Hát itt vagyok, majdnem egy hónapnyi hallgatás után, amiért mindenkitől elnézést kérek. Igazából azért hallgattam ilyen sokáig, mert gondoltam, minél több idő eltelik, annál biztosabb, hogy sikerül írnom a szakdogával kapcsolatos utolsó eseményekről egy nyugodt hangú bejegyzést. De sajnos, ahogy elnézem, a nyugodt hang még ennyi idő után sem jött össze, valahogy még mindig nem tudok indulatok nélkül írni a szakdolgozós időszakról.
Hogy mi történt nov. 10. óta? Hát, kezdjük ott, hogy miután aznap megírtam ide a "Minden szakdolgozó rémálma" c. helyzetjelentést, átzokogtam a napot. Mérgemben és bánatomban elhatároztam, hogy engem már nem érdekel, ha ennyi gond van azzal is, amire egyszer már azt mondták, hogy rendben, akkor legfeljebb halasztok még egy félévet és majd júniusban államvizsgázom. Ha ennyire nem akar összejönni ez a november 15-i leadás akkor sem, ha eddig mindent megtettem, akkor már kár is erőltetni.
Este viszont hírt kaptam a "mentorházból": végül a professzor átküldte megformázva a fordításom és pár dolgot még magyarosabbá is tett benne. Ettől a kő negyede leesett ugyan a szívemről, csakhogy kért, hogy írjak a fordítási nehézségekről elemzést. Igen, ezt már rég megírhattam volna, az igaz, de eddig nem kaptam ennyi kommentet és most,hogy láttam azokat a részeket a szövegben, amiket a tanár úr kicsit átjavított, új fényben tűnt fel előttem az elemzés gondolata is. És ez az új fény nem volt kevesebb, mint az ihlet fénye! Bár azért még mindig nagyon morcos voltam, mert még mindig az járt a fejemben, hogy az ihlethozó kommentek igazán jöhettek volna októberben is és akkor a fordítási elemzést is időben meg tudtam volna írni. Annál is inkább, mert nov. 11-ére valami egészen mást terveztem; pihenést, ausztrálozást, mindent, ami nem a szakdogával kapcsolatos. És nemcsak azért, mert nov. 11-e vasárnapra esett, hanem azért is, mert ez a nap életem
legszebb ausztrál felfedezésének
az évfordulója, amit nem szakdolgozós parával és körmöléssel szerettem volna megünnepelni. De sajnos, nem volt más választásom; de. 10-kor vettem egy nagy levegőt és könnyek között du. 5-re megírtam azt a nyavalyás elemzést, ami sokkal könnyebb volt, mint gondoltam és a kevés időhöz képest úgy érzem, jól is sikerült. Igazából ez már csak egy kis rövid, háromoldalas szösszenet volt; a szeptember 10-ére elkészütl fordítás 15, a novemberre elkészült történelmi háttérbemutatás és kutatás pedig 12 volt, szóval ez a kis valami már tényleg nem kellett volna, hogy ekkora gondot okozzon:D végül is nem is maga az elemzés okozta a gondot, csak az időzítése. Mindenesetre, miután az is kész lett, kezdtem elhinni, hogy még a végén tényleg le tudom adni a nov. 15-i határidőre a szakdogát.
És így is lett! Nem csak egyszerű reménykedés volt ez, hanem az utolsó percben mégis összejött! Bár a leadás előtti nap is elég zűrös volt, mert a 12 oldalas történelmi bemutatómra meg persze a vasárnapi elemzésre még azért vártam volna visszajelzést hétfőn és kedden, ezek viszont nem jöttek sajnos. Ebből szerdán még lett némi bonyodalom és félreértés, meg minden, amit el tudtok képzelni. Hát ezt rá is bízom inkább a képzeletetekre, nem részletezem, mert.. nem szeretnék senkit sem megsérteni.
Mindenesetre a sok bosszúságtól függetlenül nov. 14-én du. négy körül a majdnem három hónap alatt (február végét és március elejét is belevéve) született művem már egy nyomtatóval megáldott gépen várta, hogy kitörhessen a pendrive fogságából. De persze, ahogy azt már megszokhattuk, ez sem ment simán, a változatosság kedvéért most a nyomtatóval volt gond. Ez valahogy annyira jellemző volt az egész szakdolgozós időszakomra: mindig azzal az eszközzel volt gond, amire a legnagyobb szükségem lett volna; és ugyanez sajnos még emberekről is elmondható... Na, de végül sikerült a nyomtatás is. A bekötés volt az egyetlen dolog, ami miatt már nem aggódtam, ugyanis ez le volt szervezve egy nagyon kedves könyvkötő ismerősünkkel, akihez szerda este elvittük és csütörtök délutánra el is készítette. Nélküle biztosan nem tudam volna leadni nov. 15-én időben, mert a legtöbb könyvkötő egy hetet kér a megrendelőtől, nekem meg hol volt előtte egy hetem?:O
Egyszerűen földöntúli érzés járt át, amikor leadtam:D Hihetetlen volt,hogy bár sokszor voltam annak a határán, hogy feladom, mert nem bírom, a végén mégis sikerült időben leadnom! Aznap és az azutáni hétvégén aztán ünnepeltünk is ezerrel:D
Viszont sajnos ez az öröm megint nem lehet felhőtlen. És talán ez is az oka annak,hogy még ennyi idő után sem tudtam nyugodtabb hangon írni a szakdolgozatkreálás utolsó napjairól. De hogy miért nem felhőtlen a leadás öröme, arról majd inkább kicsit később, talán olyan január környékén írnék. Ugyanis annyira elkeserítő dolgot tudtam meg múlt héten, hogy azóta az egyetemről jóformán hallani sem akarok már. Furcsa, hogy ezt pont én írom, én, akinek az egyetem volt három évig a második otthona.. De az utóbbi hónapok sajnos nagyon átírták bennem ezt az életérzést. Szóval most egy ideig nem fogok az egyetemről írni, pihentetem, sztrájkolok, stb. Helyette viszont írok bármiről, ami foglalkoztat :) Mert ötletem van ám bőven ;)
Még1x bocsi mindenkitől a hosszú eltűnésért! Mostantól leszek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése