Nov. 22. hétfő
Ma, magyar idő szerint hajnali háromnegyed négykor kaptam egy életjelet. De valahogy nem tudok örülni neki, olyan, mintha nemis ő és nem is nekem írta volna:
"Hogy vagy édes? Azért írok, hogy tudd, jól vagyok. Nagyon nehéz hetem volt, ami tegnap ért véget a munkahelyemen. Holnap kezdődnek a vizsgáim és remélem, minden jól megy majd. Most még próbálok mindent átnézni. Remélem, minden sikerülni fog."
Hát ennyi...
Ez nekem olyan furcsa.. semmi érzelem, semmi "hiányoztál" vagy valami.. Na jó, az elején ott van, hogy "édes", de valahogy mégis azt érzem, csak azért írt, hogy írjon.. És semmire sem reagált, amit előtte én írtam, csak a saját hideg dolgai vannak itt. Hát ez valahogy nem ő...:( a zavarom tehát folytatódik. A
regényes ausztrál álom pedig talán már a végéhez közeledik, úgy érzem.
De tényleg, most erre csak annyit tudnék írni, hogy sok sikert a vizsgákhoz.. Vagy ti tudtok jobbat?
Csütörtökön gondoltam bele először abba, hogy tulajdonképpen nem is ismertük volna meg egymást, ha nem Ausztráliában élne. Mert augusztusban csakis azért vettem fel vele a kapcsolatot Students Of The Wordön, hogy felfrissítsem az angolom és jobban megismerjem álmaim Ausztráliáját. Nem "pasizni" akartam, nem is hittem abban, hogy neten összejöhet valami,pláne ekkora távolságból...
Az már más kérdés, hogy utána mégis egy romantikus regény vette kezdetét. De ez is csak egy ártatlan Mozart-szonáta miatt történt így, amit szept. 19-én azért küldtem el neki, mert írta, hogy a kedvenc hangszere a zongora és a kedvenc zeneszerzője Mozart, én meg gondoltam, meglepem őt egy felvétellel. Az érzelmi szálat csak ez a szonáta indította el. Ha nem küldtem volna el, akkor lehet, még most is úgy leveleznénk, mint ezelőtt Callal és akkor nem is lepődnék meg a fent idézett sorokon sem.
De mivel szept. 22-étől szinte minden mail szentimentális volt, amit egymásnak küldtünk.. így ez a mostani életjel túl furcsa nekem. Főleg kilenc nap után; ennyit vártam rá.
Amikor még mindennap írtunk egymásnak, egyre jobban hittem abban is, hogy egy nap majd akár találkozni is fogunk. Most valahogy nem hiszek benne...
Hogy legyen tovább? Legyen egyáltalán? Ha igen, mit írhatnék most neki?
És egyáltalán... vajon miért vagyok most annyira összezavarodva, hogy úgy érzem, ez az egész dolog Chris-szel csak értelmetlen versenyfutás a legyőzhetetlen távolsággal szemben?:S
Mert igen.. így érzem.. a sztori címével ellentétben most úgy tűnik, mégis visszatért közénk az az óriási, 17 ezer km-es távolság, amiről szeptemberben - még ha csak jelképesen is - de azt hittem, eltűnt, ezért is adtam az egész sztorinak a "Legyőzött távolság?" címet - de a kérdőjel persze nem véletlenül van ott a végén. Így az sem véletlen, hogy ezután a következő bejegyzést csak egy hónappal később írtam róla:
Dec. 22. csütörtök
Bár a karácsonyi tervem jól halad, azért van valami, ami beárnyékolja a készülődést. Ez pedig nem is lehetne más, mint a magány. Igen, ostobaságnak hangzik, deh... szeptemberben, amikor elkezdődött egy valóságos álom Chrissel, napról napra egyre erősebben élt bennem a remény, hogy ez az álom egyszer élőben is folytatódni fog: vagy ő jön el Mo-ra, vagy én Perthbe. Jó igen, ostobaság, tudom, mert nyilván ez akkor sem lenne ilyen egyszerű, ha nem tűnt volna el. Mindkettőnknek be kell fejeznie az egyetemet, ez az egyik akadály, a másik az anyagiak és még biztos sok más van, ami miatt körülményes lett volna összehozni a talit. De azért hittem benne, hisz az álmok visznek előre, ezért a legtöbb álmomban hiszek még akkor is, ha kívülről hülyeségnek is tűnik. De aztán jött az október közepe, amikor másfél hétig nem jött Christől hír és kezdtem feladni a reményt. Aztán okt. 20. körül három napig megint mindennap gyorsan válaszolt, aztán megint eltűnt az örökös tanulásra, vizsgákra és munkára hivatkozva. Nov. 2-án írtam neki, hogy ne haragudjon, de tényleg nem tudom elhinni,hogy valaki ennyit tanul és dolgozik minden nap, még hétvégén is, hogy nincs öt perce arra, akit állítólag szeret! És írtam, hogy úgy érzem, már csak ő a fontos nekem, de én nem érzem többé, hogy fontos vagyok neki. Ettől megijedhetett, mert 10 percen belül itt volt a megható, igazi Chrises válasz :) örültem, hogy hetek után úgy érezhettem, visszakaptam őt és a találkozás reménye újra beköltözött a szívembe. Hát még nov. 4-én, amikor ezt kérdezte: "ne haragudj, mindig elfelejtem megkérdezni: mikor van a szülinapod? és tényleg! Elkérhetném a postacímed?" E két kérdés annyira felvillanyozott: egyből arra gondoltam, hogy azért kérdezi egyszerre a kettőt, mert majd szeretne küldeni valamit a szülinapomra és ez annyira de annyira édes! Mondanoom sem kell: a postacím-csere méginkább megerősítette bennem az élő találkozás reményét. Nov. 4-én egyébként három mailt is váltottunk, aminek nagyon örültem. A következő hét is nagyon élénk volt egészen 12-éig. De nov. 12. óta csak három mail jött, a legutolsó dec. 9-én. 10-én válaszoltam rá, nagyon őszintén, de azóta semmi hír. És most érzem úgy, hogy ennek a kedves Chrises álomnak egyszer s mindenkorra vége. Csak tudnám, hogy akkor miért írta dec. 9-én, hogy aggódik értem és nagyon hiányzom neki, nélkülem magányosnak érzi magát. Akkor most miért hallgat?.. Már ezek után tényleg nem tudom, mit lépjek. Elhatároztam, hogy nem gondolok rá többet és inkább Ausztrália megismerésének új lehetőségeire (és ezzel együtt az ősausztrálokra) koncentrálok - (akikről ide is írok még, csak össze kell szednem még a gondolataimat) :) ahha, igen, ez egész jó tervnek tűnt, hisz Chrisre tényleg nem is szabadott volna úgy gondolni, mint egy pasira, akivel egyszer majd összejöhetek. Hiba volt, hogy így gondoltam rá, mert a Students Of The Worldre nem azért regiztem, hogy pasizzak, hanem, hogy frissítsem az angolom, miközben Ausztráliát is jobban megismerem. De a baj kedd reggel kezdődött, amikor rájöttem, hogy Chrisre mégsem tudok úgy gondolni, hogy ő csak egy ember a sok közül. Erre akkor jöttem rá, amikor reggel a rádióban meghallottam ezt a számot és hirtelen úgy éreztem, épp a vele kapcsolatos érzéseimet fejezi ki:
A 2011-es évnek Chrissel kapcsolatban ez a dal volt a záróakkordja. És miután még a dec. 27-i érzelmes mailemre sem jött semmi reag, elhatároztam, hogy dec. 31-én éjféltől nem várok rá többé, hanem örökre elengedem őt 2011-gyel együtt. Szép volt, de ennyi volt, 2012-re át kell értékelnem ezt az egészet, s arra gondolok majd, hogy az új év új lehetőségeket és új emberek megismerését fogja elhozni nekem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése