Szerda este a csoptársaim elmentek egy volt oszttársukhoz és mivel tudták, h Enrico bejön nekem, kérdezték, h ők ugyan nem lesznek itt az esti bulin, de mi lenne, ha Enricóval mennék el? Király ötletnek tűnt (ez persze nem olyan buli volt, ahová egymást meghívtuk, hanem alapból ment az egész olasz-cseh-magyar társaság, szal még félreérthető sem lehetett). Amikor odamentünk Enricóékhoz, mondták, h persze, miért ne tölthetnénk együtt az estét.. De ehhez képest épp Enrico volt az, aki már a leghamarabb eltűnt a buliról. Azt mondta, fáradt és szomorú és nincs kedve szórakozni. Ezt végképp nem tudtam mire vélni és nagyon rosszul esett. Főleg azért, mert tudtam, h pénteken már utaznak haza Olaszországba és nincs már sok időnk együtt. De tényleg furcsa volt ez a szomorúság, amiről nem derült ki, mi okozta, csak egyik percről a másikra tört rá. Akárhogy kértem, h ne lépjen le, lelépett már 11 körül. Aztán éjfélkor újra visszajött, de csak odaköszönt nekem. Na, ennyit a hozzáfűzött álmokról - gondoltam. Egész este azon gondolkodtam, mi miatt lehetett szomorú és miért viselkedett olyan furcsán, amikor napközben meg még vacsinál is vidámnak tűnt. Abban még reménykedtem, h esetleg ő is érzi, h kevés időnk van péntekig - na de utána az is eszembe jutott, h akkor, ha én is úgy bejönnék neki,ahogy ő nekem, biztos ott lett volna velem hajnali 2ig a buliban (nem hangos diszkóparty volt, hanem olyan helyre mentünk bulizni, ahol a zene mellett is simán tudtunk beszélgetni, így végképp nem értettem a szitut).
A többi olasszal el voltam hajnalig, haverkodtunk, és csomót énekeltünk, teljesen le voltak döbbenve, h mennyi olasz dalt ismerek:D nekik meg a csoptársaimmal és Bálintékkal magyar népdalokat is tanítottunk, arik voltak, ahogy énekelték :)
Csütörtök volt az uccsó napunk együtt az olaszokkal. Elhatároztam, h nem gondolok Enricóra, de ez persze nem sikerült, annál is inkább, mert szinte minden előadáshoz fűzött egy-egy észrevételt, így mindig hallottam a hangját és ábrándoztam arról, h milyen jó lenne, ha ma este kiderülne, hogy ő is engem keresett már évek óta:D
A vacsinál aztán pont hozzánk ült le, épp velem szemben. A csajokkal és vele elkezdtünk beszélgetni az olaszországi tanulási lehetőségekről, irodalomról, zenéről és egyházról... igen, jólolvastátok, egyházról. Ugyanis egy valamit nem írtam le eddig Enricóról. Mégpedig azt, hogy klerikus: olyan diák, aki különböző egyházi szolgálatokat végez (pl. kántor, ministráns, etc.). Egy klerikus félúton van a világi és a papi lét között, vagyis igazából még nyugodtan lehetne barátnője, ha szeretné... Ez a mély vallásosság Enrico egész lényére rányomja a bélyegét. Ettől én egy percig sem riadtam vissza, hisz a vallás tőlem sincs távol. De Enricót valahogy, mintha ez a végtelen őszinteség és szeretet tette volna különlegessé a számomra. Na meg persze a közös zenei, történelmi érdeklődés, a kellemes ének- és beszédhang, stb.
Ahogy ott ültünk az asztalnál és beszélgettünk, rádöbbentem, hogy ha tehetném, nem engedném vissza Olaszországba. De mielőtt még ezen szomorkodhattam volna, egyik csoptársam elterelte a figyelmem egy vicces kérdéssel: "Enrico, hallottam, h orgonán játszol. Játszottál már hidrauliszon is?":D A hidraulisz, mint tudjuk, egy antik római hangszer:O Bár lehet, még valahol ma is létezik hasonló, de mindenesetre nagyot nevettünk.
Nemsokára Enrico különböző szép idézetet olvasott fel a zenéről és nagyon megdobogtatta velük a szívem. Te jó ég, hát még létezik pasi, akinek ennyire egyezik az érdeklődése az enyémmel? Jó, nyilván, zeen nélkül senki sem tudna élni. De ahogy Enrico olvasott róla, azt sosem fogom elfelejteni, mert azokból az idézetekből átjött, hogy nemúgy éli meg a zenét, mint bárki más, hanem, mint az élet egyik nagy csodáját: ahogy én is :)
Aztán a csajok mondták, h lassan menjünk át a másik épületbe, mert kezdődik a csehek estje. De akkor már alig hallottam, amit mondtak.. hogy is mondjam... fürdőztem Enrico aurájában (bocsi, ezt máshogy nem tudom kifejezni:D) és egyre azt kívántam, bárcsak ne menne haza másnap! Észre sem vettem, hogy könnycseppek peregnek az arcomon.. a csajok megkérdezték olaszul, h mi történt? És ekkor törtem ki, de csak magyarul: "én nem akarom, h Enrico visszamenjen olaszországba! Azt akarom, h maradjon itt velem Mo-n!" Egyik csoptársam, aki közvetlen mellette ült, megsúgta neki olaszul, amit mondtam. Igazából örültem ennek, mert magamtól nem mertem volna neki így megmondani, mert már sokszor így is az volt az érzésem, h túlságosan lerohanom őt.
Enrico ezután végtelenül szép dolgokat mondott,amik örökké a szívemben maradnak, de ahhoz, hogy leírjam őket, nincsenek igazán szavak. Pl. hogy az, hogy megismerhettük egymást, egy igazi felejthetetlen ajándék, több, mint egy egyszerű ismerettség. És hogy mostantól egyikünk sem lesz egyedül, mert, bár ő holnap hazamegy, lélekben mindig együtt lehetünk, nem hagy egyedül. (aki nem ismeri őt, talán furcsának tartja mindezt, de én a szívembe véstem és sohasem felejtem el). Még sohasem vigasztalódtam meg ilyen könnyen. Ahogy Enrico beszélt, azt vettem észre, hogy a könnyek helyébe észrevétlenül a mosoly lép és csak arra tudok gondolni, hogy Enrico egy nemmindennapi ember és végtelenül hálás vagyok, hogy én is ismerhetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése