Most hétvégén állítottuk előre az órát, de az időjárás még mindig olyan, mintha inkább még egyel visszább kellene állítani. Sötét, borús, esős. Azt hiszem, lázad a Föld. Nekem meg megszakad a szívem a kismadarakért, akik hiába tértek vissza a hosszú vándorútról, nem találják itt a tavaszt. Csak havat, fagyot, esőt és didergést; ami arra készteti őket, hogy igazi túlélő hősökké váljanak. És tényleg, mostanában akármikor madárcsicsergést hallok, úgy is gondolok rájuk, mint a szeszélyes idő hőseire. De a fákért és virágokért is megszakad a szívem: március elején már sokan félig újjászülettek, még az első rügyek is megjelentek rajtuk. Ám a könyörtelen márciusi hóvihar és fagy megtörte a kezdődő élet reménységét, s a rügyek és színpompás virágok helyébe jégcsapok és jégvirágok százait küldte. S amikor a Nap mégis előmerészkedett egy kis időre, hogy felolvassza a hó és jég birodalmát, esőfelhők álltak az útjába. Mégpedig olyan esőfelhők, amilyenektől az egész vasárnap reggeli égbolt esti sötétségbe borult. A felhőből hatalmas cseppek hullottak, mégis úgy tűnt, mintha sohasem akarna kitisztulni az ég, s az eső sem akarna elállni. Hát mi lehet ez a sötétség, s mi e sok óriási vízcsepp?
Bár mi, emberek, még mindig esőnek nevezzük, valójában ezek már igazi könnyek: a természet könnyei, melyeket az esőfelhőből hullatott az eltűnt, elfagyott rügyekért, a megszületni nem tudó életekért, minden virágért és gyümölcsért. S végül a kismadarakért, akik közül sokan hősiesen átvészelték ugyan a márciusi telet, kérdés, hogy hogyan találnak elegendő élelmet a következő időben.
Emberiség! Vajon tudsz-e válaszolni erre a kérdésre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése