel kezdett áradozni mindenről, ami magyar és mindenről, ami Magyarországgal kapcsolatos, hogy alig tudtam elhinni. Ekkora érzelmekkel én szoktam beszélni mindenről, ami olasz és ausztrál:D Mondta, hogy már nagyon hiányzott neki Mo, a magyar ételek, a magyar zene; és hogy Mo milyen csodálatos; ja és, hogy azt sem bánja, ha most hideg van, mert, idézem: "Magyarországon még a hó is más! Itáliában olyan vizes és könnyen olvad, de itt olyan jó, olyan igazi!" Nem tehettem róla, nem bírtam ki nevetés nélkül:D persze nagyon meghatott, hogy egy olasz srác - aki ráadásul épp Enrico, - legalább olyan csodásnak látja Mo-t, mint én Olaszországot. De a java még csak most jön! Enrico mondta, hogy nagyon szeretne megtanulni magyarul. És hogy a himnuszunk is milyen gyönyörű! Már azt is elkezdte tanulni, mondta, hogy a dallama már megy is, csak úgy érzi, a kiejtéssel még gondjai vannak. Egy kicsit énekelt is belőle, ahogy egy igazi magyarfanhoz illik - és tényleg volt néhány hiba a kiejtésében, ezeket próbáltam javítgatni, nem azért, hogy kritizáljam, vagy csúfoljam őt, hanem mert tényleg látszott rajta, hogy ez neki nagyon fontos, mert a szívébe zárt mindent, ami magyar. Tényleg nagyon aranyos volt, de ez a magyarfansága meggyőzött, hogy már csak azért sem lenne vele jó összejönni, mert ha tényleg megtanul magyarul, akkor valószínűleg mindig magyarul akar majd beszélni és itt szeretne majd élni Mo-n, én meg ugye Olaszországban szeretnék élni és sokat beszélni olaszul:D (vagy Ausztráliában, de akkor aztán igazán rá kell kapcsolnom az angolra:D Bár a mostani jövőépítős lehetőséggel és tervvel már ez sem elképzelhetetlen ;) hát, majd kiderül,melyik verzió valósul meg :) a kettő közül bármelyiket szívesen megvalósítanám! De most jut eszembe, még ötvözni is lehetne a kettőt: keresnem kellene egy olyan olasz pasit, aki szintén Ausztrália-fan; egy ideig Olaszországban élnénk, de hamarosan kiköltöznénk az Ötödik Kontinensre, így az életet mindkét álomhelyen kitapasztalhatnám:D Ausztráliában otthon olaszul, ausztrál társaságban meg angolul beszélnénk... jaj, de belemerültem a fantáziálásba:O hiába, ha egyszer beindul a fantáziám, nehezen tudom kikapcsolni... de most már akkor értitek, miért az Olasztrália alcíme, hogy "álmok határok nélkül"?:D Pontosan azért, hogy ilyeneket is le lehessen benne írni!:O
Na de vissza a valós élménybeszámolóhoz! A beszélgetésünket Enricóval egy újabb táncsorozat szakította meg, majd megint volt egy kis szünet, amikor Lucianóval folytattam egy különleges eszmecserét az olasz identitásról. De úgy tervezem, hogy a részleteket, néhány nagy olasztól származó idézettel együtt csak márc. 17-én, az olasz nemzeti ünnep alkalmából fogom itt megosztani!
Sajnos csak este 9-ig kaptuk meg a termet az egyetemen, ahol a táncház volt, így elég hamar hazaértem, viszont élményekből most sem volt hiány :)
Éppen ezért is írok így a végére többet az élményekről, mint Enricóról. Vele kapcsolatban ugyanis épp a fenti beszélgetés ébresztett rá arra, hogy bár mindkettőnkben megvan a túláradó lelkesedés dolgok iránt, mégis kevés bennünk a közös. Valahogy ő sokkal elvontabb, mint én, bár az elején lehet, épp ez az elvontság tetszett benne, tette őt különlegessé a számomra. Enrico egy finom, szeretnivaló, csodálatos lélek. Felnőttként is megőrizte gyermeki lelkesedését, s ez nagyon értékessé és különlegessé teszi őt előttem. De az enyém sohasem lehet. Ettől függetlenül mégis sokat gondolok rá még úgy is, hogy ez tisztázódott bennem. Most is, nem véletlenül idéztem fel a vele kapcsolatos emlékeket. Az ő ismeretsége az életem része és hálás vagyok érte, ezért gondoltam megosztani a történetét itt is. Attól függetlenül, hogy nem jöhetünk össze, az ő története nélkül még mindig nem érezném teljesnek Olasztráliát. De most már teljes! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése