Ígértem, hogy elmesélem a készülő szakdogám történetét. Nos, mint szinte mindennel, ezzel is az utolsó percig variáltam. Pedig valójában már tavaly ilyenkor elkezdtem gondolkozni azon, hogy mi is legyen a témám. Mivel az egyetemi három évre a szakdoga teszi fel a koronát, mindenképp olyan témát akartam, ami igazán leköt és érdekel és így a lehető legjobban el tudok merülni benne. Gondoltam, ha rosszul választok, nem tudom élvezettel írni és az nagyon nem lenne jó. Tavaly áprilistól előjött sok lehetőség, de sem én, sem a tanáraim nem éreztük őket elég jónak. De nyáron végül megört a jég és szeptemberben már azzal az ötlettel mentem órára, hogy az olasz és a magyar humanizmus kapcsolatáról szeretnék kutatni és írni. A reneszánsz mindig is tetszett, az pedig különösen, hogy Mátyás király Magyarországra is behozta Itáliából, s hogy ennek a révén olasz-magyar barátságok is szövődtek, hiszen abban az időben sok magyar irodalmárt küldtek tanulni Itáliába - sok olasz pedig kulturközvetítőnek jött Magyarországra.
De a tanár úr, akinek mondtam a tervemet, sokkal testhezállóbb lehetőséget ajánlott. Tudta, hogy a jövőre nézve az a tervem, hogy szakfordító lehessek. Ezért azt javasolta, hogy kutatás helyett inkább fordítsak le és elemezzek egy tanulmányt. Ez leendő szakfordítóként sokkal jobban tetszett és rögtön arra gondoltam, hogy hát persze, ha később szakfordítónak jelentkezem valahová, akkor az önéletrajzomban is sokkal jobban fog mutatni egy fordítási szakdolgozat, mint egy kutatómunka!
De a reneszánszos tervemből mindenesetre így sem engedtem :) úgy terveztem, hogy egy olyan tanulmányt fogok fordítani, ami a reneszánsz olasz-magyar kapcsolatokkal foglalkozik. De ezt a tervet csak december 16-án vetettem fel a leendő témavezetőmnek, akinek nagyon tetszett az ötlet, és rögtön ígérte, hogy választ nekem szöveget. Azért kell, hogy ő válasszon, mert ilyen fordítási szakdolgozatnál - érthető módon - csak olyan szöveg jöhet szóba, ami még garantáltan nem jelent meg magyarul. (Ily módon el lehet kerülni, hogy úgy járjak, mint S. P... Hehe, no comment:D)
Nagyon megkönnyebbültem, hogy a tanár úrnak ennyire tetszett az ötlet és nagoyn izgatottan vártam a szöveget. Örültem, hgoy ő fogja kiválasztani, mert én, mint egyszerű diák, azért nem tudtam volna, mi jelent meg már magyarul és mi az, ami még nem..
Végül ez év febr. 10-én megkaptam a fordítanivaló szöveget, és 20-án kezdtem el dolgozni rajta! Azért nem előbb, mert 7-étől 17-ig épp olasz-cseh-magyar tali volt az egyetemen jobbnál jobb előadásokkal és kirándulásokkal, amit semmiképp sem akartam kihagyni. De amikor 20-án elkezdtem fordítani a szöveget, máris volt egy olyan gyanús érzésem,hogy túl későn álltam neki:O
Mondjuk hozzáteszem, eléggé féltem is tőle, szóval amikor megkaptam, még örültem is, hogy nem érek rá rögtön, mert.. hogy is mondjam.. valahogy kicsinek éreztem magam a feladathoz. Szeretek fordítani, az lesz a jövőm is (most már biztiii!!!), csak valahogy mégis nagyon féltem nekikezdeni annak a nagy kihívásnak, amit a köznyelv egyszerűen csak szakdolgozatnak nevez :) de amikor elkezdtem, kellemes meglepetés ért: a szöveg elsőre nem is tűnt olyan nehéznek. Néhány része tényleg könnyű volt, de aztán, ahogy haladtam benne, jöttek elő a nehézségek ezerrel. Ettől függetlenül febr. 29-ére a lábjegyzetek és két oldalnyi folyó szöveg híján szinte az egész megvolt magyarul, igaz, még csak piszkozatban.
De írtam, hogy voltak nehézségek: na ezek nemcsak fordítástechnikai nehézségek jöttek elő, hanem az is, hogy össze kellett hangolnom az egyetemi életet a szakdolgozó élettel. Vagyis míg írtam, mellette még órákra, zh-kra is kellett készülni, és sajnos úgy tűnt, nem igazán tudom összehangolni a kettőt. Erről márc. 4-én írtam is a régi megszűnt blogomra egy bejegyzést, amit egy következőben most itt is megosztok, mert szerintem elég tanulságos:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése