Mostanában nagyon ritkán jelentkezem frissítéssel, vagy ha frissülök, akkor a régebbi emlékeimet osztom meg azokból az időkből, amikor még volt életem. Eh na igen, pont a mondat utolsó része az, ami miatt mostanában ritkán frissülök: elveszettnek érzem magam, elveszettnek érzem az életem értelmét, lamentálni meg nem akarok folyton itt a blogon. De most úgy érzem, mégis muszáj, mert ezt a keserűséget már nem tudom magamban tartani.
Ebben az évben bármiért küzdöttem, a végén mégis minden elveszett; és ezalatt most nem csak a tanulással kapcsolatos dolgokat értem, bár azokról is tudnék regélni oldalakon át. (főleg, amióta dec. 12-én kiderült, hogy hiába határoztam el a velencei tervet, oda sem juthatok el az egyetemmel, hiába adtam bele mindent. Ezenkívül a szakfordítói álomjövőm is kérdéses, csak, hogy teljes legyen a kép.)
De ebben az évben más, szintén értékes dolgok is elvesztek az életemből. Hogy mik ezek? Egész egyszerűen: az emberi kapcsolatok. Bár ha belegondolok, ezek már régebben eltűnőben voltak, vagy csak látszatkapcsolatok voltak, nem tudom.
A lényeg, hogy most egyedül várom az éjfélt: senki nem írt, hogy buliznánk-e együtt, mindenki megfeledkezett arról, hogy én is létezem. Bár ha jobban belegondolok, egy kis összejövetelre áltban én próbáltam eddig meghívni azokat az embereket, akik év közben körülvettek, de 2008-tól kezdve tavalyig mindenki lepattintott, hogy már programja van, hiába kezdtem el kérdezgetni a társaságot már november elején. A tavalyi volt az összes közül a legfájóbb, mert mind a hat... ?barátnőm?
akit kérdeztem, a pasijára hivatkozva pattintott le. Na akkor fogadtam meg, hogy nem próbálok invitálni senkit, ha ők hívnak, annak örülök, de én minek kérdezgessek, ha egyszer jobb dolguk is akad annál, hogy velem töltsék az év utolsó napját?
Persze most, hogy tudom: maguktól nem gondolnak rám, rájöttem, hogy mégis jobb lett volna pár csajnál rákérdezni. Ezt is megbántam, nemcsak azt, h tavaly kérdeztem! Ez egy ördögi kör. Tavaly csak az elutasítás fájt, most viszont az, hogy ha én nem is kérdezek, biztos lehetek bennek, hogy ők sem fognak, el is felejtik, hogy létezem!
És ahogy ezt keserűen végiggondolom ma este, a szobám magányában, egyetlen kérdés fut át az agyamon: vajon létezik-e olyan ember a földön a családomon kívül, aki gondol rám, akinek jelentek valamit?
Szóval most itt ülök, jövőtlenül, barátnők és pasi nélkül. Bár hogy pasim nincs, az az előbbi két dologhoz képest nem is fáj annyira...
Itt egy dal, ami a mostani hangulatomat teljesen kifejezi. És bár ez az utolsó 2012-es bejegyzésem elég letargikusra sikerült, egy valamit azért még mindig meg tudok ígérni. Mégpedig azt, hogy megfogadom mindazt, amire ez a dalszöveg kér! Kérlek, tegyetek ti is így!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése